A székely mártír, akit két diktatúra is beszervezett – A nemzeti oldal és az állambiztonság, avagy a média lenyúlásának története (5.)

Előző cikkemben bemutattam, hogyan indította el az állambiztonsági Interedition nevű leányvállalata a legendás Kapu folyóiratot, amelyet a diktatúra futtatott újságírójából bűnügyi riporterré vált Brády Zoltán főszerkesztett. Most arról a Bartis Ferencről lesz szó, akinek akkori sikerkönyvét (Rácsok között Romániában) szintén az Interedition adta ki, és akit két diktatúra, előbb a román, majd a magyar is beszervezett. Bartis a rendszerváltás idején a Magyarok című folyóiratot szerkesztette, és üldözött emberként mágnesként vonzotta a “másként gondolkodókat”. Ügynöki szerepét következetesen letagadta. Az Interedition közben nem lankadt, még 1989-ben elindította az összefogást hirdető Unió című folyóiratot, amit egy újabb állambiztonsági ember, a titkos megbízott Tamási Orosz János vezetett. Tamási Orosz is konzervatív a saját meghatározása szerint, de nem véletlen, hogy a rendszerváltás után a Fenyő Jánoshoz tartozó, posztkommunista Vasárnapi Hírekhez került, ahol tíz évig dolgozott. Az Unió és a Kapu akkor került bajba, amikor a csempész-hírszerzőtiszt, Dalmady György stiklijeit már az átmentésre készülő rezsim és állambiztonsága is megelégelte. Az Interedition összedőlt, a pénz eltűnt, és a lapoknak új befektetőt kellett találniuk. Jöttek is: amerikás magyarok Kaliforniából…

A rendszerváltás idején történt média-átmentés történetét a Kapu megalapításánál hagytam abba. A lapot 1988-ban jelentette meg a Siklósi Norbert vezette, a kommunista hírszerzéshez tartozó Interedition, főszerkesztője a korábbi cikkemben bemutatott Brády Zoltán lett. Brády az újságot bereklámozó interjúban távlati tervként megemlítette „Bartis Ferenc romániai börtönnaplójának kiadását” is. „A könyvkiadásból mi pénzt várunk, amivel a folyóiratot kívánjuk támogatni.” – mondta. Bartis könyvét (Rácsok között Romániában) 1988 karácsonyán jelentette meg az Interedition, szerzője hálózati ember volt, bár ezt akkor csak kevesen sejthették.

Előbb a Secu, aztán a BM szervezte be

Bartis Ferenc a korszak közismert és köztiszteletben álló írója, költője, újságírója, a román diktatúra áldozata, az általa létrehozott Összmagyar Testület elnöke volt, akit ’56-os szerepe miatt börtönbe zártak.

A portré a rendszerváltás után sötétült el: Bartisról előbb az derült ki, hogy „Székely László” fedőnéven titkos megbízottként a magyar állambiztonságnak dolgozott, majd az, hogy korábban a román Securitate is beszervezte. Bartis Ferenc a feleségével és a fiával – Bartis Attila íróval – 1984-ben települtek át Magyarországra, feltehetően ekkor vette állományba a magyar állambiztonság.

Tény, hogy nem maradt egyszerű ügynök, hiszen titkos megbízott lett, és a Képes 7 kulturális rovatát vezette (itt dolgozott később már Brády is). A rendszerváltás idején más lapok mellett a Kapu és a Reform is megírta, hogy a román titkosszolgálat üldözi őt. Amikor Bartis a nyolcvanas évek végén Amerikában járt, akkor a Népszabadság cikke (vagyis nyilván maga Bartis szerint) „a védelmére kirendelt FBI-szakemberek hazaindulása előtt javasolták neki: kérje a magyar állambiztonsági szervek segítségét, s profi védelmet kap”. Hogy ez tényleg így volt-e, arról fogalmunk sincsen.

Az azért nyilvánvaló, hogy a román szolgálat szempontjából talán egyszerűbb lett volna Bartist hitelteleníteni, nyilvánosságra hozva a Securitate-s aktáját.

