A kommunista hírszerzés állt a Danubius Rádió mögött? Halott szépségkirálynő, eltűnt milliók és egy élelmes külkeres kalandjai
Budapest, 1989. január 20.
Magyarország elsõ kereskedelmi adója, a Danubius Rádió 1986. július 1-én - még német nyelven - hivatalosan megkezdte adását. A teljesen magyar nyelvû mûsorok sugárzására 1990-ben tértek át. A Danubius Rádió a naponkénti zenei kínálat mellett számos reklámmal, információval és hírrel tájékoztatja, szórakoztatja az egyre növekvõ hallgatóságát
A képen: Udvarhelyi Szabolcs hirszerkesztõ és Keresztes Tibor mûsorvezetõ a stúdióban.
MTI Fotó: Hámor Szabolcs
Médiaátmentős sorozatunkat a Danubius Rádió megalakításával folytatjuk. Az ország első kereskedelmi rádióját "természetesen" egy külkeres, a ma már ismeretlen Varga György indította el 1986-ban, aki mögött megtalálhatjuk "régi ismerősünket", Siklósi Norbert elvtársat. A médiacézárt. Varga a rádió megalapítása előtt a Lapkiadó Vállalat vezérigazgató-helyettese, így Siklósi bizalmi embere volt, és gazdasági szakemberként ott serénykedett a vállalat állambiztonsági-hírszerzési leányvállalatainál. Például a Deltánál, amelynek főigazgatója az MNVK-2. egyik tisztje volt, vagy annál a Magyar Médiánál, amelyet a moszkovita, többek által a KGB-hez sorolt, amúgy még ma is aktív Fodros István vezetett. Az említett Magyar Média nem csupán a botrányos szépségkirálynő-választást rendezte meg 1985-ben, de egy olyan segélykoncertet is, amelyen a legnagyobb sztárok is felléptek, a pénz mégis eltűnt, illetve "nem jött össze". Arról a botrányról sem írhatott a korabeli sajtó, a főszervező Presser Gábor egy szót sem nyilatkozott a kudarc után. Varga hátterét látva nem meglepő, hogy a Danubiust is szoros szálak fűzték a kádári hírszerzéshez, és az sem meglepő, hogy a rádió külkereskedelemmel is foglalkozott (!), többek között egy nemzetközi szélhámos amerikai autóit árulta. A rádióhoz felvett munkatársakat gondosan kiválogatták. Volt közöttük ügynök, több nyilvánvalóan hálózati ember, de ott indította be karrierjét egy korábbi hírszerző-tiszt fia, valamint egy másik hírszerző-újságíró gyermeke is. Megmutatjuk a Danubius valódi hátterét.
Előző cikkemet az Akció GMK megalakulásával zártam. Ez volt az a vállalat, amely később a Postabank reklámjaiból elképesztő bevételeket szerzett – már Geszti Péter irányításával.
Az Akciót fiatal rádiósok alapították a nyolcvanas évek elején. A nagy dobásuk az volt, hogy ők szervezhették a „VIT-vágta” nevű országos programsorozatot, amelynek győztes csapata eljuthatott a moszkvai Világifjúsági Találkozóra Az Akciót a KISZ Központi Bizottsága bízta meg a vetélkedő lebonyolításával, és a KISZ-en belül sokakat felháborított, hogy miért egy külsős GMK-t választottak.
„Már kideríthetetlen mikor, a VIT- vágta, melyik szakaszában terjedt el, hogy a játéksorozat gazdája, az ötletek kidolgozója, egyszóval mindenese az Akció gmk. Az értesülés – különösen a feladatok végrehajtása előtt – meglehetősen vegyes érzelmeket keltett. Már ezt is géemkában – füstölögtek egyfelől –, vigyázzunk, mert az akciósok ötletgazdagsága határtalan, óvatoskodtak ujjongva másfelől, kik már tapasztalhatták az Angyalosi László, Pogány György, Neuman Gábor alkotta trió eddigi játékteremtő működésének izgalmait.”
Az írásból (Pest Megyei Hírlap, 1985) kiderült, hogy a VIT-vágta „főhadiszállása” természetesen egy KISZ-iskolában volt: „<…> Az Amerikai úton, a Komócsin Zoltán KISZ-iskola kebelében, egy faház a VIT-vágta főhadiszállása – írták.
