Mint arról Füssy Angéla kolléganőnk cikkében beszámolt, egy, az RTL Klub által jegyzett tévésorozat jelenleg is zajló forgatása nem pusztán egy falusi közösség mindennapjait forgatja fel immáron évek óta, hanem maga a végtermék is megkérdőjelezhető az esztétikumát és mondanivalóját illetőleg – és akkor még nagyon enyhén fogalmaztunk. A magyar filmipar értékválságáról épp csak a felelősök nem hajlandók tudomást venni, miközben mindenki másnak egyértelmű, hogy nagy a baj. Megoldás nincs, a kulturális ámokfutás pedig úgy folytatódik tovább, mint 2010 előtt – sőt, mint 1990 előtt.
E sorok írójának egy barátja nemrégiben nagy örömmel olvasta a sajtóban a Filmalap felhívását, miszerint forgatókönyv-tervezeteket várnak a közeljövő leendő magyar történelmi filmeposzaihoz. A civil foglalkozású, de néhány könyv szerzőjeként és újságíróként is már bizonyított barát tőle szokatlan lelkesedéssel ecsetelte, hogy most végre leporolhatja a másfél évtizede elfekvőben lévő filmtervét, kidolgozhatja a forgatókönyvet – mert végre van állami akarat, van fogadókészség. Témájának szakértőjeként és a modern filmkultúrában jártas emberként ismerve elfogultság nélkül állíthatom eme barátomról, hogy igazán figyelemre méltó filmtervvel készült; a közönségsiker akkor is garantált lett volna, ha végül az alkotás csak jó közepesre sikerül. Miután viszont részletesen tanulmányozta a pályázati feltételeket, a citromba harapott Bástya elvtárs ábrázatával közölte, hogy meglátása szerint ezt a pályázatot is a jelenleg ténykedő, jól ismert brancsra írták ki – azokra, akiknek mindegy, hogy éppen bal- vagy jobboldali kormányzás van, mert ugyanúgy elnyerik a pályázati pénzeket, és ugyanolyan megbízhatósággal gyártják le a tőlük várható hitvány filmszemetet. Próbáltam győzködni, hogy próbálja meg mégis – most úgy tűnik, mégiscsak beadta a derekát. Hátha csoda történik.
Hány ilyen ember lehet még az országban, aki meg se próbálja, és letudja végül annyival a pillanatnyi fellángolást, hogy „ez egy maffia, esélyem sincs” – és nem holmi futóbolondokról beszélünk, akik hiányos ismeretekkel elképzelték magukat filmrendezőként, hanem írókról, történészekről, több ezer filmet látott, komoly popkulturális és esztétikai ismeretekkel rendelkező kultúremberekről. Ha valakik, ők tudják, milyen a jó közönségfilm. Az csak az egyetlen hibájuk, hogy körön kívül vannak. Nem volt már a nagyapjuk is kameramann és a nénikéjük is dramaturg, nem mozognak a pesti művészvilág akolmelegében, nem kapnak második és harmadik esélyt az első bukásuk után valamelyik ismerőstől. Nem velük készít langyos, bizalmaskodón alákérdező, parttalan interjúkat Veiszer Alinda vagy Kovács Bálint. Máshol kell helytállniuk, jó messze a filmes világtól. Néha nem is bánják.
Kockázat nélkül, receptből főzve
Marad hát a ránk erőszakolt ízlésdiktátum. Tudjuk, mire számíthatunk, amikor magyar filmet nézünk – a kérdés már csak az, mennyire hajlandók a szerzők még a korábbi önmagukat is alulmúlni. Aki képes volt legalább egyszer egy említésre méltó, tűrhető filmet kihozni, és a brancs is befogadta maga közé (hacsak nem volt tagja annak már eleve), annak megnyílik minden kapu élete hátralevő részére, és senki nem fogja eltántorítani attól, hogy akármilyen vállalhatlan gyalázathoz a nevét adja rendezőként, forgatókönyv-íróként vagy egyéb kulcsfiguraként. Nem is kell külön említeni neveket, hiszen köztudott, hogy kik szoktak ebben az országban újra és újra puhára esni.
Azt persze ők is tudják magukról, hogy szemernyire sem képezik le a többségi társadalmat, közönségfilmre viszont mindig szükség van, ezért néha nagy kegyesen alászállnak a plebs kegyeiért, és ha nem épp a saját éttermiségi nyomorukról forgatnak valami generikus kliséhalmazt, hát csinálnak filmet a lakosságnak is – pont úgy, ahogy a lakosságot Pestről elképzelik. Mert milyen is a magyar a Körúton belülről elképzelve? Jobb esetben valami idejétmúlt parasztromantika jegyében ábrázolt együgyű, de jámbor alak, rossz esetben artikulátlanul óbégató, a saját hányásában fetrengő, tajtrészeg szerencsétlen. Plusz pont, ha az illető postás, rendőr vagy vasutas. Azokon rendszertől függetlenül szabad röhögni, csak még mindig nem esett le nekik, hogy ezek a poénok rendszertől függetlenül pállottak és unalmasak.
Azt mondják, erre van igény, ezt keresik a nézők. Meg hogy ezt igénylik a hirdetők két reklámszünet között. Büszkén mutogatják a számokat, hogy igen, ma is megnyerték a főműsoridőt, épp ugyanúgy, ahogy régen arra voltak büszkék, hogy nyerésre állnak a békeharcban. Az egész önigazolás ugyanolyan hazug, a számok pedig ugyanannyira nem jelentenek semmit azon az értelmezési kereten kívül, amelyen belül bármiféle értelmet tulajdonítanak nekik.
