Az ellenzék szerint 1956 hősei a kommunisták és nem a forradalmárok

A szekunder szégyenkezés és a kiröhögés iránti vágy az első két érzelem, ami felmerült bennem, mikor a függetlenobjektívek, ismertebb nevükön a balos heccsajtó első tudósításait olvastam a Békemenetről és Orbán Viktor beszédéről. Elnézést, hogy ezzel kezdem, de legyünk túl a nehezén hamarjában. Szekunder szégyen – utálom a kifejezés túl gyakori használatát, de van, amikor adja magát -, mert ezek a propagandisták valóban nem értik, mit jelent nemzetben gondolkozni, megélni a közösségi érzést jobboldali és jobboldali között, hangosan, egymás hangjába kapaszkodva elénekelni a Himnuszt és csak úgy egyszerűen, egyrészt-másrésztezés, cinizmus meg egyebek hiányában, örülni a másiknak.

Trombitás Kristóf

A Telex cikkírója azért írta, hogy szerinte lapos volt a hangulat Orbán beszéde alatt, meg hogy nemigen lelkesedtek az emberek és egyebek, mert neki magának minden bizonnyal lapos volt minden és mint az életben az ilyen progresszív elmék, semmiért sem tud igazán lelkesedni. Tegyük a szívünkre a kezünket, ez roppant szomorú, sőt, szégyenkezést kiváltó érzés. Hogy valakik ennyire vakok és süketek legyenek a legelemibb közösségi életérzések megélésére is. Nem tudom, ha esetleg egy netflixes sorozat példát adhatott volna rá vagy valamelyik romkocsmában megfejtették volna bukott filozófianövendékek, miközben fel-felhúzogatják a rossz gumitól alászálló térdzoknit, akkor bizonnyal több fogódzkodót találtak volna az esemény feldolgozására.

És ugyanezzel a lendülettel érdemes kiröhögni is őket. Hiszen az általuk körberajongott ellenzéki összefogás a Békemenethez képest mennyi embert is tudott összecsődíteni? Budapesten, ahol az országban egyedüliként tényleg képesek lennének valami értelmezhető tömeget is bemutatni, ha csak azt néznénk, kinek milyen a politikai beállítottsága? E sorok írásakor még nem állnak rendelkezésre hivatalos adatok sem arról, mennyien voltak a Békemeneten, sem arról, mennyien a Hősök terénél, de számos drónfelvételünk azért akad. Nem kell ahhoz túlságosan jó becslőnek lenni, hogy megállapítsuk, az eltérés kifejezésére nem a szabad szemmel látható a legjobb kifejezés, hanem a következő terminus: az igen, tesó! Itt áll mögöttünk több hét, amikor közel szabadon tematizálhatták saját berkeikben a politikát, az ellenzéki előválasztás, mint ötlet és lebonyolítás valóban egy újszerű, legalábbis a nagyközönség számára viszonylag eladható termék volt.

Ugyanígy bekajálható az is, hogy a semmiből érkezett meglepetésnek Márki-Zay Péter. Ráadásul hónapokon belül választások elé nézünk. Vagyis a 2022-re készülő balos összefogás, mint maguk által letisztultnak mondott erő, felkészülvén az előttük álló küzdelemre, elsőként jelentkezett a közönség előtt. A nemzet egyik legfontosabb ünnepnapján. No, akkor mindezek fényében vizsgáljuk, hogy miként is festenek azok a légifelvételek. Ahogy a jobboldal felé nem éppen elfogultságáról híres Hont András megállapította, név szerint is be lehetne mutatni a megjelenteket. Eleget foglalkoztunk ezzel a brigáddal és sajtójukkal. A lényeg nem ez volt, hanem mindaz, ami 65 és 15 éve történt. Ami igazán fontos, azok mi magunk voltunk. Jelen pillanatban reális szcenárió, hogy a mögöttünk hagyott Békemenet lesz a leglátogatottabb az eddigiek közül, ami százezrekben mérhető. Ez az erő és buzgalom az, amiből érdemes táplálkozni, amiért érdemes bizakodni. És közben az sem árt, ha felidézzük, hogy ami 65 évvel ezelőtt történt, az végül akárhogy is ért véget, a pesti srácok győzelmét jelentette. Mert elbukhattak, meggyilkolhatták és tönkretehették a felkelőket, de az egész világ számára végképp bizonyosságot nyert: a bolsevizmus semmi más, csak vér, szenvedés és halál. Az Apró Antalok és társaik talán megnyerték ott és akkor a küzdelmet, materiális körülmények között, de metafizikailag, történelmileg és a nemzet élete, fennmaradása szempontjából a felkelők győztek.