Ő maga a fiataloknak szánt propagandalapnak, a Magyar Ifjúságnak – ahol Brády is megírta emlékezetes, május elseji írását – is nyilatkozott erről az üldözésről még 1989 májusában. „Alig múlik el olyan hét, hogy két-három telefonhívás ne futna be a lakásomra. Ezekben hol magyarul. hol románul – de feltétlenül útszéli modorban – közük, hogy az erdélyi rokonaimat kiirtják, illetve, hogy engem is hamarosan megölnék. Együk utolsó hívásuk alkalmával például szó szerint ez hangzott el:

Levágjuk a nagy ázsiai fejedet, és ráülünk”.

MagyarIfjusag_1989-1__pages730-730

Ekkor már mint a hamarosan elinduló Magyarok című folyóirat főszerkesztőjét mutatták be. Júliusban már a Reformnak beszélt ugyanerről: „Érdekes módon ez a fenyegetőzés megerősödött és egyre sűrűsödött, miután létrehoztuk a Magyarok című folyóiratot, melynek én vagyok a főszerkesztője. Nyugati körutam után – ahol kimondottan Erdély ügyében jártam bizony nagyon sok a fenyegetőzés és az ocsmánykodás. Remélem, hogy az illetékes magyar szervek hivatalosan is gondoskodnak a személyes biztonságomról, és nem lesz szükséges az, hogy állandóan a barátaim őrizzenek engem meg a lakásomat”.

Most már tudjuk, hogy az „illetékes szervek” akkor is pontosan tisztában lehettek a háttérrel, de talán nem ártott, ha a sajtón keresztül is felhívja a figyelmet a fenyegetésre. Valós volt-e vagy sem?

Természetesen nem állíthatjuk, hogy Bartis Ferencet nem üldözte az őt korábban beszervező Secu, ez nagyon is elképzelhető, az viszont biztos, hogy ennek folyamatos emlegetése erősítette az üldözött magyar, a nemzeti érzelmű értelmiségi imázsát. Ami az állambiztonságnak is jól jött: Bartis mágnesként vonzotta a nemzetben gondolkodókat.

Ha minden igaz, Bartis Ferencet hosszú börtönbüntetése után szervezte be a román állambiztonság, sajnos nem találtam erről hiteles publikációt. Fia, Bartis Attila szerint éppen vele, a gyermekével zsarolták. „Tudjuk, hogy mindenki zsarolható, kizárólag azon múlik, hogy megtalálják-e azt, amivel zsarolni kell – mondta a BárkaOnline-nak. – Én ott éltem apámmal, meglehetősen sokat tudok az életéről, emlékszem arra is, hogyan menekült be annak idején a beszervező elvtársak elől az elmeklinikára. Szóval nem volt könnyű beszervezni. Aztán volt egy látszólag banális történet, amikor engem súgtak be, és egyik pillanatról a másikra a Securitatén találtam magam, majd el akartak vinni javító-nevelő intézetbe. A családi legendárium szerint azért kellett eladni a családi ezüstöket a Gábor cigányoknak, hogy egy igen magas rangú tiszt elvtárs megsemmisítse a dossziémat. A regény befejezése előtt két hónappal szembesültem azzal, hogy a dossziémnak más ára volt. Hogy apám meghasonlása, összeomlása ennek a dossziénak volt egyenes ági következménye. Ha nem tudták megtörni hét év alatt a börtönben, akkor meg tudták törni a fiával. Ennyi.”

Amíg ő egy külön darabbal – a címe Rendezés – is megpróbálta feldolgozni édesapja történetét, maga Bartis Ferenc kategorikusan tagadta még a magyar ügynökvádat is.

