Az Abcúg és a nevük elhallgatását kérő bűnbánók, avagy ki is a propagandista?

Szinte el is képzelhetjük az izgalmat, amellyel az egyszeri, tipikus Index-olvasó nekiállhatott kicsomagolni a hétfőre adagolt szellemi táplálékot, ismételten megerősítendő önnön magát saját tévképzeteiben a mindenható NER gonoszságáról. A hadtápot és a rettegést ezúttal az az Abcúg nevű hírblog szolgáltatta, amely hiába létezik önálló kollektívaként már 2014 óta (az akkori Origós főszerkesztő-váltáskor elsőként kiugrott újságírók alapították), valamiért mégis fontos a külső tartalmakkal egyébként jellemzően nem villogó Indexnek azóta is, hogy az elsőtől az utolsó betűig átvegye és leközölje a cikkeik nagy részét. A telepi romagyerekek és a Kiskörúton belül világhírű fantaszták sorstragédiái helyett azonban igazán minőségi, már-már Soma-díjjal kecsegtető tényfeltárással szolgáltak az oknyomozás szerelmesei ezúttal; ha lenne humorérzékük és önkritikájuk, még azt a címet is adhatták volna legújabb betűhalmazuknak, hogy Minden, amit tudni akartál a propagandistákról, de soha nem merted megkérdezni – de a végén akkor se lennénk sokkal okosabbak.

Megspórolnám a kedves Olvasónak az átkattintással járó felesleges fáradságot, úgyhogy röviden összefoglalom a lényeget: fogtak négy, a neve elhallgatását kérő lányt, akik dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig jobboldali szerkesztőségekben, majd miután megtudakolták, hogy mégis hogy volt lehetséges ez, meglehetősen körmönfont módon megkérdezték tőlük, hogy nem szégyellik-e magukat. Ennyi, kész, nincs itt semmi látnivaló. Az egyszeri, tipikus Index-olvasó ma is rettegett egy jót, mi legyintettünk egyet (jobb esetben), és akár el is felejthetnénk ezt az írást éppúgy, mint az előző hatvantizenkettő hasonlót, ami véletlenül sem számít propagandának. Ám mielőtt elfelejtenénk, azért szeretnék néhány dolgot észrevételezni, már csak a személyes érintettség miatt is – elvégre a magamfajtáról cikkeztek.

Figyelemre méltó, hogy az Abcúg témaérzékeny, minőségi újságírói négy lányt szólaltattak meg – nekem legalábbis ez tűnt fel elsőként. Röviden vázolják a hátterüket: az egyik Fidelitas-tag is, a másik eleve zsurnalisztának tanult, a harmadiknak ideológiai meggyőződése van, a negyedik meg a felülről jövő nyomás ellenében határozza meg magát valódi újságíróként. Bravó, én se tudtam volna különb esettanulmányokat kitalálni a hasamra ütve, ha mindenhez is értő, balos okostojásként nekiállok elképzelni, hogy az olvasóim és a gazdáim mit akarnak olvasni arról a felfoghatatlan jelenségről, hogy léteznek jobboldali emberek, azoknak újságaik, azoknak meg újságíróik. Érdekes, mi nem élünk akkora szellemi gettóban, hogy ez számunkra fordított előjellel elképzelhetetlen legyen (ti. hogy létezik olyan, hogy Népszava, vagy hogy van mérhető piaci igény a Sas-kabaréra), míg ők azonnal hiperventillálni kezdenek, ha szembesülnek vele, hogy nemhogy van élet a véleménybuborékukon túl, de az a világ ráadásul a saját jogán számít valaminek. Ezért kell propagandistázniuk minket. Folytassuk.

Ha valóban beszéltek az Abcúgtól ilyen riportalanyokkal, ha nem, akkor is feltűnő, hogy egy srác sem volt a nyilatkozók között, pedig a személyes tapasztalatom szerint a politikai újságírásban az ivararány döntően a férfiak javára dől el. (Ezt csak tényként rögzítem – azt nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, nem is foglalkoztat.) Két eset lehetséges: vagy az, hogy egy „propagandistaként” dolgozó férfi eleve nem adja még a megváltoztatott nevét sem egy ilyen tényfeltárásnak álcázott förtelemhez (és alapból gyanakvással viseltetik azok iránt, akik a semmiből előkerülve irányított kérdésekkel célozgatják őket a munkájuk mibenlétéről), vagy az, hogy ha mégis megteszi, eleve nem tudott volna semmi olyat mondani, ami a balos okostojás tényfeltárásnak álcázott betűhalmazában megfelelt volna a célnak.

