A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt – Elindult Borvendég Zsuzsanna megdöbbentő sorozata a PS-en!
Hálózatok egykor és most – elindult Borvendég Zsuzsanna megdöbbentő sorozata a PS-en! A kiváló és népszerű történész portálunknak írt cikkeiben pontról pontra, kulcsfiguráról kulcsfigurára bemutatja azt a hálózatot, amely mind a múlt századunkat, mind ezt a századot meghatározza. Az első részben egyfajta bevezetésként körüljárja, hogyan is telepedett és telepszik rá ez a folyamatosan átalakuló, de valójában nagyon is örök „társadalomjobbító” erő a világra. „Minden „társadalomjobbítónak” és „egyenlősítőnek” álcázott ideológia mára csak a gyökereitől erőszakkal elszakított ember kihasználásáról és a hatalom koncentrációjáról szól, vagyis valójában emberellenes. Olyan az egész, mint egy évszázadok alatt fokozatosan levezényelt mesterterv, amelynek középpontjában mindig a hatalom és a pénz állt. Minden történelmi lépcsőfokon voltak valakik a háttérben, akik az adott pillanatban haszonélvezői voltak az addig elért „eredményeknek”. A Mediciek, a Fuggerek, a Rothschildok vagy a Rockefellerek szerepe közismert, és a kortárs pénzhatalmi centrumokból is ismerünk néhány nevet, multinacionális gigavállalatok tulajdonosait, akik számára a fogyasztóvá degradált tömeg az éltetőerő. Megvásárolják az újságírókat, létrehoznak „civilszervezeteket”, megválasztatják a számukra megfelelő politikusokat, vagy egyéb közfunkciókat ellátó személyeket – egy fokozatosan terebélyesedő hálózat apró építőköveit.” Ismerős? Jó szórakozást nem kívánhatunk, de a látás képessége hosszabb távon csak a javunkra válhat.
Hálózat, háttérhatalom, mélyállam: csupa olyan kifejezés, amely lehetetlenné teszi a tudományos vizsgálódást, hiszen egyetlen kézlegyintéssel lesöpörhető az asztalról azzal a felkiáltással, hogy konteó.
Egészen addig nehéz érvelni a létezésük mellett, amíg nem nevezzük néven a „háttérhatalom” tagjait, de éppen ez a hálózati működés lényege: nincsenek egyszemélyi vezetők, felelős döntéshozók, hanem az egyének önkezdeményezésén alapuló laza szerveződésről van szó, amely kölcsönös érdekek mentén formálódik.
Valójában a társadalmakban működő hálózatok nem ördögtől való erők, hanem az emberi együttélés természetes velejárói. A társadalmi létezés normál üzemmódja ez, hiszen nem jelent mást, mint informális és horizontális kapcsolatrendszert, amely az emberek társas érintkezését jellemzi. Az egyházi kórus tagjainak összetartása, vagy az egykori kollégiumi baráti társaságok emlékeken alapuló közössége éppúgy hálózati mintát követ, mint a fennálló társadalmi és politikai rend megbontására szövetkező hatalmi konglomerátumok, titkos társaságok összejátszása – de a hatásuk és szerepük között mégis hatalmas különbség tapasztalható. Mivel az emberi kapcsolatok teljesen természetes közege a hálózati lét, így a hatalmi célokat dédelgetők számára szinte korlátlan a titokban tartás, az álcázás, a tényleges szándékok elfedésének lehetősége.
Minden a felvilágosodással kezdődött
Niall Ferguson skót történész szerint a történelem során bekövetkező jelentős változásokat többnyire hálózati mozgások indították el, de az informális kapcsolatrendszerek mégis a tömegdemokrácia korának beköszöntével váltak mindenek felett álló hatalmi tényezővé. Igaza lehet. A felvilágosodással kibontakozó és a huszadik század elejére megszilárduló társadalomszemlélet – amelynek alapja az emberek közötti egyenlőség – végleg átalakította a hagyományos hatalmi elitek összetételét.
A születési kiváltság háttérbe szorult, az általános választójog kodifikálásával a tömegek kezébe tették a politikai vezetők kiválasztásának jogát – alapvető elitcsere történt tehát. A tömegdemokrácia előnyeit és hátrányait hosszan lehetne sorolni, de jelen esetben a hangsúly a rendszer leggyengébb pontján, a manipulálhatóságon van. Nem a választási csalásokra gondolok, hiszen a szavazócédulákkal való visszaélés inkább csak a mátrix hibás működésére utal, ugyanis, ha a hálózat nem követ el hibát, nincs szükség csalásra sem.