Akkor, amikor a kétezres évek közepén az ő nevét is nyilvánosságra hozták egy úgynevezett „ügynöklistán”, nem csupán cáfolta, de a 168 órában még egy külön nyilatkozatot is megjelentetett (már az is sokatmondó, hogy éppen a 168 órában):

„Értesültem, hogy a Hír TV 2005. február 27-én egy a világhálóról levett úgynevezett >ügynöklistát< ismertetett. A névjegyzéket én is megkaptam, rajta >szerepelek<. Büntetőjogi felelősségem tudatában ezennel kijelentem: soha senki nem kért föl, nem kötelezett, nem kényszerített semmilyen >ügynöki< teendőre”.

Nem fogok morális fejtegetésekbe belemenni, de Bartis Ferencnek ott és akkor alkalma lett volna nyíltan, de legalábbis nyíltabban beszélni a múltról, és mégsem tette meg. Ahogyan szinte senki más.

Tény, hogy aláírt nyilatkozatával szemben „Székely László” fedőnéven jelentett a belvárosi lakásán megjelent emberekről, és elégedetlenek nem lehettek vele, hiszen titkos megbízott lett, és „civilben” is szépen ívelt felfelé a pályája. Az általa még Romániában létrehozott Összmagyar Testület elnökeként, a székelység „arcaként” igen fontos figurája volt a Hálózatnak.

Többen úgy tartották, hogy a börtönben is besúgó volt

Az még kutatásra szorul – de munkadossziéjának nem láttam a nyomát –, hogy ki játszott, kivel, és a romániai időszak is homályos. Ottani hálózati szerepét – ahogyan a publikációkat néztem – nemigen kutatták még alaposabban, de az tény, hogy Alexandru Maier Orvos voltam Szamosújváron című könyvében elmarasztalóan írt róla. Bartis a mű megjelenése idején tiltakozott Maier sorai ellen, és Nagy Benedekre hivatkozott tanúként.

Utóbbi azonban – Bartis mellett a híres Bolyai-per egyik vádlottja – azt mondta, ő nem lehet tanú, mert nem ült együtt Bartissal, hiszen őt – Nagyot – akkorra már kivitték a Duna-deltába dolgozni.

„Bartis Ferenc 1987-ben Magyarországon megjelent Rácsok között Romániában című kötetét nem nevezném objektív történelmi dokumentumnak” – tette hozzá. Fodor Sándor erdélyi író Maier műve alapján pedig azt írta Bartisról, hogy „nemzeti mártírnak” sem tudja ezután elfogadni – arra fel írt, hogy jelentős költőnek már korábban sem tartotta.

Bartis Ferenc 2006-ban halt meg, ezután állítólag róla akarták elnevezni a gyergyószárhegyi kulturális központot – hiszen a város szülötte volt. Ez ellen tiltakozott Keresztes Márton a Szárhegyi Közlönyben,

„mivel a Rácsok között című könyvében valótlan dolgokat állít, és […] Bartis Ferenc a börtönben besúgó volt. Keresztes Márton Bartis Ferenc-bírálatában a cikkíróra, az Amerikában élő Szilágyi Árpádra hivatkozott, mondván, hogy Bartis Ferencnek a szamosújvári börtönben tanúsított magatartását jól ismeri.

Szilágyi Árpád elment Bartis Ferenc temetésére, mert tisztelte őt, de hozzátette, Bartis Ferenc a börtönben besúgó hírében állt. A börtönbeli besúgókról nincsenek írott bizonyítékok, erre csupán a többi cellatársak következtettek. Bartis Ferenc írásaiban és nyilatkozataiban sok valótlan dolgot állított, nagyokat lódított. Szilágyi Árpád szerint a gyergyószárhegyi kultúrpalota felvehetné a község eddig legszeretettebb volt plébánosa, Ambrus József nevét, akit 1949-ben elhurcoltak és elítéltek”.

Bartis Ferenc titkos pályafutását nehéz ennyi részinformációból megítélni, de tény, hogy két diktatúra is beszervezte, a Magyar Népköztársaság állambiztonsága ráadásul már komolyabb feladatokkal is megbízta (ahogyan a titkos megbízottakat), és a börtönspicliség árnyéka is rávetült.

