„Antiszemita” – dörögte Aczél, „eltörölni” – döntött a diktatúra, de miért fájt annyira Aczéléknak Illyés Gyula elfelejtett verse?

Hatalmas botrány lett Illyés Gyula 1965-ben megjelent verséből, amely zseniálisan bemutatta az önfelmentő, magát „kifehérítő” káder alakját. A Kortársban megjelent mű után a párt le akarta „leplezni” Illyés „mélymagyarkodását”, egy jelentés szerint Aczél György antiszemitának nevezte a verset, amin Illyés (joggal) megsértődött. Maga a vers szinte egyáltalán nem ismert, pedig igazán csodálatos darab. Vélhetjük, hogy tudatosan lett elhallgatva – túlságosan húsba vájó, túlságosan igaz volt. Költői zsenialitással mutatja be a kádári káderek jellemét.

A Rubicon idei második különszáma ihlette ezt a cikket – az egészet csak ajánlani tudom, jobbnál jobb tanulmányok vannak benne a hatvanas évekről. Menjünk is vissza az időben.

A Kortárs 1965/9. számában megjelent egy olyan vers, amely felkavarta az állóvizet. Nem is egy, kettő. De igazából az elsőből lett ügy. A szerzője Illyés Gyula volt. Az alkotást – úgy látom – teljesen eltüntették később. Amikor rákerestem az Arcanum folyóirat-adatbázisában, két találat jött ki. Az első maga a mű a Kortársban. A második a lenti Révész Sándor-tanulmány. [A költeményre azután kerestem rá, hogy elolvastam Standeisky Éva remek tanulmányát a fent említett Rubiconban: Illyés Gyula és a hatalom az 1960-as években. Amit el lehet olvasni a rev.hu oldalán is.]

De nézzük, mi történt a vers megjelenése után:

„Szeptemberre Illyés ellen is elkészül a vádirat. […] – írta Révész Sándor Illyés (és Aczél) I. című írásában. – Az előterjesztés javaslati része egy Illyés elleni kampány forgatókönyve: az Irodalomtörténeti Intézetben készüljön át­fogó elemzés Illyés háború utáni mun­kásságáról, és azt közölje a Kritika. A Központi Bizottság Művelődéselméleti Munkaközössége a pártosságról készü­lő állásfoglalásában szóljon külön is Illyés legújabb műveiről.

Illyés ellenséges verseit (a Számadót, a Somfi úr és a fák-at) közlő Kortárs a következő szá­mában leplezze le Illyés mélymagyar­kodását és vátesz-elméletét, a közléspo­litikai hibát elkövető főszerkesztőt, Si­mon Istvánt pedig az írószövetség no­vemberi közgyűlésén váltsák le posztjá­ról. Simon Istvánt nem váltották le, a javasolt írások nem jelentek meg sem a Kortársban, sem a Kritikában.”

Keménynek tűnő „intézkedési tervek”. Néhány megjegyzés: először a mélymagyarkodás. A kifejezés Németh Lászlótól származik, komoly irodalma van, itt és most nem mennék bele az ezzel kapcsolatos „kultúrharcba”.

Illyés Gyula fent említett két verse ugye a Kortársban jelent meg, ezért is akarták azt, hogy ott publikálják (ha már a hiba megtörtént) a hivatalos korrektúrát, azaz a kiegészítést. Ami végül nem történt meg.

Illyés Gyula Tihanyban 1963-ban. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Szalay Zoltán

Ennél érdekesebb a következő jelentés. Egy szorgalmas ügynök („Sárdi”) (az irat szerint szóban) az alábbiakat közölte: „A »Hungáriában« hallotta, hogy Illyés Gyula ismételten megsértődött, de most olyan mértékben, hogy kijelentette, hogy beszünteti a magyar lapokban történő publikálást.  […]

A beszélgetés során ismét szóba került a Schneider-Somfi vers, melyre A. Gy. [Aczél György] azt mondta, hogy antiszemita. Illyés ezen feldühödött, hogy munkáit »félremagyarázzák«, »belémagyaráznak«, ilyen körülmények között a továbbiakban nem hajlandó magyar lapokban írni.”

