Az új Trump-kormány: tényleg felrobbantja a libsi-világot, vagy „ezek ugyanazok”?
Hetek óta örömködünk, hogy Donald Trumpot választották meg az Egyesült Államok következő elnökének. Már-már hurráoptimista lelkesedéssel nézünk a jövendőbe; reményeink szerint Trumppal nem csak az ukrán háború ér véget, de Magyarország folyamatos vegzálása, leckéztetése, a politikai befolyásolási – sőt, nevezzük nevén: kormánybuktatási – kísérletek is.
Donald Trump nem csak Orbán Viktorral ápol személyes jó viszonyt, de a régi-új elnök politikai környezetében nagyon sokan (Tucker Carlson, Matt Schlapp, vagy egyenesen az alelnök JD Vance) számos alkalommal beszéltek nagyon elismerősen a Magyarországon uralkodó nemzeti szuverenista, családbarát, woke-ellenes politikáról. És ha semmi más nem történik... ha a leendő amerikai adminisztráció nem is kezelné majd prioritásként a magyarországi kapcsolatokat... ha nem is kapnánk több dicséretet vagy baráti gesztust... ha a CPAC sem jönne többé Magyarországra... már önmagában az, hogy megszabadulunk David Pressman-től, ettől a végtelenül ellenszenves, politikai komisszár és melegjogi aktivista álnagykövettől, már ez önmagában ok a pezsgőbontásra.
Valóban nem elhanyagolandó azonban, hogy ténylegesen milyen lesz az új Trump-kormány nemzetközi politikája, kik lesznek az ezt meghatározó kulcspozíciókban, a külügyminisztertől kezdve a nemzetbiztonsági tanácsadón és a hadügyminiszteren keresztül az ENSZ-nagykövetig. Nem csak őket, de a többi minisztert, illetve a titkosszolgálatok és egyéb állami szervek élére kinevezendő jelölteket is részletesen górcső alá vesszük ifj. Lomnici Zoltánnal és Glant Tiborral a HírTV-n futó Trump vagy Harris című műsor ma (kedd) esti adásában, 22:30-tól. Itt és most nézzünk azonban a miértek mélyére, legalábbis a külpolitikában, és próbáljuk általános politikai-stratégiai szempontból vizsgálni a kinevezéseket.
A fentebb említett hurráoptimizmust kicsit ellensúlyozandó, természetesen indokolt és jogos némi szkepszis, de legalábbis óvatosság is abban a tekintetben, hogy Magyarország (és egész Európa) számára valóban annyira jó lesz-e az új helyzet. Nem kérdés, hogy egy felálló amerikai kormány elsősorban Amerika érdekeit fogja képviselni. Mi sem tennénk másként. Nem mindegy persze, hogy a kormányzat mit tekint Amerika érdekének: a katonai erő folyamatos alkalmazását a hegemónia, a rogyadozó egypólusú világrend bármi áron való fenntartása érdekében, akár háborúk sorát is kirobbantva... vagy pedig olyan megállapodások megkötését a geopolitika különböző, kisebb és nagyobb szereplőivel, amelyek biztosítják az amerikai gazdasági érdekek érvényesülését, ugyanakkor a másik fél is képes belőlük profitálni, illetve megmarad a saját mozgástere is. Trump egyértelműen az „art of the deal” vagyis az üzletkötés művészetének elkötelezett híve.
A hazai sajtóban persze már megjelentek nem csak a baloldali sajtótól várt, kiszámítható vonyítások, amikor egyrészt a keményebben fogalmazó, határozottabb fellépésű, a MAGA-törekvéseket harcosan felvállaló jelöltek miatt hullatják a liberális könnyeket, másrészt boldog kárörömmel emlegetik egy-egy olyan jelölt nevét, aki korábban bírálta Magyarországot, vagy akitől legalábbis nem várhatók baráti hátbaveregetések. Hanem olyan írás is felbukkant, amely az egész amerikai külpolitikát megkérdőjelezi, és azt sugallja, hogy semmi sem változik majd. Pontosabban: az egész írás igazából egy nagy nettó zsidózás. Miszerint a nemzetközi politikára befolyással bíró leendő kormánytagok, nagykövetek, főtanácsadók, stb. mindegyike valójában nem is Amerika, hanem Izrael érdekeit képviseli.
Egyik fő érvük, hogy Trump kampányát 100 millió dollárral támogatta az a Miriam Adelson, aki a nemrég elhunyt las vegas-i kaszinómágnás, Sheldon Adelson özvegye, ortodox zsidó és Izrael nagy barátja. (Egyébként Elon Musk ennél jóval többel támogatta. Akkor most Trump Dél-Afrika vagy a Tesla érdekeit képviseli Amerika helyett?) Fontos (lenne) végre látni, hogy Izrael nem egyenlő a világban szétszóródva élő, alapvetően szekuláris, azaz vallási hagyományaikhoz nem hű, de a többségi keresztény társadalmaktól mégis távolságot tartó, elkülönülő és leereszkedően viselkedő, ugyanakkor folyamatos áldozati szerepben pózoló, sokak számára akár joggal ellenszenves zsidó elittel. Ami kb. a Magyarországon neológnak nevezett irányzat. Közülük nagyon sokan kifejezetten szemben állnak Izraellel, különösen annak mostani, szuverenista, Benjamin Netanjahu vezette kormányával. Sőt, gyakran a bevándorlás, és az ezzel együtt járó palesztin terroristák lelkes támogatói is egyben. Legismertebb képviselőjük Soros György, aki egyenesen gyűlöli Izraelt.