Térjünk vissza Rácsok között című könyvére. Az Interedition mögött álló hálózati emberek természetesen pontosan tisztában voltak Bartis hálózati szerepével, bereklámozott könyve meg is jelent 1988 karácsonyán. Minőségét nem az én tisztem megítélni, de fogódzónak talán jó a következő, amúgy teljesen elfogulatlannak tűnő részlet: „Utólag talán nehéz lesz pontos kronológiát felállítania, mert az 1988-as év nyarától kezdve jó kéttucat olyan könyv jelent meg, amelynek címében valamilyen formában ott van az >Erdély< szó. Ha becsülettel végigböngészi e műveket rá fog jönni arra, hogy korántsem azonos színvonalú, egyformán tisztességes és főként nem azonos indíttatásból megírt műveket tart kezében – írta Nagy Zsolt De mi lesz a könyvekkel? című írásában– Eltöprenghet nívós riportkönyvön, amelyben történészek, szociológusok, politológusok elemzik a kialakult helyzetet, vetnek számot a magyar politika lehetőségeivel. (Forró Tamás-Havas Henrik: Arad után – ki tudja, merre?) [Ugye egészen véletlenül mehetett éppen ez a kettős oknyomozni az éppen megőrülő Romániába?] Borzonghat Bartis Ferenc nagy vitát kavaró emlékezésein (Rácsok között Romániában), amelynek stílusa már az ekkor kiépülő bulvársajtó igényeihez igazodik a leginkább. Felfigyelhet arra a jelenségre is, hogy vannak akik gátlástalan pénzkeresés, gyomorfordítóan cinikus szenzációhajhászás céljából fogtak tollat, hogy elmondják a magukét Erdély kapcsán, vagy sokkal inkább ürügyén, egy nemzeti sorstragédiát használva fel saját céljaikra: Harsányi Gábor: Menekülés Erdélyből a Szentföldre; Bocsák Miklós: Futballsztár Erdélyből.”

Az Interedition több korábban tiltott művet megjelentetett

Tény, hogy az Interedition is meglátta a diktatúra szétolvadása folyamán és amiatt keletkező piaci rést. Nem csupán Bartis művét jelentette meg, de ezután kiadták Nyírő József Mádafalvi veszedelmét és Palotás Zoltán A trianoni határok című művét.

Ebből is látszik, hogy igyekeztek olyan izgalmas, korábban tiltott, nemzeti témákkal foglalkozni, amelyek kasszasikernek ígérkeztek. Siklósék ideológiai háttere ebben nem számított, csak a bevétel. Éppen ilyen szerepre szánták a jobboldalinak tűnő és jobboldali szerzőknek is lehetőséget adó Kaput is, ezért is értem a szerzők, olvasók mostani csalódottságát, és ezt a mély hallgatást.

Érdekes, eltitkolt téma ott is bőven akadt: a Kapuban mások mellett megszólaltatták Farkas Vladimirt, aki azon kevés ÁVH-s közé tartozott, akik valamelyest szembe néztek a bűneikkel, de ezen kívül is számtalan szenzációs anyagot megjelentettek, jelentős részben állambiztonsági, államvédelmi témakörben.

Elindul az Interedition Uniója, főszerkesztő egy titkos megbízott

Nem sokkal a Kapu elindulása után, 1989 elején megjelent az Unió című folyóirat. Kiadója az „Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat” – azaz az Interedition, főszerkesztője Tamási Orosz János, az állambiztonság titkos megbízottja, a Kapu főszerkesztő-helyettese lett. Távozásáról márciusban értesítik a Kapu olvasóit. Tamási Oroszt „Kovács László” fedőnéven szervezték be 1979-ben, amikor egy üzemi lapnál újságíró-gyakornokként dolgozott.