A nőket ezzel szemben sokkal könnyebb megdolgozni, és ez az, amivel az Index, a 444 és a többiek napi szinten operálnak. Az összes gender- és metoo-baromság ellenére sem felejtették el egy pillanatra sem, hogy a kapitalizmus hajtóereje alapvetően a nő, és két tetszőleges, kellően könnyed és bárgyú iromány között sosem felejtik el ideológiailag megdolgozni az olvasókat, lehetőleg a legegyszerűbb, kétbites jó – nem jó és menő – nem menő ellentétpárok mentén, amire a nők egy jelentős része (és a nőnek nevelt, ezáltal bármiféle cizellált gondolkodásra képtelen férfiak szintén jelentős része) ösztönösen vevő. Lehetne akár indexizmusnak is hívni, amikor annyira hevesen bökdösnek mutatóujjal egy ifjú politikusra vagy egy civil kezdeményezésre – apelláta nélkül, gondosan szájba rágva, miszerint látod, kedves Olvasó, ő menő, őt kell követni, neki kell adakozni, mire vársz még, talán bénán akarsz maradni? –, hogy azonnal tudom: valójában pont az ellenkezőjét kell gondolnom. Mi itt, a jobboldalon fel vagyunk vértezve egyfajta háborús logikával és tudjuk ezt – szerencsés esetben eleve a sorok között olvassuk a cikkeiket, mint ahogy az átkosban volt szokás –, de a fiatalabbak, a megtéveszthetők nem tudják. És nekik könnyebb az előemésztett, kétpálcás tartalmat befogadni, mint hogy az legyen az első gondolatuk, hogy hát én itten manipulálva vagyok, a fenébe is.

Persze mutogathatnak a Sorost és Junckert ábrázoló plakátokra, hogy lám, az maga a színtiszta propaganda. (Milyen érdekes, valahogy mégis mindig kiderül, hogy ott van mögöttük fedezetként a saját igazunk, ők meg majd állnak leforrázva a legvégén, akárcsak április 9-én.) Elkuncoghatnak rajta, hogy szerintük az a jobboldali think tankek legnagyobb problémája, hogy a 30 év alatti nőknek – főleg a rájuk jellemző közéleti közöny miatt – képtelenség átadni a kormány üzeneteit (nem egy, nem két ilyen cikket olvastam már tőlük), és épp csak azt nem teszik hozzá diadalmasan, hogy ők ezen a téren sokkal jobb eléréssel és számokkal rendelkeznek. De milyen áron? Ha minden más körítést lenyesegetve abból állna a jobboldali újságírás leglényege, hogy szerintünk Kocsis Máté menő és vicces, Fekete-Győr András pedig lúzer és ciki (amúgy tényleg, ebben van valami…), az minden lenne, csak nem jobboldali újságírás. Horribile dictu: nem újságírás.

Az pedig végképp nem újságírás, amit az Abcúg említett cikkében látunk, nevezetesen, hogy az egész riport úgy van felépítve, hogy kizárólag egyféle végkicsengése lehet: hogy „propagandistának” lenni ciki, hogy mindig magyarázkodni kell miatta az ismerősöknek, de hát kellett a pénz (mintha amiatt tizedannyit se kéne magyarázkodni, ha pornófilmben látják viszont az ember lányát), és becsszó, egyszer megjavulok én, jó leszek majd. Legyünk megengedőek: el tudom képzelni, hogy léteznek a valóságban a megszólaltatott kolleginák, és ha így van, azt azért el kell ismerni, hogy mesterien behúzták őket a csőbe, és talán még különösebb social engineeringre sem volt szükség, hogy valljanak is magukról és pontosan azt is mondják, amit az Abcúgnál hallani szerettek volna. (Az egészséges gyanakvásom azért megakadályoz abban, hogy ne a másik, az ex has kódjelű forgatókönyvet tartsam valószínűbbnek.) És mi mást is vágyhattak volna jobban, mint azt lejegyezni a betűhalmaz tetőpontján, amikor valamelyik riportalany felhozza azt a társaságban a fejéhez vágott kérdést, miszerint „Ugye tudod, hogy ezért téged egyszer még felelősségre fognak vonni?”. Micsoda tragédia a sötét oldalra szegődni, uramisten! Hát mi lesz ezekkel az eltévelyedett lányokkal! Szem nem marad szárazon, a díjeső garantált.

Ez a színtiszta propaganda. Így próbálnak minket diszkreditálni, így próbálják meg a közösségünket megosztani, súlytalanként ábrázolni. Az általuk használt stilisztikai eszköztár becsületére vált volna az ötvenes, hatvanas évek bármelyik újságírójának – nyilván volt kitől, a nagy öregektől tanulniuk. És az ő szemükben teljesen valid következtetés, hogy csak azért, mert teljesen más meggyőződésből szegődtem újságírónak, a végén majd könnyűnek találhat valamiféle népbíróság, aztán mehetek az IFA-platóra a többiekkel együtt. Nem egy vidám perspektíva, de ezáltal legalább a helyére kerülnek a dolgok: ők elfelejthetik, hogy mi soha nem szánnánk nekik ugyanezt osztályrészül, mi viszont soha nem felejtjük el, hogy ők nekünk igen.