A kulturális zárványok alkonya

Amikor a március 15-i állami elismerések és a Kossuth-díj kapcsán kiborulnak a kulturális zárványban élő balliberális „akárholiak” (anywheres), két délibábszerű jelenség tűnik fel a „mi” és az „ők” szembenállásának újraéledt horizontján. Azzal, hogy a kitüntetettek életművét alátámasztjuk, érdemeiket soroljuk, a magyar kultúrához hozzátett többletértéket igazoljuk, semmi dolgunk nincs. Amivel viszont foglalkoznunk kell, az a rendszerszintű kirekesztésből élő csoportok egyre sértőbb hangoskodásának, a balliberális hisztéria okának megértése, ami együtt fog járni a kizárólagosság megkérdőjelezésével. És talán a fennhéjázó önteltség is a múlt homályába veszik.

A rendszerváltoztatás okozta nagy ijedtség után hamar meglelte biztonságos nyugalmát a posztkommunista „elit”. A „támogatott” és a „tűrt” művészek már a nyolcvanas években megtervezték jövőjüket, amihez szövetségeseket kerestek a kommunisták és a nyugati világot uraló kulturális csoportok köreiben. Az első szabadon választott kormány erőfeszítései halálra voltak ítélve, a kulturális rendszerváltoztatás kísérletét könnyedén verte vissza az egyes intézményeket és a médiát uraló posztkommunista csoportok hálózata. Sőt! Andrásfalvy Bertalan miniszter minden lépését kigúnyolták, jó szándékú kísérleteit „magyarkodásnak” minősítették, ami alapja lett a következő bő húsz év kulturális uralmának.

Posztliberális folytonosság a kultúrában

Előkapták Örkény (egyébként kitűnően megírt) gúnyrajzát, a Nézzünk bizakodva a jövőbe című egypercesét, majd nevetségessé tették a nemzeti normákat erősítő kulturális kísérleteket. (Most is ezzel próbálkoznak!) Részlet a mininovellából:

A „magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal. „Magyarni” franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…” (Itt egy csúnya szó következik.) Más példa: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.”

A posztkommunista „akárholiak” azután rátaláltak a liberális „akárholiakra” (Demokratikus Charta, MSZP-SZDSZ kormányok) és szépen elkormányozták a kulturális életet (is). Volt egy közös nevezőjük: A NYUGATI MINTÁK MÁSOLÁSA. Majd rájöttek, hogy a progresszív szemléletben és a nemzetköziségben (internacionalizmus és kozmopolitizmus) is nagyon egyet tudnak érteni. Így alakult ki egy sajátos folytonosság a kultúra uralásában, ami szellemi egységet és csoporthálózatot épített ki bő húsz év alatt.

És így született meg ki a kulturális értelemben vett „mi” és az „ők”. Az egykori urbánus irodalmi fonalat feltekerő nemzetközi, nyugatias, „baloldali demokraták” (posztkommunisták és liberálisok) szemben a magyar történelmet, hagyományokat és a nemzeti normákat újragondoló „jobboldali demokraták”. De míg a „baloldal” helyzeti előnyből kulturális intézményeket foglalt el és épített ki nyugati segítséggel, addig a „jobboldalt” a szintén „baloldali demokraták” irányította média kontárnak, tehetségtelennek állította be, amelynek elválaszthatatlan jelzője a „SZAKMAIATLANSÁG” lett.

A zárvány nyújtotta biztonság

A kiépült kulturális zárványok kiváltságos biztonságot nyújtottak a benne élőknek. Megélhetést biztosító ösztöndíjak itthon és Európában, kulturális termékek „ingyen reklámja” a médiában. A fogyasztói társadalom fogyasztói kultúrájának teljes becsatornázása. E mellett pedig a másként gondolkodók kiközösítése, ami még inkább összerántotta a zárványt és igazolta azt, hogy a benne élők biztonsága garantált. A kizárósdi-játék a „baloldal” egyik leghalálosabb fegyverévé vált a kultúráért folyó küzdelemnek.

A művészember számára mindig is bizonytalanságot jelentő életet felváltotta a szabad és jól jövedelmező tevékenység. Megjelent a teljesítménytől független érdemek és ellátmányok fosztogatása és osztogatása, melynek alapja a balliberális csoporthoz való tartozás maradt. Gyakorlatilag magukat tartották el és tüntették ki bő húsz éven keresztül. Egyetlen mérce volt csupán: a csoporthoz tartozás. Megjelent a „MI FIUNK BORJA” kategória.

A tudomány, leginkább a társadalomtudományok területén ugyanez az elv érvényesült, azzal a különbséggel, hogy a „jobboldal” előbb elkezdte építeni a „saját” tudományos intézményeit és műhelyeit, illetve sikeresen jelent meg egyes egyetemek tanszékein. Nem alakult ki és ma sincs egyenlőség, továbbra is érvényesül a baloldali politika mentén kialakított (kontra)szelekció. De a mozgolódás már látszik.

A társadalomtudományokban a mércét majdnem olyan nehéz meghúzni, mint a művészetben. (Lehet, de hasonlóan vitatható.) Ebben az értelemben ugyanaz a kizárósdi-játék volt a jellemző a Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi műhelyeiben, ahogy az egyetemeken is.

Hisztéria a művészeti díjak körül

A kulturális zárványok teremtette biztonságot a kétharmados Orbán-kormányok kezdték feltörni. Talán túl óvatosan és lassabban, mint ahogy azt a rendszerváltoztatás folytonossága megkövetelte volna. De a lényeg, hogy elkezdték és ebből eredően minden ma tapasztalható konfliktust felvállalták, legutóbb a FreeSZFE mozgalom okozta anomália is innen indult. Ahogy a Kossuth-díj kiosztása körüli kialakult szélvihar és hisztéria oka is csupán annyi volt, hogy nem a megszilárdult csoporthovatartozás alapján történt.

Pedig a lényeg nem a zárványok eltörlése, hanem a KULTURÁLIS ZÁRVÁNYOK FELTÖRÉSE. A szabadság, a sokszínűség megteremtése és a nemzeti kultúra megőrzése.

Ez pedig komoly frusztrációt jelent azoknak, akik belekényelmesedtek az érdemnélküli, csoporthoz tartozás nyújtotta biztonságba. Szellemi vihar, forgószél, tornádó támad ilyenkor.

Vezető kép: Budapest, 1994. március 15. Veér András, az OPNI fõigazgatója és Farkasházy Tivadar újságíró a résztvevők között, a Petőfi-szobornál a Demokratikus Charta tüntetésén. Fotó: MTI/Földi Imre