A tehetséges költőt 1980-ban már külön oldalon mutatta be Tandori Dezső a Magyar Ifjúság olvasóinak. „[…] hazaért megebédelt megpróbált / a riporton gondolkodni de / üzemi lap üzemi riport a téma” – írta egyik versében a savanyú kezdetről, egy másikat pedig könnyű most már tágabban értelmeznünk: „mindenért / meg kell fizetni / ez törvény / de az idő mindent / – mondják / – ez a / részlet-kedvezmény”. Tamási Orosz írásai, versei ezután már sűrűn megjelentek a különböző lapokban. Tőke Péterhez hasonlóan őt is bizonyítottan foglalkoztatta az állambiztonság: az általa vezetett Uniót különböző titkos feladatokkal bízták meg Nagy Imréék újratemetése kapcsán, magára Tamási Oroszra (azaz „Kovács Lászlóra”) pedig a Hősök terén, illetve az Új köztemetőben vártak feladatok – hogy teljesítette-e ezeket, iratok hiányában nem tudjuk.

A Hálózat működését ismerve nem meglepő, hogy ő is kapott egy lapot. Az Unió indulásakor a Magyar Nemzetben rövid cikkben bemutatták az új folyóiratot, amely az összefogásra buzdított: „Tamási Orosz János személye azt sugallja, hogy az Unió valamelyest folytatása az ef-Lapok című közéleti-politikai kiadványának, amely az elmúlt esztendőkben a legalitás, és féllegalitás mezsgyéjén, bizonytalan időközökben került csak az olvasók kezébe. A szerkesztőségi beköszöntő a folyóirat programjáról így ír: >Lapunk elme sokak számára talán vitatható, s kétségtelenül ellentmondásoktól terhelt. Jogos lehet a kérdés: kik lépnének unióra ebben az új folyóiratban és milyen ügy érdekében? […] Ma azt szeretnénk tudni, hol a határ, meddig mehetünk egymás felé önmagunk feladása nélkül Hogyan tudunk-e élni egymás mellett?<”.

Kétségtelenül szép szavak. A cikkből is kiderül, hogy Tamási Orosz korábban, a nyolcvanas évek közepétől már az „Ef-lapoknál” – azaz a KISZ Központi Bizottságának Egyetemi és Főiskolai Tanácsának újságjánál dolgozott, annak kulturális mellékletét („Art-lapok”) szerkesztette.

Ugyanő volt a szerkesztője annak az antológiának is, amelyet szintén a Főiskolai Tanács adott ki. „A legalitás és féllegalitás mezsgyéjén” – ahogyan fogalmaztak. Tamási Orosz a MÚOSZ (korábbi cikkeimben már sűrűn említett) lapjának, a Magyar Sajtónak – szintén 1989-ben – így válaszolt a következő kérdésre: „Tulajdonképpen ki alapította az Uniót? Ki a szellemi szülő?” „B. Kiss Tamás kivételével gyakorlatilag a hajdani Ef-lapok gárdája. Az első lapengedély még az Ef-lapokra szólt, januárban ott tartottunk, hogy ezen a néven is jön ki az utcára. Ebből nőtt tehát az Unió, vállalva az új időknek megfelelő radikalizmust.”.

„Egy a jelszó tartós béke” – helyett ez már a békés átmenet, az összefogás (egymás kezét szorongatva, egymás szívét melengetve) időszaka volt.

Az Unió furcsasága az volt, hogy amíg a többi akkor indult lapot – Reform, Mai Nap, Kapu – elkapkodták, ez a folyóirat nem fogyott, teljesen sikertelen volt. Igaz, jóval szűkebb rétegnek szólt.

A lap mögött álló emberek mintha valami összeesküvést sejtettek volna, legalábbis erre utal a következő szürreális hirdetés, amely szintén a Magyar Nemzetben jelent meg: „AZ UNIÓ AZ ÖN ÚJSÁGJA.

Kérje az UNIÓ-t az újságosoktól, mert lapunkat nem teszik ki szívesen a kirakatokba

HONFITÁRSUNK! AZ UNIÓ A BÉKÉS MAGYAR RENDSZERVÁLTOZTATÁST KÍVÁNÓ ÁLLAMPOLGÁROK LAPJA. Támogassa erőfeszítéseinket! Vegye meg az UNIÓ-t. Minden kéthavonként megjelenik az UNIÓ.”