A kapcsolat már évekkel azelőtt kialakult, Angyalosi már 1978-ban részt vett a „KISZ-propagandisták fölkészítésében”.
Az Akció jóval a VIT-vágta után, 1988-ban alakult igazi vállalattá, Pogány György és Angyalosi László mellett benne volt Kalmár Péter és Fábry Sándor is, valamint a Coopex Kisszövetkezet.
Utóbbi Székely Gábor cége volt. Ő az a későbbi SZDSZ-es politikus és üzletember, aki a rendszerváltás után Demszky Gábor főpolgármester helyetteseként dolgozott. Később igazi álláshalmozó lett, a Szerencsejáték Zrt.-t is vezette. Az SZDSZ-es szál persze Gesztinél is megvolt, ő konkrétan a kampányukban segédkezett később.
Két évvel a megalakulás után, 1990-ben Angyalosi kivásárolta a többi tulajdonostársat, majd felkérte Gesztit, hogy dolgozzanak együtt. „Geszti részesedése az Akcióban fokozatosan növekedett 1992-re kreatív igazgató lett, ekkor szerezte meg a cég a Postabankot ügyfélnek.” És dőlt a pénz.
Danubius, a kiválogatott káder-cseresznyék rádiója
Gesztit közben felvették az ország első kereskedelmi rádiójához, a Danubiushoz. Ezt a mozzanatot később is fontosnak tartotta, hiszen sok más kollégájához hasonlóan az ő karrierje is nagy lökést kapott ezután, nem beszélve az amúgy is meglévő kapcsolatrendszeréről. Az indulásra így emlékezett (168 óra, 1995): „Amikor én ilyen riporterféle akartam lenni, csak annyit tudtam biztosan, hogy hatni kell valahogyan. Elindult a Danubius, beültem a stúdióba, és azt mondtam: Helló. Na, ez volt kitalálva. Ettől kétmillió hallgató hányt, négy meg nem. A sok jól szabott, későn ébredő műsorvezető között ez volt >a nagy reveláció<. Aztán jöttek a kínrímek, és miután a leforgatott számok alatt csak néhány perc gondolkodási idő volt, elkezdett belőlem folyni a hülyeség. Nem nagy ügy, csak nem azt kell csinálni, amit már mások csinálnak. Legalábbis ami a dolgok formáját illeti.
És van itt még egy kis apróság. Jókor kell jönni.”
Jókor, jó helyen.
Elrontotta a felvételit, mégis megfelelt
Egy másik cikkben az elrontott „felvételije” is szóba került, és az, hogy annak ellenére felvették („Jöttem, láttam, hadartam”). Ezt az írást saját maga jegyezte, 1991-ben a Magyar Hírlapban: „Tél, tavasz, nyár, ősz emberek és zöldfülű kamaszok kérdezik. Mindenütt ugyanazt: hogy kerültél a Danubiusba? <...> Annyit hallgattam, hogy szinte alapfokú német nyelvtudásom lett, noha előtte egy kukkot sem tudtam kinyögni ezen a nyelven. <…> Német szókincsem gyarapodásának az vetett véget, hogy a Danubius átalakult magyar nyelvű adóvá, és pályázatot hirdetett fiatal, popzenét kedvelő egyedeknek. Ma is látom magam, ahogy >Na, ezt megcsíptük, Dezsőkém!
Meg is jelenik egy összevont szemöldökű, szigorúan titkos tekintetű úr személyében. Kézfogás. Katonás. Kisignácz Ferenc.
Mondom az adataimat. Ő fáradtan begyűjti. Jó. Hátra arc, irány a stúdió! Menet közben újabb összevont szemöldök, még egy gyanakvó szempár. Tulajdonosa nem hisz a látványnak, vagyis nekem. Kálmán Zsuzsa. Biztosan arra gondol, hogy ilyen óvodás fejjel, ami a vállamon ül, inkább egy homokozóban nyomhatnám sikerrel a sódert. Ajtó csukódik, piros fény gyullad. <…> Meghallgatás indul. <…> Híreket mondok és csődöt. Bemosolyognak. Köszönik, majd értesítenek.