„Sárdi” kétségtelenül szorgalmas ügynök volt. Többen írtak róla – például itt.

Számunkra most fontosabb, hogy a jelentés szerint Aczél antiszemitának nevezte Illyés versét, amin a költő érthetően feldühödött, hiszen úgy érezte, munkáit „félremagyarázzák”. Ha elolvassuk a verset, érteni véljük, hogy Aczél miért tarthatta antiszemitának, vagyis azt, miért bélyegezte annak – hogy lesöpörhessék.

Valójában nem tűnik antiszemitának. Leleplezőnek annál inkább. Illyés költői eszközzel, nagyon okosan, nagyon ironikusan írt az önfelmentésről, az önfelmentés lélektanáról.

„lelkét és gyomrát egyként rendbe rakva: / fölmentve legalább magát, /mert hisz pontosan mégsem így akarta, / s végül szomszédjaitól is elköszönt, / megadván kinek-kinek mi övé, / végleg ártatlanul Schneider úr így vonul / egy újabb világesemény felé / mi bűnösök / s a fehér abroszok között”.

Zseniális sorok, bármelyik „megjavult” vezető káder vagy elvtárs magára érthette, de Aczél és Kádár különösen. Leírni a valóságot, hogy a Schneider urak hogyan öregedtek Somfi elvtársakká, pasziánsz mellett nyugtatva a lelkiismeretüket, ez nem antiszemitizmus, hanem a kommunizmus, a Kádár-rezsim valósága.

Illyés Gyula 1977-ben. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Szalay Zoltán

Érdemes elolvasni az egész verset. Egészen különös hangulatú, zseniális darab – és hatalmas bátorság kellett a Kortárstól ahhoz, hogy ez 1965-ben megjelenjen…

„Mindezt Schneider úr, ő sem így akarta, 

míg Somfi elvtárssá öregedett.

Sőt precizírozzuk: nem így kívánta 

s ha ő intézkedik … 

sok pontban ma sem így 

volna, ami ugyebár van, amíg 

lerakja pasziánszát az avarra 

az üdülő előtt a nyárfa 

és – »Vacsorához: első emelet!« 

lám újra este lett.

Szemügyre vévén éteszközeit

s hogy most is az ő széke áll-e itt,

húzván az abroszt is simára,

ameddig itt tett-köre ér:

ifj. dr. Schneider Elemér,

miközben étkezik,

azonközben sem éppen így kívánta,

sőt – fehérről fehért asszociálva –

rendezvén lepedőjét is simára,

azonközben is, hogy szeretkezik,

azonközben sem precízen így

akarta, azazhogy kívánta

dehát, azaz tehát

azaz épp e deháton és teháton át

emelkedik,

lépi egy lelki lépcsőzet fokát, 

nicsak: pulpitusig! – amíg 

odakünn ismét lebocsát, 

lebocsát a tűnődő nyárfa

egy lapot az öröklét pasziánszba.

Miután elköltötte így a vacsorát, 

sőt ajkát is lenyalta,

lelkét és gyomrát egyként rendbe rakva: 

fölmentve legalább magát, 

mert hisz pontosan mégsem így akarta, 

s végül szomszédjaitól is elköszönt,

megadván kinek-kinek mi övé, 

végleg ártatlanul Schneider úr így vonul 

egy újabb világesemény felé 

mi bűnösök

s a fehér abroszok között,

míg ottkünn elkomorulnak a fák 

s bár némelyik

kapkodva vakon paszianszozik tovább, 

mások hajukat tépdesik: 

futkos – »mert ősz lett!« – le-föl a család, 

kezdi a ránk-nem-tartozó világ 

fulladás-lilán a mennydörgő patáliát”.

Azon meg érdemes elgondolkodni, hogy miért tűnt el teljesen ez a vers. Miért nem ír róla szinte senki, annak ellenére, hogy „ügy”, komoly pengeváltás lett belőle? Túl leleplező? Túl igaz? A választ az olvasóra bízzuk.

A Kortárs száma. Forrás: Arcanum.hu