Igen, ismét ugyanaz a szöveg: a békés átmenet, a békés magyar rendszerváltoztatást kívánó emberek lapja. De miért nem tették ki a kirakatba? Nem szólt oda Siklósi elvtárs?

Természetesen ez az újság is független volt, bár mások mellett Kenedi János és Konrád György írásaival reklámozta magát, főmunkatársa, Szász István pedig az SZDSZ képviselője volt. Tamási Orosz mellett ő volt a lap másik arca a korabeli sajtómegjelenésekben, máskor a MÚOSZ gyűlésén is felszólalt: „Az elhangzott beszámolókhoz kapcsolódó hozzászólások megkezdése előtt a levezető elnök elmondta, hogy jelentkezett Szász István, az Unió című lap főmunkatársa, az SZDSZ képviselője, aki szeretne szót kapni, bár nem küldött. Tisztázódott, hogy Szász István nem mint az SZDSZ tagja, hanem mint újságíró szeretne hozzászólni […]”.

Az Uniót kiadó Interedition közben nem pihent, 1989 tavaszán újabb lapot indítottak: „A HETI BUDAPEST, a főváros új hetilapja mától kapható az újságárusoknál. A szombatonként megjelenő szolgáltató jellegű, várospolitikai lap a Fővárosi Tanács és az Idegennyelvű Folyóirat Kiadó Leányvállalat közös kiadásában jelenik meg, 30 ezer példányban.” A márciusi címlap már az új idők hangján szólt az olvasókhoz, fiatalosan, kokárdával:

HetiBudapest_1989_1__pages1-1

Az Újratemetésen az Unió is megkapta a saját feladatait

Közben az állambiztonság és a hatalom már az újratemetésre készült (korábbi cikkeim itt és itt). A titkos Sajtótervben az Unióval is számoltak. „Az Únió elkészítette a tervezett interjúkat, megjelentetésük június 10-ig várható” – írták az állambiztonság operatív bizottságának 1989. május 29-i ülésének emlékeztetőjében.

A ceremóniára készülve a III/III. minden osztálya megkapta a maga feladatát, például: „>Hidas< fedőnevű tmt. [azaz Tőke Péter, a Reform főszerkesztője] és >Orosz< fedőnevű tmb. segítségével informácókat szerez a független lapok temetéssel kapcsolatos sajtóterveiről. A szakmai vezetés igényeitől függően rajtuk keresztül cikkeket helyez el a Reform és az Unió című lapokba, melyek nyugalomra, békességre intenek.”

A Sajtótervben pedig ez szerepelt:

„5. Az >Unió< cimü független lapban >Orosz< fn. tmb. interjút jelentet meg, melyet Mécs Imrével és Halda Alízzal készit. Feladat: A nemzeti megbékélésre, a nyugalom megőrzésére inspiráló hangvétel erősítése, melyet külön szerkesztőségi cikk is árnyalni fog.”

Majd az Intézkedési tervben: „>Orosz< fedőnevű tmb-n keresztül kezdeményezi a Magyar Nemzet című napilapban a nemzeti megbékélésre, a nyugalom megőrzésére inspiráló cikkek megjelentetését.” Ugyanekkor mások is megkapták a feladatukat, például Székely Ferenc, akit eligazításban kívántak részesíteni, vagy az a Bartis Ferenc, aki akkor több lapnak írt.

Nem beszélve Tőke Péterről, aki most a Hit Rádióban köszönetet mondott múltkori cikkemért, hiszen bebizonyítottam, hogy titkos munkatársként nagy szerepe volt a rendszerváltásban. Ügynöki munkájára pedig büszke.

Érdemes meghallgatni.

De kicsoda az az „Orosz”? Az újratemetéssel kapcsolatos állambiztonsági iratok szerint ez Érsek Iván újságíró fedőneve volt, és látjuk, hogy az Unióhoz kötötték.

