A kereszténység még él!

„Erdélyország” magyarjai többet őriztek meg magyarságukból és kereszténységükből - már aki persze -, mint sokan az anyaországiak közül. Természetes hát, hogy az ő földjükön tudhatjuk meg igazán, hogy miért is jó magyarnak lenni, és a magyarsággal, a kereszténységgel, a katolicizmussal is egybeforrt katolicizmus is erősebb itt, mint másutt. A pápa személyében maga az anyaszentegyház érkezett meg Erdélybe, Csíksomlyóra, oda, ahová a zarándokok minden évben újra és újra elviszik a hitüket, és olyan örökséget építenek belőle, amin nem fog az idő és a reménytelenség. Magyarnak, kereszténynek, katolikusnak lenni nehéz sors, és nemcsak az elmúlt évszázadban, hanem manapság is. Az a sok-sok ember, aki minden évben és most is elmegy Csíksomlyóra, nem enged a széthulló világnak, nem választ könnyebb utat, és legfőképpen nem maga miatt jön el, hanem mindenki más miatt. Azok miatt, akik nincsenek ott. Mindannyiunk miatt.

A pápa mindig megbékélést hirdet, akkor is, ha az a legnehezebb. Az nem számít, hogy ki hallja meg a pápa szavaiban a kereszténység legfőbb parancsát, hogy a másikban is saját magad lásd meg; a keresztényeknek, a jó katolikusoknak és legfőképpen minden jóakaratú embernek meg kell hallania ezt. Jó jelnek vehetjük, hogy az esemény békességben zajlott le; jóakarata jeleként sok jelenlévő kész egy új korszak jeleként értékelni ezt az eddig sajnos nem megszokott csendességet.

A rossz megbocsájtása és elfelejtése csak a liberális fülnek jelenti a magunk feladását, az identitásaink elfelejtését. Megbocsájtani és a jó értelemben felejteni, a saját indulatait elfelejteni csak az tudja, aki nagyon erős identitásokkal, önismerettel rendelkezik. A pápa, közép-európai fülnek talán furcsán, de nem mond mást, mint amit egy dél-amerikai keresztény mondhat. Ezt el kell fogadnia mindenkinek, aki a kereszténységet és a katolicizmust univerzális vallásnak és kulturális elemnek tekinti, nemcsak európainak. De ettől még úgy kell megőriznünk magunkat magyarnak és kereszténynek, keresztény kultúrájú nemzetnek, hogy figyelembe vesszük a történelmi tapasztalatainkat. Ahhoz, hogy befogadhassunk bárkit is, meg kell őriznünk azt, ami képes befogadni és integrálni másokat. A pápa nem azt mondja, hogy adjunk fel valamit magunkból, hanem inkább azt, hogy őrizzük meg magunkat és mindazt a jót, amit a kereszténység kétezer év alatt felhalmozott, hogy legyen mivel segítenünk a rászorulóknak.

De a katolikus egyház és a pápa látogatása által is megmutatkozó hihetetlen közösségi erő nemcsak a hívek és a hívők számára mond valamit, hanem azok számára is meghatározónak kell lennie, akik csak „kulturális keresztények”, „kulturális katolikusok”. Olyan világban élünk, ahol a kereszténységen kívül kevés dolog képes közösséggé szervezni az embereket, olyan közösségeket létrehozni, amelyek nem érdekegyezésen alapulnak. A keresztények közösségei egy megélt hit, egy élmény közösségén alapulnak, azon a felismerésen, hogy csak együtt létezünk emberként, egyedül csak bolyongó lelkek vagyunk a káoszban.

Az ember, minden ember keresi ezt a közöset a többi emberben, torz korszellemünk azonban nem a közös békében és csendben, hanem az egymástól elszakító zajba, az önmegvalósítás magányába kergeti azokat, akik az autonómiájukat, a szabadságukat féltik egy közösségtől, egy identitástól.

A kereszténység az ellene két évszázada tartó támadások ellenére még mindig él; Közép-Európában és Magyarországon, a Kárpát-medencében is milliók merítenek újraéledő erejéből reményt. Nemcsak azok, aki vallásosak, hanem azok is, akik élvezik a keresztény kultúra által lehetővé tett békét és biztonságot, azt az állandóságot, amit csak egy közösség tud biztosítani.

Vezető kép: Ferenc pápa szentmisét pontifikál a csíksomlyói hegynyeregben, Erdélyben 2019. június 1-jén. Fotó: Horváth Péter Gyula