A Videoton a Magyar Népköztársaság egyik legismertebb cége volt. A vállalat a hatvanas évek végétől egyre fontosabb szerepet játszott az embargós technikák beszerzésében. Megalakult az erős szovjet kapcsolatokkal rendelkező Vidimpex és a müncheni Waltham, amelynek szintén kulcsszerep jutott. Egészen „sajátos” volt a vele folytatott ”üzlet”. Csalások és sikkasztások sorozata következett, valamint felbukkant egy későbbi nagy játékos: Hargitai György. Az indulása eredeti volt: úgy küldték a németekhez, hogy nem is tudott németül. Persze a moszkvai kiküldetés után ezen már senki nem csodálkozott.
A múlt héten bemutatott Lenin Kohászati Művek felhasználásával elkövetett korrupciós visszaélés jelentős anyagi kárt okozott, de ne gondoljuk, hogy mindez elszigetelt eset volt akkoriban. Szinte ezzel párhuzamosan szerveztek meg egy hasonlóan botrányos üzletet, amelynek hátterében súlyosabb összefüggések állhatnak és a következményei is messzebbre nyúlnak. A sorozat e heti főszereplője: a Videoton.
A Videoton a hatvanas évek végétől egyre fontosabb szerepet játszott az embargós technológiák beszerzésében. 1969-ben a KGST országai közös számítástechnikai fejlesztésbe kezdtek szovjet irányítással, amelynek során egy egymással kompatibilis számítógépcsalád kifejlesztése volt a cél. Magyarországot a Videoton képviselte a projektben, de a cég mérnökei kikötötték, hogy csak nyugati technológiát hajlandók használni munkájuk során. A beszerzések egyszerűsítése érdekében a székesfehérvári gyár külkereskedelmi jogot kapott, létrejött a Videoton Ipari Külkereskedelmi Rt., a Vidimpex.
A Waltham leányvállalat
Részben az anyavállalat állt kapcsolatban a nagy számítástechnikai világcégekkel, részben pedig leányvállalatokat, üzletkötőket használt a COCOM-lista kijátszására. Az embargós technológiák becsempészése, az amerikai hatóságokkal való versenyfutás a kor titkosszolgálati játszmáinak talán legizgalmasabb fejezete, amelyekből apró történetek ma már rekonstruálhatók és e sorozatban olvashatnak is majd epizódokat a témáról.
Nem feltétlenül James Bond-i trükkökre és izgalmakra kell gondolnunk, sokkal inkább fedett vásárlások, fedőcégek és üzletembereknek álcázott ügynökök szerződései – esetleg valóban civil személyek alkalmi megbízásai – adták a keretet a beszerzésekhez.
A Videoton tulajdonában lévő legismertebb fedőcég a Waltham volt, amely „hírnevét” a vállalathoz köthető csalásoknak és sikkasztásoknak köszönheti. (Később pedig a focicsapatnak, de ezt most mellőzöm teljes járatlanságom okán.)
Klasszikus termék. VIDEOTON Super Color televíziókészülék. A képernyőn Magyari Béla, Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan űrhajósok láthatók / Fotó: Fortepan.hu, ad.: MHSZ
És felbukkan Horn későbbi besúgó-minisztere
A Waltham egy nyugatnémet vállalkozás volt, amellyel a Videoton először kooperációs szerződést kötött, aztán pedig megvásárolta, ugyanis a nyolcvanas évek elején már mint a magyar vállalat képviseleti irodáját emlegették.
A korabeli történésekről Fazakas Szabolcstól, a Horn-kormány későbbi miniszterétől szerezhetünk információkat, aki a hetvenes években „Stefán” fedőnéven jelentéseket adott az állambiztonságnak. A Videoton 1970. június 10-én kötött általános szállítási megállapodást televíziók értékesítésére a Waltham Electronic nevű NSZK céggel. Az eredeti szerződés alapján a Videoton 5% forgalmi jutalékot fizetett a Walthamnak, azonban már a megállapodás megkötése sem volt törvényes. A Videoton részéről ugyanis nem szerepelt cégszerű aláírás a dokumentumokon, hanem Berkes György igazgatóhelyettes egy személyben képviselte a magyar felet az egyezség elfogadásakor, de erre írásbeli felhatalmazást nem kapott.