Érsek “Orosz” nagy interjúja Antall Józseffel

Érsek nevére meglehetősen kevés cikket dob ki az Arcanum cikk-keresője. 1989-ben a legérdekesebb anyaga az az interjú volt, amelyben bemutatta a Magyar Nemzet olvasóinak Antall Józsefet, az MDF frissen megválasztott elnökét (aki ellen én amúgy semmilyen „ellenszenvet” nem érzek, kétkedést annál inkább, de erről majd máskor). Antallal egyébként később, 1990 elején is készített egy interjút. 

MagyarNemzet_1989_10__pages311-311

Érsek ekkor másodállásban a Magyar Fordítók és Tolmácsok Egyesületének szóvivője volt.

Következő figyelemfelkeltő anyaga az a cikk volt, amelyet már a választásra írt 1990 elején, „Csinnadratta” címmel. Ebben a tudálékos, iskolás fejtegetésben a radikális pártok, mozgalmak ellen szólt.

„Fogy, egyre fogy a gondolkodási idő. Kéthónap múlva már döntenünk kell, kit küldünk a törvényhozásba. De vajh minek alapján döntsünk?” – kezdte a cikket. Majd a „csinnadrattás” pártokról: „Ráadásul zajt csapni kisebb fáradtsággal is jár, mint programot csinálni. Ne becsüljük le a csinnadrattát! Nagyban segíti a tájékozódást, kelthet gyorsan rokonszenvet, de ugyanúgy visszatetszést is.

Ha egy párt tagjai vörös festékkel leöntött bábokat szórnak szét Budapest háború utáni rendőrfőkapitányának, majd az ország 1956 utáni megtorlásirányító miniszterelnökének szobra körül, azzal élénk érdeklődést kelthetnek maguk iránt az egykori áldozatok és esetleg azok leszármazottjai körében.”

A kritika Krassó Györgyéknek szólt, akik 1989 decemberében vörösre festették az egykori belügyminiszter-helyettes Münnich Ferenc szobrának a kezét, és vörös „hullákat” dobáltak szét. Az antikommunista performance-ra a Reformtól is kimentek.

„A szobor nem tud védekezni, a környéken sétáló rendőrök csak mosolyognak szorgoskodásukon. Önök viszont választási propagandát fejtenek ki…, pedig pártjuk nincs is bejegyezve.” – kérdezte a riporter, Kóbor László, finoman a mosolygó rendőrök és a védtelen szobor mellé állva.

„A hatóságok négy hónapja szabotálják ezt a formai aktust. Érdekes, hogy az MSZP és az MSZMP esetében igen gyorsan cselekedtek. Mi sehonnan, semmilyen támogatást nem kapunk, nem vettünk részt az osztozkodásban.”

– válaszolta Krassó.

Reform_1989_3__pages767-767

Nem mellékes, hogy Kóbor László is tipikus hálózati újságíró volt: ő is üzemi lapnál kezdte, aztán a Néphadsereghez, a katonaság lapjához került, hogy végül az NDK legyen a szakterülete. Több cikket is írt az ott dolgozó magyarokról, beruházásokról, a helyszínről tudósítva. A Reformnál amúgy hozzá tartoztak a rendőri, katonai, állambiztonsági témák – több cikket írt ezekről.

Amikor Krassót feljelenti a sztálinista Földes…

Krassó nem csak ezzel az akcióval került be az újságokba decemberben: ekkor kezdték meg azt a tárgyalást, amelyet a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) indított a radikális politikus ellen azért, mert „személyiségi jogot sértett, amikor Bill Lomax >Magyarország 1956< című könyvének fordítójaként egy jegyzetben az 1956. október 25-i Kossuth téri vérengzéssel kapcsolatban a következő megállapítást tette:

>A leghitelesebbnek tűnő értesülések szerint a Parlament körüli épületek tetőterét elfoglaló gépfegyverei osztagokat a Partizán Szövetség tagjaiból Földes László, a későbbi belügyminiszter-helyettes szervezte meg és irányította.<”

Maga Földes László – Földes „Hobo” László apja – (a Hungexpo nyugalmazott vezérigazgatója…) is pert indított, hiszen „megrágalmazták”.