Profik: olyan kedvesen küldenek jó messzire, hogy már alig várom, hogy elindulhassak. Hogy ezek után hogyan lettem a Danubius műsorvezetője? Azt csak a szerkesztőség tudja.”
Indul a Danubius. György Gábor fõszerkesztõ /b/ és Jámbor László technikus (a keverõpult mellett), a Danubius Rádió mûsorának készítõi / Fotó: MTIEgy külkeres indította el a Danubiust is
Találó befejezés. A Danubius 1986-ban indult el, egy vezető külkeres koponya, Varga György alapította.
Geszti mamájához hasonlóan Varga is közgazdász volt, amikor az állambiztonság által terelgetett Reformban interjút készítettek vele, a cikkben neves külkereskedelmi szakértőként, a honi reklám megteremtőjeként, a rádió egykori kereskedelmi igazgatójaként mutatták be.
„1969-ben, a gazdasági reformmal egy időben vettem át a Magyar Rádió kereskedelmi ügyeinek irányítását – mondta. – Azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy az ott töltött 17 év alatt a körülményekhez képest jól dolgoztam. Emellett éveken keresztül küldözgettem a kormánynak különböző javaslataimat. Kritizáltam a gazdasági folyamatokat, konkrét javaslatokat terjesztettem elő <…> Sajnos, a legtöbb esetben még válaszra sem méltattak. Talán egyedül Kádár János volt az, aki minden levelemet személyesen megköszönte, s elvtársi üdvözlettel biztatott munkám folytatására.”
A Rádió Danubius eleinte csak az idegenforgalmi szezonban sugárzott németül, leginkább az itt nyaraló német turistáknak, de Ausztriában is sokan hallgatták. Indulása idején a cikkek szerint összesen hat főállású alkalmazottja volt; „plusz a Benczúr utcai igazgatási, kereskedelmi részleg”. Igen, ugyanis a Danubius külkereskedelemmel is foglalkozott. Ez az üzletág (ahogyan az idegenforgalom és a sajtó, különösen a külföldi tudósítók, az idegen nyelvű szerkesztőségek) pedig a hírszerzés alá tartozott.
A rádió elindítása egyértelműen Vargától származott: „Varga György ötlete volt, hogy Magyarországon is kell és lehet kereskedelmi rádiót csinálni. És meg is csinálta. Az ő igazgatása alatt kiépítettek egy teljesen önálló reklámirodát is. <...> A Danubius szerkezetileg a Magyar Rádió része, annak költségvetési intézménye a mai napig.” Vargáék büszkék voltak arra, hogy a rádió külföldön is ismertté vált: „Az elmúlt évben mind a belföldi, mind a külföldi sajtó nagy helyet szentelt a Danubius Rádiónak. Mindenekelőtt a kezdeményezés újszerűsége, mindaz, amivel a Danubius Rádió foglalkozott, és ahogyan tette, felkeltette a figyelmet.
Csak júliusban és augusztusban a külföldi sajtó ötvenkilenc cikket szentelt e rádiónak, tizenhét cikkben olvashattuk az >idegenforgalmi szenzáció
Siklósi Lapkiadójától repült a Danubiusba
A legérdekesebb, hogy hivatalosan csak 1988-ban történt meg a kinevezés: „dr. Varga Györgyöt kinevezte a Rádió Danubius főállású igazgatójává. 1924-ben született. Iskolai végzettsége közgazdasági egyetem, közgazdász doktor. Kinevezését megelőzően a Lapkiadó Vállalat kereskedelmi vezérigazgató-helyettese volt.” Ugye ugyanitt volt jogász Kende Péter.
Ennél is fontosabb, hogy Varga ott tüsténkedett a Lapkiadó Vállalat állambiztonsági leányvállalatai körül, amelyekről már több cikkben írtam – Borvendég Zsuzsanna történész ezirányú kutatásaira is támaszkodva. Ezek egyike volt az a Magyar Média, amely az 1985-ös, tragikus szépségkirálynő-választást megrendezte. Erről korábban már írtam, ahogyan Fenyő János szerepéről is, aki fiatal fotósként eladta a lányokról készített aktképeket külföldre.