Fazakas Szabolcs és (balra) Szilvásy György teniszezget / Fotó: MTI
A Videoton hitelbe szállított, de jutalékot is fizetett…
A Videoton akkori igazgatója, Léderer Sándor a későbbi vizsgálat során igyekezett minél kevesebb információt kiszolgáltatni a kooperáció részleteiről, és fedezte Berkes Györgyöt is. Azt állította, „lehetséges, hogy szóbeli meghatalmazást adott” a megállapodás tető alá hozására – amely, lássuk be, nem túl meggyőző magyarázat és feltehetően nem is szabályszerű. A szerződés jutalékra vonatkozó kitételét nem jelentették be a devizahatóságként működő Magyar Nemzeti Bankba (MNB) sem, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogszabály értelmében erre kötelezettségük lett volna.
Éppen ezért évekig nem szúrt szemet egyetlen felügyeleti szervnek sem, hogy a Videoton forgalom után járó jutalékot fizet egy olyan cégnek, amelynek amúgy is hitelben szállít. Jól értették: a Videoton hitelben, vagyis ingyen szállított televíziókat a Walthamnak, amely a készülékeket értékesítette, és a forgalom (nem a nyereség, vagy a bevétel) után még pénzt is kapott a magyar vállalattól. Forgalom pedig volt: a Waltham főleg kínai piacokon tudta jó áron eladni a tévéket, de a befolyó összegből soha nem törlesztette a gyártó felé az adósságát, vagyis nem fizette ki a televíziókat. A nyugatnémet cég nyeresége garantálva volt.
1974–1975 során a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága pénzügyi revíziót tartott a Videotonnál, amelynek során a hatóság felfigyelt a Videoton és a Waltham közötti pénzügyi visszaélésekre. Néhány általános érvényű észrevételen kívül komolyabb következménye nem lett a vizsgálatnak, mígnem 1978-ban már a Külkereskedelmi Minisztérium is foglalkozni kezdett az üggyel. Ilyen előzmények után talán nem annyira meglepő, hogy a következmények ezúttal is elmaradtak, azonban egy jelentés mégiscsak született, amelyből megismerhetjük a két cég közötti pénzügyi forgalom első néhány évét és annak beszédes eredményeit.
A müncheni cég igen jól keresett
A Videoton könyvelése semmiféle jelentős kinnlevőséget nem mutatott. A Waltham tartozásait 1973-tól nem vezették, pedig 1978-ra ez az összeg csillagászati magasságokat ért el: a vizsgálat idején a leányvállalat ki nem egyenlített tartozása 98,6 millió forint volt, amelyből a lejárt adósság 94 millió forintra rúgott. (Viszonyításképpen: az éves átlagkereset 36 ezer forint volt 1978-ban!) A Waltham folyamatosan hitelre kapta a Videotontól a tranzitálásra szánt árut, és szokatlan módon előre kifizették a jutalékot is. A vizsgálat megállapította, hogy mindemellett jelentős kedvezményeket biztosítottak a müncheni közvetítőnek, aki viszont gyakorta jelentős felárral adta tovább a berendezéseket a Távol-Keletre.
Mindezen tények ellenére a Waltham a csőd szélén állt, fizetésképtelenségét közölte a Videotonnal, így az anyavállalat elérte, hogy az MNB egy NSZK bankon keresztül 5,4 millió forintos hitelt nyújtson az állítólag pénzügyi nehézségekkel küzdő vállalkozásnak, amelyre az MNB vállalta a kezességet. Eközben a cég tartozása a Videoton felé már elérte a 110 millió forintot, de az esedékes jutalékot – 10,2 millió forintot – a székesfehérvári gyár folyósította, ahelyett, hogy beszámolta volna az összeget a tartozások egy részének fejében.