Az ortodox zsidók ezzel szemben nem csak a vallási, de a nemzeti hagyományokat is nagyra tartják. Izrael maga is egy nemzetállam. És számos tekintetben hasonló Magyarországhoz: ellenséges közegben, nemzetközi ellenszélben kell folyamatosan helytállnia. Ami nekik az őket körülvevő arab világ, az itt nekünk a környező szláv népek és a románok. (Az, hogy az utóbbi évtizedben többükkel határozott javulás tapasztalható a kétoldalú viszonyokban, egy friss és örvendetes fejlemény.) Sem Marco Rubio leendő külügyminiszter, sem Elise Stefanik, leendő ENSZ-nagykövet jelölése tehát egyáltalán nem valamiféle cionista lobbi győzelme. Hanem ennél sokkal gyakorlatibb jelentősége van. Rubio 13 éve szenátor Floridában, és az Egyesült Államok második legnagyobb (18,7%) etnikai csoportját kitevő latinók számára az egyik legfontosabb igazodási pont. Ennek a demográfiai csoportnak pedig jelentős szerepe volt Trump mostani győzelmében, a jövőben pedig még fontosabbak lesznek számára.
A New York állam 21. Kongresszusi körzetét 2015 óta képviselő Stefanik pedig fiatal kora ellenére a Republikánus Párt meghatározó tagja, a negyedik legmagasabb rangú Republikánus a képviselőházban. Trump szoros szövetségese, de ún. mérsékeltnek tartják, akit a párt hagyományos elitje is elfogad. Ez fontos, mert a Trumppal szembeni ellenállás a 2016-21 közötti ciklusban a párton belül is erős volt, és fontos egy elnök számára, hogy programja végrehajtásában ne akadályozzák az ellenfelek mellett az elvileg mögötte álló szabotőrök sem. Ha nem is a deep state-nek, de az establishment-nek része Stefanik (ahogy egyébként Rubio is), és ez egy megnyugtató, pacifikáló faktor az ENSZ-ben, és általában a nemzetközi politikában is. Az pedig fontos Trump számára, hogy azokon a területeken, ahol szüksége van a szélesebb támogatásra, ne kelljen folyamatosan hadakoznia. És így nagyobb erővel tud harcolni azokon a – számára legfontosabb – területeken, amelyeken az amerikai nép felé a legjelentősebb ígéreteket tette.
Ez pedig többek között a bevándorlás kérdése. Ezért határcárnak azt a Tom Homan-t nevezte ki, aki korábban rendőr volt, mielőtt a határvédelemhez került, és egy kőkemény csávó. Már mostani nyilatkozataiban sem rejti véka alá, hogy minden eszközzel véget vet az illegális bevándorlásnak, sőt, deportálni fogja az engedély nélkül ott tartózkodó milliókat. De ugyanilyen kemény fószer Pete Hegseth hadügyminiszter-jelölt is, aki megpedzette, hogy akár felelősségre is vonná azokat a katonai vezetőket, akik az elmúlt években a kiképzés és a hazaszeretet helyett a woke-ideológia terjesztését tolták ezerrel a hadseregben. Hegseth „bűne” egyébként a lelkes honi anti-cionisták szemében az, hogy támogatja a Harmadik Jeruzsálemi Templom felépítésére való törekvéseket. Ez az a (most még nem létező) templom, amelyről nem csak Dániel, illetve a Jelenések könyvében olvashatunk, az utolsó idők kapcsán, de maga Jézus is beszél róla (Márk 13:14). Szóval enyhén szólva sem valami keresztény-ellenes zsidó összeesküvésről van szó.
Annál inkább keresztény-ellenes azonban a Hamász, a Hezbollah és az őket támogató Irán is. Amikor a leendő nemzetbiztonsági tanácsadó, Mike Waltz az Iránnal szembeni határozott fellépésről beszél, akkor az egybecseng azzal, ahogy az előző Trump kormányzás idején likvidálták Kászem Szolejmánit, az Iráni Forradalmi Gárda különleges egységeinek vezetőjét, az ajatollah-rezsim első számú terrorista-kiképzőjét. Szó nincs róla, hogy háborúzni akarna Iránnal. Ne feledjük: Trump az egyetlen elnök az elmúlt évtizedekben, aki alatt az USA egyetlen háborút sem indított. Ellenben az Iránnal kötött atomalku, amit önös érdekeik miatt Obama és Biden alatt is nagyon toltak a Demokraták (és velük együtt az EU globalista vezetői is), egy óriási veszély. Épeszű ember nem hiszi el, hogy az irániak békés célból, energiatermeléshez akarnak uránt dúsítani, nem pedig atombombához. Waltz (és Trump) tehát realista módon állnak a Közel-Kelethez, és ennek része az is, hogy a térség destabilizálása helyett (amiben a Demokraták és Irán egy kutya-macska barátságban találták magukat) békét teremtsenek Izrael és a szunnita államok közülük is a legmeghatározóbb Szaúd-Arábia között. És ha ez a béke létrejön, amin Trump, Hegseth, Setafink, Waltz és a többiek dolgoznak, azon nem csak Irán és a Demokraták lesznek kiborulva, de Soros György is egy óriási pofont kap, és újabb patakzó liberális könnyeknek nézünk elébe. Én már nagyon várom...
Fontos tehát, hogy lássuk: egy jó vezető a számára fontos, nyerhető területekre olyan embert nevez ki, aki kiáll és megfújja a harci kürtöt. Ugyanakkor arra is figyel, hogy közben olyanokat is emeljen be a pozíciókba, akik elejét tudják venni a belső, belföldi küzdelmeknek, illetve pajzsként tudnak szolgálni ezekben. Ezt stratégiai gondolkodásnak nevezik.
Vezető kép: MTI/EPA/AFP pool/Allison Robbert