Ez a Magyar Média abban az évben egy másik „nagy dobással” is előállt, ez volt az a karácsonyi segélykoncert, amelyre számtalan ismert zenészt, zenekart meghívtak, és amelyből szintén jókora botrány lett.
Az egyik műszaki csapat vezetője így emlékezett Vargára a blogbejegyzésében:
„Nem ajánlottuk föl a pénzt az éhező afrikaiaknak, legalábbis nem úgy, ahogy azt a múlt század nyolcvanas éveinek közepén virágzó Magyar Média nevű pénzmosoda vezetői – az azóta elhunyt Varga György és a nem tudom, mi van vele Szalma László – elképzelték volt. Mert ők úgy vizionálták, hogy az >Élő segély Afrikának
Vargáék szépen lenyelhették a pénzt
Kiderült, hogy a Magyar Vöröskereszt valószínűleg semmit sem kapott. „Az általam vezetett egyik műszaki csapat nevében pedig visszanyilatkoztam, hogy álljon már meg a Magyar Média, mi semmilyen papírt nem írtunk alá, viszont a Magyar Vöröskeresztnek azonnal átadjuk a zsét, ahogy kézhez kaptuk azt. <…>
Néhány napos várakozást követően berongyoltam a Magyar Média irodájába (a Rákóczi térrel szemben volt), és mélyen Szalma elvtárs szemébe nézve mondtam, hogy addig ki nem megyek, amíg a pénzt át nem adja. Nyomatékul megmutattam neki a stáb szabályszerű meghatalmazását és a rendőrségi feljelentés tervezetét, amely sikkasztás alapos gyanújáról szólt. Szalma ide-oda telefonálgatott, majd fizetett, mint akinek a fanszőrzetét epilálják érzéstelenítés nélkül. Én lazán átballagtam a Rákóczi téri Vöröskeresztbe, és a főtitkárnak átadtam a pénzt. A pasi meghatottan vette át, és megemlítette, hogy eddig ez a tízezer forint az egyetlen, amit a Vöröskereszt a segélykoncertből látott.
Megjegyzem, később se többet. A Magyar Média pedig jogutód nélkül megszűnt.”
Eltűnt pár milliócska
Elképesztő történet, és csak azért ismerjük, mert egy akkori szemtanú lejegyezte. Az eltűnt, illetve össze sem jött pénzből hatalmas botrány lett, annak ellenére is, hogy a sajtó jelentős része semmit sem írt az egészről. Megjelent azért egy nagyobb, részben kritikus cikk a Magyar Hírlapban, amelynek a végén az újságíró feltette a kérdést:
„Jó, jó, akkor megvan a pénz?”
„Jó, jó, akkor megvan a pénz? – kérdezem türelmetlenül. Meglesz – válaszolják. Igaz, eközben ott lapul a hátam mögött
háromszázezer tombolajegy szépen becsomagolva, hatmillió forint értékben, amelyet – állítólag – egy engedély hiánya miatt nem tudtak időben a piacra dobni. Pedig a pénzügyminisztérium kicsit későn ugyan, de még épp időben kiadta az engedélyt, mi több, felmentést is adott az egyébként szokásos húszszázalékos nyereségilleték-fizetési kötelezettség alól. Hogy akkor miért januárban kezdik árusítani a tombolát?
S, hogy el tudják-e adni? Ki tudja?”
Sajátos megoldás: a fenti tombolajegyeket a karácsonyi koncertekre készítették, de csak utána kezdték árusítani. A Hírlap cikke után megjelent pár írás, amelyben megpróbálták mentegetni a szervezőket. A Képes Újság akkori összefoglalójából nagyjából láthatjuk, mi volt a hivatalos változat: „A magyarországi Live Aid-en néhány sértett csoport kivételével megjelent a pop élvonal színe-java, méghozzá azzal a tervvel, hogy a koncertbevételekből & a lemezfelvételek után járó szerzői jogdíjakból mintegy 8-9 millió forint értékű gyógyszer- és élelmiszerküldeményt juttatnak el Etiópiába. Az eseményre készült tombolajegy is (300 ezer példányban), amelynek >ellentételezésére<1 millió 200 ezer forint értékű ajándékalapot hoztak létre. < em>
A koncertek alatt – és főként: után azonban kiderült: az álmok és a valóság között jelentős különbség van; a Budapest Sportcsarnokban nem volt teltház, a tombolajegyeket csak az esemény után (!?) árusították, és kevés fogyott az egyébként felháborítóan kapkodva szerkesztett >Mondd, mit ér egy falat kenyér?