A modern demokráciák korában a mindenkori politikai elit ki van szolgáltatva a tömegeknek, a tömeg viszont ritkán marad egyének sokasága, inkább egy sajátos pszichológiai közeggé válik: egy képlékeny identitással rendelkező masszává, ahol a feloldódó én-tudat helyére kellene lépnie a közösségi érzésnek. Ezt mára sikeresen kioltották. A felvilágosodás kirántotta a szakralitást az emberek lába alól, napjainkra pedig elsőszámú ellenséggé vált a nemzetállam és a család, vagyis a hagyományos társadalmak kohéziójának alapvető építőelemei.
A gyökereitől elszakított ember kihasználása
A közösséghez tartozás hiánya ellentétes az emberi természettel, így a tömeg ellenállhatatlanul vágyik arra, hogy kívülről mutassanak neki irányt, kapjon valahonnan egy olyan ideológiát, amelynek alapján meghatározhatja, identifikálhatja saját magát. Minden hatalmi pozíció attól függ tehát, hogy ki és miképpen manipulálja a tömegeket, mit kínál a régi stabil értékek és tartópillérek helyett.
Minden „társadalomjobbítónak” és „egyenlősítőnek” álcázott ideológia mára csak a gyökereitől erőszakkal elszakított ember kihasználásáról és a hatalom koncentrációjáról szól, vagyis valójában emberellenes. Olyan az egész, mint egy évszázadok alatt fokozatosan levezényelt mesterterv, amelynek középpontjában mindig a hatalom és a pénz állt.
Minden történelmi lépcsőfokon voltak valakik a háttérben, akik az adott pillanatban haszonélvezői voltak az addig elért „eredményeknek”. A Mediciek, a Fuggerek, a Rothschildok vagy a Rockefellerek szerepe közismert, és a kortárs pénzhatalmi centrumokból is ismerünk néhány nevet, multinacionális gigavállalatok tulajdonosait, akik számára a fogyasztóvá degradált tömeg az éltetőerő.
Megvásárolják az újságírókat, létrehoznak „civilszervezeteket”, megválasztatják a számukra megfelelő politikusokat, vagy egyéb közfunkciókat ellátó személyeket – egy fokozatosan terebélyesedő hálózat apró építőköveit. A manapság minket körülvevő hálózatok legfőbb feladata a virtuális valóság megteremtése, nem létező problémák kreálása, vagy létező problémák hamis csomagolásba bújtatása, magyarán: figyelemelterelés. A tömeget olyan mértékben sikerült elvakítani és kihasználni az utóbbi néhány évtizedben, hogy ez még Orwell számára is science-fiction lenne.
Megindult a virtuális valóság kreálása
Az átlagember a francia forradalom után vált hírfogyasztóvá, ekkor nyílt lehetőség annak a modern hatalomtechnikai eszköznek a megteremtésére, amit ma tömegtájékoztatásnak hívunk. Nehezen átlátható harc vette ezzel kezdetét; minden hatalmi formációnak számolnia kellett a média és a kultúra befolyásoló erejével.
A napilapok és folyóiratok gombamód kezdtek szaporodni, egyszerű és olcsó megoldást nyújtottak az eszmei áramlatok és a tömegkultúra terjesztésére. Megkezdődött a virtuális valóság nagyüzemi kreálása. A nyomdáknak és a kiadóknak központi szerepe lett minden nagyobb társadalmi megmozdulásban, így a felforgatásban, a fennálló rend elleni támadásokban is.
Niall Ferguson szerint a Szent Szövetség Európája volt az utolsó értékelhető kísérlet a hierarchia, vagyis a hagyományos rend visszaállítására. Annyiban minden bizonnyal igaza van, hogy százéves viszonylagos békeidőszak követte Napóleon legyőzését, de ne feledkezzünk meg a forrongó elégedetlenségről, a polgárjogi küzdelmek kezdeteiről, a század közepén Európán végigsöprő forradalmakról, hiszen ezek mind egy új világ közeledtét jelezték, és még valamit: a hálózatok jelenlétét.
Ezek az erők jó érzékkel tették rá kezüket a média mellett a kultúrára és a társadalomtudományokra, megszállták az egyetemeket, és a századforduló környékén bekövetkező technológiai robbanás eredményeit is azonnal képesek voltak saját javukra fordítani. Mire Lenin hatalomra került, a marxizmusból kifejlődő „világmegváltó” eszmék jelen voltak az oktatási intézményekben, a színházakban, és szinte azonnal kisajátították a mozgókép világát. A nyugati társadalmak végzetes átalakítása megkezdődött.