Legyünk itt is rendkívül specifikusak: a felkelők. Nem a kommunisták, még csak azok a kommunisták sem, akik fogták magukat és átálltak. Sokat, sokszor beszéltem már erről, de itt is újra megteszem: ezért nincs nekünk semmi közünk Nagy Imréhez sem. A baloldal tartsa nyugodtan hősének, de nekünk nincs keresnivalónk egy moszkovita, hazaáruló gonosztevő körül. Látszólagos gesztusai ellenére sem. Mi nem feledhetjük, hogy már az első világháború végétől a szovjetek szolgájának állt. Nem feledhetjük annak lehetőségét, hogy ott volt a cári család gyilkosai között. Nem feledhetjük, hogy szovjet szuronyokkal a háta mögött hazaérve, úgy zúdította ezt a borzalmat a hazájára, hogy a Szovjetunióban pontosan láthatta, mit jelent a megvalósult szocializmus. Nem felejthetjük a belügyminiszterként általa irányított kitelepítését a sváboknak, egy évszázadokig prosperáló, Magyarországot otthonának tekintő népcsoport szétzúzását. Nem felejthetjük, hogy begyűjtési miniszterként elévülhetetlen bűne van abban, hogy a történelmi Magyarország gerincét adó paraszti réteget talán soha meg nem gyógyíthatóan megsemmisítették a kommunisták.

És nem felejthetjük neki, hogy utolsó rádióbeszédében úgy szólította az utcákra a hazafikat és -lányokat, hogy semmilyen csapatok sem álltak harcban és semmilyen kormány sem volt a helyén. Amíg ő a jugoszláv nagykövetségre menekült, addig vajon hány és hány hős indult útnak, Nagy Imrében bízva, hogy aztán szovjet tankok alatt lelje halálát? Nem kért kegyelmet? Kit érdekel? Ő tudta a legjobban elvtársait ismerve, hogy fölösleges is volna. Az elmúlt évek egyik legszívmelengetőbb emlékezetpolitikai mozzanata volt, amikor emlékműve elkerülhetett a Kossuth tér széléről, átadva helyét a vörösterror áldozataira emlékező alkotásnak. Egyelőre sajnos a hídjával együtt nem a Szoborparkba hajították, de ami késik, talán nem múlik. Ugyanez igaz Maléter Pálra és az összes többire. A mi hőseink a pesti srácok és Mindszenty József. Aztán aki kell a baloldalnak, hát szedegessék össze. A többi, ami fontos, azt úgyis nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt ott vagy nem látta a közvetítést. A lelkileg egymásba kapaszkodást a Nélküled taktusait hallgatva. Orbán Viktor méltóságteljes, aktuálpolitikát éppen csak szükséges mértékben tartalmazó beszédét, amiben egyszerre utalt az elért eredményekre, a haza védelmére és mindannyiunk szükséges munkájára. Sőt, ahol kellett, ott okos humor is befigyelt. A legfontosabbat két szóban is össze tudjuk foglalni, ahogy ezt a miniszterelnök is megtette: nem feledünk. Sem azt, amit 65 éve tettek a kommunisták, sem azt, amit 15 éve az utódaik.

Azt pedig nem hagyjuk, hogy részben a 15 évvel ezelőttiek, részben azok újdonsült csicskái újra megkaparintsák az országot.

Vezető kép: MTI/Szigetváry Zsolt