Miután kifizették a BS terembérét, valamint az éhezők sorsát ezúttal kevésbé szívükön viselő technikusok honoráriumát
A Vasárnapi Hírekben a Magyar Média képviselőinek is lehetőséget adtak, hogy megmagyarázzák a dolgot: a lap a cég igazgatóhelyettesét, dr. Szabady Csabát és a művészeti vezetőt, Szalma Lászlót kérdezte a „mendemondákról”
„Példa nélküli és nagyszabású volt a vállalkozás – ehhez kevés, illetve semmi a rendezői, a szervezői gyakorlat és tapasztalat. Az elszámolást a további találgatások és gyanúsítgatások megelőzése, de a nem mellőzhető tanulságok miatt is közöltük.”
Kettejük közül Szabady az SZDSZ későbbi háttérembere és gazdasági igazgatója lett, a másik eltűnt a rendszerváltás forgatagában.
Érdekes, hogy a koncertet Presser Gábor és a KISZ-nél szintén igen jól fekvő Sztevanovity Zorán szervezte, persze a külföldi példát folytatva, és könnyen elképzelhető, hogy jó szándékból. Maga a két buli igen jól sikerült, ami nem csoda: az ország legismertebb és/vagy legjobb könnyűzenészei léptek fel, és állítólag a hangosítás, a rendezés is kiemelkedően jó volt. De nyolc-kilenc millió helyett mégiscsak egymillió jött össze. Vajon hova tűnt a többi?
A Magyar Média fejét nem említették
Rendszerszerű – és sokat elmond a nyolcvanas évek „már szabadabb” sajtójának valóságáról –, hogy ezután szinte egyetlen cikk sem jelent meg a koncertről. Ez gyakorlatilag máig értendő. És az is sokatmondó, hogy ekkor sem említették – Varga Györgyöt sem – a Magyar Média fejét, a szépségkirálynő-botrány egyik főszereplőjét, Fodros Istvánt. Sokáig érinthetetlen volt.
Olyan figuráról beszélünk, akitől szinte mindenki tarthatott, egy törtető, mindent megúszó moszkovita volt. Illetve még ma is az. Fodros nyilvánvalóan hálózati ember volt, a moszkvai diplomáciai akadémián végzett, ezután 1970 és 1974 között a kommunista Demokratikus Ifjúsági Világszövetség (DIVSZ) protokollfőnöke volt, majd 1980-ig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalánál dolgozott. Ezt követően négy évig Moszkvában, a szocialista országok alkotta Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) sajtóosztályán munkálkodott (Princz Gábor apja is ezen a vonalon dolgozott Apró Antallal), onnan ejtőernyőzött a Magyar Média igazgatói székébe – megfelelő ember a megfelelő helyre.
Említettem, hogy a három Lapkiadó leányvállalat közül az Interedition élén maga Siklósi Norbert állt, akit a KGB-hez köthetünk, a Deltát a katonai szolgálat embere, Budai Ferenc vezette, míg a Magyar Médiát ő. Fodrosról lesz még szó, elképesztő pályafutása lett a rendszerváltás után is.
Szalma menedzser, aki részegen ordított Molnár Csillával
Fodros egyik beosztottjáról, a fent említett Szalma Lászlóról sokat elárul az a részlet, amelyet a tragikusan fiatalon elhunyt szépségkirálynő, Molnár Csilla édesanyja mesélt el róla még akkoriban:
„Otthagyták a lányomat, az a Szalma László, a menedzser, akire rá volt bízva a Csilla.
A magyar határon találkoztak velük és a Szalma ittasan ordított Csillával, úgyhogy a lányom azt mondta, elsüllyedt majdnem szégyenében. A Szalma otthagyta őket a magyar határon is, s a két lány szállás nélkül szórakozóhelyről szórakozóhelyre járt Pesten, hogy nem találnak-e valami ismerőst, aki szállást ad éjszakára.