A totalitárius rendszerek mögötti hálózatok
A huszadik század két brutális háborút és diktatúrát borított a nyakunkba. Mind a hadsereg működtetése, mind az önkény erősen centralizált, hierarchikus hatalmi berendezkedést feltételez, de meglepő módon mégsem mondhatjuk, hogy bármelyik jelentősen gyengítette volna a hálózatok erejét. Sőt, tulajdonképpen mindkét totális állam létrejöttét hálózati szerveződés előzte meg, de a kommunizmus mögötti kapcsolatrendszer lett az, amelyik hosszabb távon is meghatározó szerepet játszott/játszik az életünkben.
Ez részben talán azzal magyarázható, hogy a Lenint hatalomra segítő kapcsolatrendszerek életben tartása elengedhetetlen volt a kommunista világhódító elképzelések megvalósítása miatt, így a bolsevik pártállam igen sok energiát és pénzt költött minderre. Míg a diktatúra saját államhatárain belül ellehetetlenítette az alulról jövő, spontán és horizontálisan formálódó kapcsolati mintázatok kialakulását, addig ugyanennek a hatalomnak az erőszakszervezete segítette – és olykor kezdeményezte – a hasonló mechanizmusok működését határain kívül.
Ezek a marxista-anarchista eszméken nyugvó, különböző szellemi központokból kiinduló áramlatok jó eszköznek bizonyultak arra, hogy tovább bomlasszák a társadalmak hagyományos kohéziós erejét, kikezdjék annak védekezőképességét – ebben a harcban a Szovjetunió volt az abszolút nyertes.
A módszer nem, csak a technológia változott
Ha ma szétnézünk a világban, csupa olyan jelenséget tapasztalunk, amelyek nem sokban különböznek a bolsevikok által megkezdett fellazító tevékenységtől, módszereik és céljaik szinte változatlanok, talán csak a technológia változott. A Szovjetunió az utolsó pillanatig védte burjánzó haderejét – hálózatait – az érdekszféráján kívüli területeken, így látványos bukása is megtévesztő lehet.
A második világháború után kihasználta ellensége leggyengébb pontját: a demokráciát. Civil szervezeteken, baloldali és polgárjogi mozgalmakon keresztül támadta a kapitalista államok társadalmait, de fordítva ez nem működött: egy diktatúrában nincs civil kezdeményezés. Aztán a Szovjetunió elbukott, a hivatalos verzió szerint elvesztette a hidegháborút. De valóban ilyen egyszerű a történet? Nem lehet, hogy a szélsőségesen anarchista, nemzetállam-ellenes és egyértelműen a multinacionális nagytőke által támogatott hálózatoknak többé nem volt szüksége egy államszervezeti háttérre?
A hálózatokhoz senki sem nyúlt a rendszerváltáskor
A mi rendszerváltásunk azért siklott ki, mert csak a pártállami hierarchiát bontottuk le, de nem nyúltunk a hálózatokhoz. Nem ez történt világpolitikai szinten is?
Látszólag elbukott az ősgonoszként ismert entitás és győzedelmeskedett a demokratikus államok közössége, de mi van akkor, ha azért tűnt el a térképről a szovjet birodalom, mert az ideológiát terjesztő hálózatok elég erősek voltak ahhoz, hogy hátország nélkül is boldoguljanak? Amerika a huszadik század nyertese volt, de két évtizeddel később már vesztésre áll. De ki az ellenség?
Nehezen meghatározható csoportok (hálózatok) a jól ismert szólamokkal anarchiát keltenek, a nemzetállami szuverenitás ellen törnek, a szabadság és demokrácia eszméjére hivatkozva korlátokat állítanak, cenzúráznak, eddig sosem látott léptékű diktatúrát készítenek elő. Ismerős törekvések.
Ki is nyerte a hidegháborút? Nem lehet, hogy pontosan az az erő győzedelmeskedett, amelyik a bolsevizmus hatalomra segítésével megalapozta a totális államok feltételrendszerét, felpuhította és pusztulásra ítélte a társadalmak és a nemzetek védekezőképességét? Nem lehet, hogy a kétpólusú világ egyszerűen azért ért véget, mert már nem volt rá szüksége a globális pénzelitnek?
Tudom, hogy ezen kérdések politikailag nem korrektek, és az általánosan elfogadott történeti értelmezéssel is szembe mennek, én mégis legitimnek és relevánsnak érzem e felvetéseket, ezért ebben a sorozatban kísérletet teszek arra, hogy apró események láncolatát felrajzolva választ keressek rájuk.