„Mint már említettem, a Parlament előtti sortűzben semmi szerepem nem volt, arról utólag értesültem”

– háborgott a Népszabadságnak. Ez persze erősen sántít. A legújabb kutatások szerint Földesnek – és a szintén katonai bizottsági tag Apró kulcsszerepe volt a vérengzésben.

Ezzel persze nyilván nem értene egyet a ma is működő MEASZ, amit az új idők jegyében az a Hanti Vilmos vezet, aki a nyolcvanas években még a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán nevelőtisztjeként fegyelmezte a renitenseket, majd az az Úttörőközpontban dolgozott.

A bolond Krassó helyett a komoly MDF-t

Megírni ötvenhat titkait, leleplezni a Hungexpo nyugalmazott elvtársát, szimbolikusan hadat üzenni Münnichnek – ezek voltak azok a „csinnadratták”, amelyekből nem kért Érsek Iván. Mire volt szükség helyette, kit válasszon a felelősségteljes szavazó? Főleg, ha Nemzet-olvasó, így kevéssé baloldali? „Kivált értelmiségi körökben népszerűvé is lett az >egyik kutya, másik eb< vélekedés, a >mind csak a koncért marakodik, programja bezzeg nincs< minősítés. Jelenthetem, ez immár nem állja meg a helyét.

A Magyar Demokrata Fórum például 163 nyomtatott oldalon részletes, számonkérhető programmal állt elő. […] mégiscsak programra kellene szavazni, nem csinnadrattára. De hát meghallja-e valaki a szavát ekkora zajban?”

– zárta a cikkét Érsek. Jelenthetjük – ebben ő is jól teljesített – meghallották ezt is.

És akkor összeomlott az állambiztonsági leányvállalat

Közben a Siklósi Norbert vezette Intereditionnél mindent ment volna az előre megtervezett forgatókönyv szerint, de közbeszólt a mohóság. Előző cikkemben említettem azt a német-magyar Griff Kontinent kiadót, amelyet a hírszerzőtiszt Dalmady György és Siklósi vezetésével hoztak össze.

A Griff a kiadáson kívül leginkább csempészéssel, és egyéb titkos ügyletekkel foglalkozott, egészen addig, amíg belső vizsgálat nem indult ellene. 1989 tavaszán indult meg az eljárás Dalmady ellen, akit előbb felfüggesztettek, majd lefokoztak, végül börtönbüntetésre ítéltek – többek között orgazdaság, sikkasztás és államtitoksértés miatt. Bár az ügyből valahogyan ki tudták hagyni az Interedition – a Griff Kontinent résztulajdonosa – vezetőjét, Siklósit, ő sem lehetett nyugodt. Miután 1988 végén visszavonult a Pallas Kiadótól, utódja vizsgálódni kezdett az állami vállalatnál, és megkezdték a leányvállalatok elszámoltatását. Dalmadyék bukásával az Intereditionnak is leáldozott.

A hírszerzés leányvállalata összeomlott, kihátrált az általa indított lapok, a Kapu, az Unió és társaik mögül, akik szinte azonnal találtak új befektetőt. 1989 végén, 1990 elején mind a Kapu, mind az Unió megmenekült. A Kapunál egy titokzatos M. úr tűnt fel, akinek a médiában sehol, soha nem írták le a teljes nevét. Csak annyi derült, hogy egy kaliforniai amerikás magyar. Az Unióhoz egy WEST COAST TRADING Co. nevű vállalat szállt be, amelyet az emigráns Szász Lóránt képviselt. Szintén Kaliforniából. Ezek a kapcsolatok nem voltak hosszú életűek, de arra elégnek bizonyultak, hogy Tamási Orosz Jánosék kiadója megjelentesse a III/III.-as vezér, Horváth József visszaemlékezését. Ezzel folytatom.