Kiknek gyártották? VIDEOTON, Munkácsy Color televíziókészülék / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Szalay Zoltán
Kiküldik a németül nem beszélő Hargitait
1978 őszén végre mégis szakértők érkeztek a Külkereskedelmi Minisztériumtól a Videotonhoz a visszásságok felderítésére. Meg is állapították a felelősök nevét: Berkes György igazgatóhelyettes, Gede András ügyvezető igazgató és Győri Károly főkönyvelő. Felelősségre vonás azonban nem követte a jelentést, Fazakas szerint egyetlen konklúziója lett az ügynek: „A Videoton egy Hargitai nevű személyt kíván kiküldeni [a Walthamhoz], mondván, hogy csak az ő személyében látják biztosítottnak a fenti összeg visszaszerzését. Hargitai 1 éve tért haza Moszkvából tartós kiküldetésből; a német nyelvet nem beszéli; a szórakoztató elektronikához nem ért, ezért [a minisztériumban] nem látják célszerűnek kiküldését, mely ennek ellenére a közeljövőben megtörténik.”
Összegezzük az eddigieket: a Waltham bizományba és jelentős árkedvezménnyel kapott különböző elektronikai készülékeket a Videotontól – elsősorban televíziókat –, amelyeket a Távol-Keletre exportált tekintélyes felárral, de a Videotonnak nem fizetett a megvásárolt termékekért, még utólag sem.
A szokásos kereskedelmi jutalékot azonban a Videoton által a Walthamnak leszállított termékek, nem pedig a Waltham által eladott áruk után fizették, vagyis a Waltham az ingyenes televíziók mellé még pénzt is kapott a Videotontól. A kárt pedig sokadjára is a hazai nemzetgazdaság állta, vagyis mai szóhasználattal éve: a magyar adófizetők.
Közvetítés Nyugat és Moszkva között
De vajon hova kerülhetett a Waltham pénze? Mint a cikk elején már említettem, a Videoton volt az egyik legnagyobb embargós beszállító a keleti blokkban, a Waltham is foglalkozott technológia-transzferrel, így az elsikkasztott pénzek egy részéből nyilván tiltólistán szereplő termékeket vásároltak.
A Videoton kiemelt szerepét mutatja az embargós termékek beszerzésében, hogy külkereskedelmi vállalatának, a Vidimpexnek 1972-ben alakult moszkvai központja milyen tekintélyes vállalattá nőtt. Eredetileg öt dolgozóval indultak, majd ez a szám rövid időn belül 300 főre duzzadt.
Hamarosan saját építésű háromszintes épületben nyertek elhelyezést, ahol számos szovjet állampolgár is részt vett a beszállított termékek beüzemelésében. A Videoton moszkvai raktárát több magyar külkereskedelmi vállalat is használta „speciális” feladatai ellátására, amely mögött haditechnikai termékek szállítását kell érteni.
Az itt dolgozó szovjet állampolgárok között nyilván számos titkosszolgálati tiszt lehetett, hiszen a beszállított érzékeny technológiák felhasználása, beüzemelése szigorúan bizalmas fejlesztések során történt hadiipari üzemekben. Ezeknek a léte, fejlettségi színvonala, technológiája nem kerülhetett nyilvánosságra, így azok a magyar szakemberek, akik itt teljesítettek szolgálatot, szintén kiemelt bizalmat élveztek.
Nem lehetett ez másként azzal a Hargitaival sem, akit Fazakas említett a jelentésében. De kiről is van szó pontosan és mi lett a Waltham későbbi sorsa? A jövő héten ezzel folytatjuk.
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Elsősorban a nyugati cégek jártak jól a Magyar Népköztársaság „titkos” kivéreztetésével
Sebestyén János, az „üzletember” a Párt és az állambiztonság felett
Amikor megvettük a Siemens-rádiót, a külkeres maffiát segítettük
Péter Györgynek és Vályi Péternek azért „kellett meghalniuk”, mert a külkeres maffia útjában álltak?
Egy kis elitcsapat irányította azt a pénzszivattyút, amely lerabolta az országot
A katonai elhárítás saját cégével, az Eurocommal „szállt be” Magyarország kifosztásába
A Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókbankja a rendszerváltoztatás után is pénzmosodaként működhetett
Simon Moskovics, Moshe Sanbar és a külkeres maffia bécsi és izraeli szálai
Facebook
Twitter
YouTube
RSS