Mivel a belterjesség adott és évtizedes távlatokban merhetik a megélhetésük biztosítottságát vizionálni (hiszen ki is merne „művészeket” ellehetetleníteni), ezért nyugodtan játszhatnak a megúszásra. Nem kell ide nagyívű színészi játék, formabontó rendezői munka, elképesztő operatőri teljesítmény, lebilincselő dramaturgia – de még csak a valóság megjelenítésére vonatkozó bármiféle igény sem. Legkésőbb a hetvenes évek óta legalábbis biztosan nem kell. Addigra nagyrészt nyugdíjba (vagy száműzetésbe) vonultak a valaha világszínvonalú magyar filmgyártás szakemberei, az új generációt pedig már a diktatúra termelte ki magából, és tíz körömmel kapaszkodnak azóta is a megszerzett pozícióikba, a gondosan felépített nimbuszba. Kitermelték persze az utánpótlást is, akikről újdondász létükre elmondható, hogy a mentalitásukkal príma karriert építettek volna az átkosban is. Ha a filmjeikre nézünk, olyan érzésünk támadhat, mintha meg se történt volna a rendszerváltás. Egyéni gondolatuk nemigen van a világról, inkább sikerrecepteket másolnak – ettől lesz olyan koloniális minden, amit csinálnak. Aztán erről úgy beszélnek, mint szakértelemről. Pedig nem vall kivételes tehetségre sokadszorra megfőzni ugyanazt a zacskós levest, mint ahogy arra se kéne büszkének lenni, hogy valaki kitanulta a szakmát egy német kereskedelmi tévénél, aztán itthon meg már úgy ordítozik a forgatáson a beosztottjaival és a falubeliekkel, mintha valami gyarmaton lenne. De az öregek szerint ez teljesen rendben van – az a sikeres maffiózó, akinek a gyerekei még gátlástalanabbak és kegyetlenebbek.
Amiben magunkra ismerünk
Gyerekfejjel nem értettem, miért játszódik minden tévéműsor, film, sorozat Pesten. Mintha az azon túli világ nem is létezne, és ha mégis, hát akkor sem mennek egy pilisi falunál vagy legfeljebb a Balatonnál messzebb. Persze, tudom, hogy a filmgyártásban a költségcsökkentés igénye mindent felülír – de mikor fogom én filmen látni például a ’60-as évek Szatmárjának megidézését, ahol apám a császlói ÁFÉSZ fekete Warszawa gépkocsiján tanult stikában vezetni, mielőtt a Szamos elvitte a falut? Azzal talán néhány millióan valóban tudnánk azonosulni. Mikor jutnak el végre a filmesek a kockaházakból álló, faluvégi újtelepekig, a lassan gondozatlanná váló, egykor virágzó előkertekig, a gáton bicikliző öregekig? Mikor látunk almafa-ültetvényt, diófákkal szegélyezett országutat, távíróvezetéket? Mikor svenkel majd végig a kamera azokon a borsodi utcákon, ahol a ’80-as években még gombamód nőttek ki az olcsó kohósalakból épült, két-három szintes családi házak a földből, hogy aztán a jó részük düledező rom legyen, amit már le se bont senki, mert minek? Ki mutatja meg a rendszerváltozás tragikus oldalát, a kisemmizett embereket, a tutyimutyi téeszelnököt, a gátlástalan felvásárlót, a piramisjátékkal házaló ügynököt? Ha ezeket látnám, azt mondanám: igen, van magyar film, igen, ez az enyém. És ha mégoly rossz is lenne minden más aspektusból, akkor is magamra ismernék benne. Mert mi ezek voltunk, nem a csujjogató vasutasok a bokorban.
De nekünk még az se jár, hogy legalább olyan rossz filmek készüljenek, amiket amúgy a magunkénak érezhetünk. A szakmán kívüliek kritikáihoz a szakma a „ne tanítsd nagyapádat pipázni” reakciójával viszonyul, és ingerülten kérik ki maguknak a megbocsáthatatlan inszinuációt, ha valaki akár csak elméletben megingatja az amúgy megingathatatlan pozícióikat. Náluk a know-how, náluk a pénz, náluk a körbe-körbejáró díjak és elismerések – labdába rúghat ellenük (vagy egyáltalán mellettük) bárki?
Nem kéne végre húzni egy vonalat, és azt mondani, hogy a közéleti-politikai rendszerváltás után itt az ideje a kulturális ellenforradalomnak is? Nem lehetne végre azt követelni, hogy ezek többet az életben ne kapjanak közpénzt? Hogy oszlassák fel az „állam az államban” intézményeiket? Hogy készüljenek inkább kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de magyar szemmel maximálisan azonosulható filmek és sorozatok, amik aztán majd idővel törvényszerűen egyre jobbak lesznek, mert kinevelődik egy új szakembergárda, a nézők pedig már csak elvből is velük tartanak inkább? Hogy alkalmazzanak inkább ismeretlen délvidéki és erdélyi színészeket, akik ugyan soha nem álltak kamera előtt, de cserébe legalább szépen beszélnek magyarul és a közelében sem jártak a színművészeti egyetemnek?
Szerencsére erre haladunk, meg is fogjuk csinálni. A magyar szellem térfoglalása, az állásaink visszaszerzése folyamatban van. Aki ma a kultúránkon, a szokásainkon gúnyolódik, holnap már azon fogja kapni magát, hogy kihúzták alóla a szőnyeget – pedig dehogy húzták ki alóla, csak lett helyette más, aki történetesen jobban végezte el ugyanazt a feladatot. Ő persze ezt üldöztetésként fogja felfogni, de ki hisz már az ilyen sirámoknak? Lehet, hogy az ő kultúrájuk előbbre való – csak arra már senki sem kíváncsi. Épp itt az ideje az újaknak.
Vezető kép: Morvai Krisztina
Facebook
Twitter
YouTube
RSS