Természetesen megreklamáltam ezt is. S akkor mondták, hogy hülye bunkók, már megint baj van velük, mert mi állandóan mindent reklamáltunk. Nem kötözködtünk és nem akartuk, hogy mindenki ugrálja körül a lányomat. De hordták mindenfelé éjszaka Pesten a lányt szórakozóhelyekre, a Zalatnay születésnapi bulijára hajnali háromig, s ezek a dolgok nekünk nem tetszettek, s nem láttuk szükségét. Azért, hogy a Szalma László villogjon vele akárhol?”.
Szegény lány végül az öngyilkosságba menekült.
Fodros elvtársat (látszólag) ejtették
Molnár Csilla halála miatt a szépségkirálynő-botrányt már nem lehetett eltusolni (a koncerttel ez még sikerült), cikkek, könyvek és film is született, így végül már tisztáldozat kellett. Fodros Istvánnal ekkor látszólag példát statuáltak, ügyében Bányász Rezső, a Tájékoztatási Hivatal elnöke írt az agitprop vezér Lakatos Ernőnek. Mosták a kezüket.
Fodrost végül kizárták az MSZMP-ből, és látszólag kirúgták a Lapkiadó Vállalattól (ahol Siklósi mögött vezérigazgató-helyettes volt), de puhára esett. Maga Siklósi egyszerűen átültette a Lapkiadó másik leányvállalatába, ezúttal egy impexbe. Egészen pontosan az Autoimpex nevű cégbe, amellyel Fodros hamarosan újabb botrányos ügybe keveredett. De erről máskor.
Varga és az MNVK-2. tisztje
Fodrost 1986-ban tették ki a Lapkiadó Vállalattól (1987 elején már az Autoimpex nevében nyilatkozott), és Varga György – a cég kereskedelmi vezérigazgató-helyettese – ugyanebben az esztendőben váltott: elindította a Danubiust. Talán a Magyar Médiából is vitt magával egy kis tőkét?
Tény, hogy Varga nemcsak a Magyar Médiában volt benne, de abban a Deltában is, amelyet a katonai hírszerzés tisztje, Budai Ferenc vezetett. Róla írta Borvendég Zsuzsanna a következőket:
„A Delta főigazgatója Budai Ferenc, az MNVK-2 tisztje volt, aki már a hetvenes évektől kezdve részt vett az Interpress Vállalat üzleti tevékenységében, vagyis legalább egy évtizedes kapcsolat fűzte Siklósihoz, az Interedition cégjegyzésre jogosult vezetői között pedig Siklósi mellett megtaláljuk Griga Ferencet, aki szintén a katonai hírszerzés embere volt”.
Varga neve 1988-ig, Budaié 1987-től szerepel a különböző impresszumokban, így egy darabig biztosan együtt dolgoztak.
Danubius: KISZ-titkárok és hírszerzők
És most visszatérünk a kezdethez: Varga György, a Magyar Média korábbi pénzembere, az élelmes külkeres 1986-ban elindította tehát a Danubiust.
Ő maga a fentiekből adódóan a hálózat embere volt, ebből a szempontból mindegy, hogy be volt-e szervezve, a Siklósi Norbert vezette körnek dolgozott.
Innen nézve nem is olyan meglepő, hogy milyen munkatársak kerülhettek a Danubiushoz. Néhány ismertebb név jórészt a kezdeti időkből:
A Magyar Rádió KlSZ-bizottságának titkára (Kálmán Zsuzsa);
A tévés katonai munkái alapján az MNVK-2.-höz sorolható Kisignácz Ferenc;
A korábbi berlini tudósító Fikár László („Ács László” néven az állambiztonság ügynöke);
Leipold Péter, a német nyelven megjelenő Neue Zeitung korábbi főszerkesztője, munkaköre miatt minimum hivatalos kapcsolat;
György Gábor, a Magyar Rádió Külföldi Adások Főosztályának (KAF) korábbi párttitkára;
Keresztes Tibor, Cintula, aki szintén ügynök volt (ez akkori, menő lemeslovasként papírforma);
Udvarhelyi Szabolcs, a korábbi prágai tudósító, majd nagykövet (és így szintén hálózati ember).
De jutott oda két hírszerző-csemete is. Róluk majd a következő cikkemben.
A releváns információkat és történeteket továbbra is várjuk a [email protected] címre.
Folytatom.
