A Friedrichstraßén ballagok egykedvűen, mélázva, nem messze az Unter den Linden sugárúttól, ami a germán Champs-Élysées kívánna lenni. De még ha a két helyszín közti távolság alig két nap alatt be is járható tankokkal – már ha egyszer sem süllyed el közben a Panzerkampfwagen –, szellemi értelemben akkor is egy világ választja el őket, csakúgy, mint a croissant-t és a virslibefőttet.
A szállingózó hópelyhek hamar hatalmukba kerítenek, arcomat pirosra fújta a hideg szél, kezeim átfagytak, elindulok hát az adventi vásár irányába, egy pohár forralt bortól remélve a megváltást. Gyorsan átsétálok a szivárvány zebrán, majd sietve intek le egy épp arra járó taxit. Az autóba beszállva az első, ami szemet szúr, a miniatűr, visszapillantóra akasztott török zászló. Hamar kiderül, hogy a sofőr nagy Erdoğan-rajongó, és pár mondattal később már azon kapom magam, hogy Louis Farrakhanról mesél, akit ő a nagytiszteletű jelzővel tüntet ki. A Nation of Islam zanzáját azonban egy váratlan esemény szakítja félbe, mikor is az egyik szűk utcában hirtelen se előre, se hátra szituációba kerülünk, minekutána az egyik szír srác random torkon szúrt egy öregasszonyt, és a rendőrök lezárták a környéket. Alkalmi idegenvezetőm, hallva a tényállást, kicsit megkönnyebbül – már azt hitte, valami rendkívüli történt. Így azonban nem jön zavarba, rutinosan kezeli a helyzetet, és azt mondja, jobban járok, ha inkább gyalogosan folytatom az utamat.
Innen már igazán nincs messze: az utca végén jobbra, majd a második sárga csillagos házat megkerülve már látszik a vásár! És valóban. Két perc alatt eljutok a csillagos házakhoz, ami élőben kicsit sokkoló élmény. Már nem az út rövidsége, hanem, hogy Berlinben megjelölik, mely házakban élnek zsidók. Olvastam ugyan róla, meg arról is, hogy már kipát sem mernek hordani, és amíg lehet, próbálják titkolni származásukat is, meg láttam sajtófotókat demonstrációkról, ahol a “végső megoldás” kifejezés szerepel angolul, de élőben azért kicsit más.
Az adventi vásár helyszínére érve egyből feltűnik, hogy az utca zajaitól eltekintve síri csend fogad. Először azt hittem, ez csak valamiféle vezeklés kíván lenni a Modern Talkingért, amivel régóta adós a német társadalom, de kiderül, hogy nem, egyszerűen csak takarékossági szempontok alapján döntöttek a néma karácsony mellett. Az inkább köztéri ravatalozóra, mintsem európai adventi vásárra emlékeztető jelenség még morbidabbá válik, amikor felcsendül az imám, vagy nem tudom pontosan, mi, de tény, hogy elég fura alternatívája ez a Last Christmasnek. (Valahogy úgy kell elképzelni, mint a lenti videóban)
Forralt bort legalább még kapni, szóval hagyjuk az ünnepi érzelgést, felmelegszem és haladjunk. Az első korty után kiderül, hogy felmelegedni ugyan van esély Berlinben, de nem a forralt bortól, az ugyanis ihatatlan, ráadásul időközben meg is éheztem. Gyorsan realizálom is magamban, hogy a németek maximum akkor találkoztak kulináris élménnyel, amikor megszálltak másokat, így viszonylag hamar feladom. Kompromisszumot kötök és az ónémet helyett az új nemzeti konyhára szavazok. Adana kebab és török tea, utóbbi legalább valóban finom.
Dolgom végeztével elindulok vissza a szállásomra. Ezúttal nem ülök taxiba, jólesik sétálni. Próbálom kerülni a forgalmas utcákat, így kevesebb esélyem van arra, hogy valami félkegyelmű, aki szabadságharcosra szívta magát, épp most hajtson a tömegbe. Majd a reptéren veszek valami szivárványos, Berlint ábrázoló szuvenírt, mára már elég volt a járkálásból. Próbálok optimista maradni, úgyis terveztem egy kiruccanást Isztambulba, betudom annak, hogy egy körön az is megvolt. Ekkor azonban lepkekönnyű optimizmusomat ólomsúlyú pesszimizmus tapossa el, amikor a hoteltől pár száz méterre egy “Heil Zelensky” feliratú grafitival találom szembe magam. Azonnal eszembe jut a sárga csillagos ház, meg a jude felirat a sarki bolt kirakatán.
