Akkor még sincs vége a történelemnek?

Újabb (liberális) tudós-ideológus világmegfejtés dőlt meg éppen egy évvel ezelőtt. Francis Fukuyama, a “történelem vége” tétel megalkotója tévedett, korábban közszájon forgó gondolata pedig éppolyan hibásnak bizonyult, mint azok a geopolitikai válaszok, amelyek a történelem végének végén keletkező űr betömésére adott az euroatlanti világ. A háborús héják bő száz év után ismét túlkárogják Berlinben (és Brüsszelben meg Washingtonban) a galambokat, mondván eszkaláljuk a konfliktust és „otthon leszünk, mire lehullnak a levelek”. Száz éve sem lettek és most sem az ukránok – ahogy az oroszok sem. Ez a felismerés legutóbb négy évbe, a fennálló világrend összeomlásába, 10 millió halottba, Magyarország számára pedig egy történelmi sorstragédiába került. De valójában most ért véget a történelem vége? Miért érdekesebb az ukrajnai háború, mint mondjuk Észak- és Dél-Szudán küzdelme? Vagy a jemeni, esetleg líbiai polgárháború? Mert a világ sorsa Ázsiában, a Volga és a Jangce között dől el, ezt pedig a héják is nagyon jól tudják. Oroszország nem tudott élni ezzel a történelemnek véget vetni képes földrajzi hatalommal, míg Szovjetunióként létezett, így összeomlásával nem véget ért, hanem újraindult a történelem. Csikorogva, de forgásnak indultak a kerekek, amelyek a Magterület birtoklásáért vívott, évszázadokon átívelő küzdelem újabb fejezetét nyitották meg éppen egy évvel ezelőtt.

A háború elején Oroszország egy hétre tervezte a “különleges hadműveletet”. Az orosz egységek villámgyorsan Kijevig hatoltak, aztán történt valami. Az euroatlanti világ rájött, hogy a történelem mégsem ér véget, ha ők újraélesztik. Egy évvel ezelőtt még bízni lehetett a világ ezen szegletének vezetőinek józan belátásában, amellyel megpróbálják elkerülni a háborút, mára azonban világossá vált: az euroatlanti világ számára Ukrajna nem egy újabb Jemen vagy Líbia. Jóemberkedésbe, demokratikus csomagba burkolva ugyan, de az ukrán háború szítása, eszkalálása a nyugati érdek origója. Azért rúgta be újra a történelem motorját az ukrán háború, mert valóban a világ sorsát befolyásoló konfliktus lehet. Csak nem úgy, ahogy azt az európai és amerikai politikusok keretezik. Kelet-Európának ugyanis kiemelt szerepe van a geopolitikai modellekben, Ukrajna pedig ennek a régiónak olyan élőerővel és nyugati kitettséggel rendelkező egysége, amely egyedülálló a régióban.

Aki uralja Kelet-Európát, az uralja a Magterületet;
aki uralja a Magterületet, az uralja a Világszigetet;
aki uralja a Világszigetet, az a világnak parancsol.

– tételezte még 1904-ben John Mackinder a Royal Geographic Societynek írt cikkében.

Mackinder szerint a Föld három részre osztható:

• A Világsziget, amely Európa, Ázsia és Afrika egymással összefüggő kontinenseit foglalja magában (Afro-Eurázsia). Ez volt a legnagyobb, legnépesebb és leggazdagabb az összes lehetséges földkombináció közül, amely a legtöbb erőforrást hordozza
• A partmenti szigetek, beleértve a Brit-szigeteket és Japán szigeteit.
• A külső szigetek, vagyis az amerikai kontinens, valamint Ausztrália.

A Magterület a világsziget közepén fekszik, a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig terjed. Mackinder Heartland az akkori Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió uralma alatt álló terület volt. Bármely hatalom, amely a Világszigetet irányítja, a világ erőforrásainak jóval több mint 50%-át irányítaná. A Magterület mérete és központi elhelyezkedése kulcsfontosságúvá tette a Világsziget irányításában.

Ez a régió nagyjából a Szovjetunió és Irán területével esik egybe, amelynek restaurálását Putyin tervei közt emlegeti a nyugati sajtó. De azzal a régióval is egybeesik, ami a világ fosszilis energiahordozóinak döntőtöbbségével rendelkezik. Ez az egybeesés egészen más megvilágításba helyezi az ukrajnai konfliktust is.

Száz évvel ezelőtt, a hosszú (európai) békeidőszakot az erőforrásokban gazdag gyarmati világ újrafelosztásáért indított küzdelem törte meg és lökte öldöklő háborúba a kontinenst. A Mackinder-tétel szerint Ukrajna Oroszország kapuja, amely a világ erőforrásokban leggazdagabb földtömegének magterülete. Az Oroszország „végső legyőzéséről” szóló nyilatkozatok pedig így már egészen másképp hangzanak az energiaválságba süllyedt Európa vezetőinek szájából. És erősen kétségessé válik, hogy otthon leszünk- e még, „mire lehullanak a levelek”.