A szállodai szobámban egyfolytában Nógrádi Gyuri bácsi mondatai ötlenek fel bennem: „Berlin Németország, Németország Európa!”
Hát, nem tudom, de az bizonyos, hogy nem sok nemzet mondhatja el magáról, hogy egy évszázad alatt kétszer is sikerült tönkretennie a kontinenst. Ráadásul a németek azzal is eldicsekedhetnek, hogy két különböző úton járva is képesek eljutni ugyanoda. Jobbról és balról is ismerik a járást. Ha elfogadjuk La Fontaine lopott sorait, miszerint minden út Rómába vezet, akkor fogadjuk el annak frissített, német verzióját is, miszerint: minden út Dachauba vezet.
egresi istván jános ernő
2023-12-13 at 15:17
Tisztelt Ábrahám Róbert!
Szívesen, örömmel olvasom az írásait, és elnézését kérem, hogy ezt leírom, de Ady “illatában” (nagyon szeretve az “istenes” verseit), én érzem a szabadkőművesség “illatát” is, amelynek óriási szerepe volt a történelmi Magyar Királyságunknak az 1918-as bomlasztásában; Raffay Ernő nagyon hitelesen írt erről.
Üdvözlettel, Egresi István
egresi istván jános ernő
2023-12-13 at 14:57
bizsda, 2023-12-13 at 14:13:
Én is így gondolom, teljesen igaza van!
na4
2023-12-13 at 14:41
Nem csak ez a berlini helyzet végtelenül szomorú, hanem úgy általában, ami Németországban történik. Követve a német belpolitikai eseményeket, elképesztő látni azt az ámokfutást, és káoszt, ami az országban zajlik. Egy kommunista, totalitárius, marxista hatalomátvétel, az ország tönkretétele folyik. Persze nem ez a neve, de valójában ez történik. Hova jutottak ezek – szörnyű.
bizsda
2023-12-13 at 14:13
Németországot soha nem lett volna szabad egyesíteni. Jó volt az a 300 választófejedelemség meg hercegség, ahogy volt.
Puncius Pinatus
2023-12-13 at 14:03
Ajajj! Úgy tűnik gyuri bával kapcsolatban antiszemitának voltam lenni.
Dachaut illetően.
chatillon r
2023-12-13 at 13:37
Berlin: szivárványos zebra. a horogkereszt után most ez. a német nem egy ostoba nép, csodás országuk volt de talán a jólét miatt átengedték a politikát a szélsőséges őrülteknek és ez romba dönti őket. remélem csak részben, mert bízom benne, hogy egy rész megmarad
na4
2023-12-13 at 13:30
Das war’s Deutschland.
Keljfel Jukcsi
2023-12-13 at 13:22
Nógrádi Gyuri egy nagyon okos ember, de ebben téved. Németország nem csak Berlin, hanem München és Köln, ja és Dresden is. De ha úgy érti, hogy a berlini problémák az egész ország problémája az igaz. És ez elsősorban a migrasonkra vonatkozik.
Ebből már nincs kiút, csak polgárháború, mert akármennyire is tömik a migránsokat hallgató pénzzel a kritikus határt már elérték, mostmár a vallási harc jön.
Azérta családi ünnepeket nem kell lemondani, de nagyon körül kell mindenütt nézni: a vonaton ( hogy ne húzzon valaki be a wc.be…), a boltban, hogy nehogy csúnyán nézzél egy muzulmánra, az utcán, hogy nehogy éppen rossz időben – rossz helyen legyél.
Élet az ilyen??? Kérdezem a bal oldalt is!!!
Mindez nem túlzás, kérdezzék meg az embereket miért akar mindenki ide jönni??
Múltkor egy ismerősünk Linz plázajáról mesélt: osztrákok alig voltak- 80 % migránsok. Ezt akarja itt valaki?
angelblind652
2023-12-13 at 12:51
A félelem, ami legelőször eszembe jutott az írás kapcsán. Terveztem ugyan egy utat a nővérem 75. szülinapjára, Németországba. Ott él 1974 óta. De lemondtam. Félek, hogy a gyűlöletük kiterjed majd esetleg a magyarokra is?
Hallottunk már a szabad akaratról?
2023-12-13 at 12:47
Nagyon jó írás, de a hideg rendesen kirázott.-Ès ez az ország maga volt a paradicsom. Igaz, az EU elött.Azóta egyfolytában lavina sebességgel rohan lefelé és magával ránt részben vagy egészben minket is.
Bubu
2023-12-13 at 11:49
„Berlin Németország, Németország Európa!”
Már régen nem az!
Tudják ezt az öslakósok és tudják ezt az új honfoglalók.
Szerintem Gyuri´bá is tudja.