Frankón, tényleg eddig-eddig-eddig vagyok az ukrán politikai, meg úgy mindenféle ukrajnai elittel, hogy e helyütt megidézzem a ’90-es évek egyik méltánytalanul nem elfeledett sorozatát, a Família Kft-t, amelynek létezését akkor, gyerekkoromban pont olyan jeges rémülettel vettem tudomásul, mint most, ha nagy ritkán eszembe jut. És igen, ez a cikk természetesen és alapvetően Ukrajnáról szól, de kérem, engedjék meg nekem azt a pofátlanságot, hogy ha már eszembe jutott a Família Kft., mint mementója annak, hogy milyen hosszas és borzalmas volt Magyarországon szinte minden, ami közéletileg és szórakoztatóiparilag az 1990-es évekhez tartozik, hadd emlékezzek meg egy totálisan nem ideillő, de a korszellemet hűen tükröző jelenségről: a Pa-Dö-Dőről. A duóról, akik egy balettban használatos szakkifejezést – értsd, kettesben, innen is csókoltatom Apáti barátomat, mennyire művelt vagyok e téren is – tettek mindörökre vállalhatatlanná hazánkban.
Mert a ’90-es évek eleji és közepi rettenetes szellemi köznívónak, elsikkadt, kulturálisan sem végigvitt, az elején megragadt, megakasztott rendszerváltoztatásnak és az általános ízlésválságnak aligha van jobb mementója annál, mint hogy a Pa-Dö-Dőt a mai napig adják, játsszák a rádiók. Szabad szemmel nyilván nem elhanyagolható mennyiségű kedvelőjük van. A Happy Gang, a Hip-Hop Boyz vagy az elektronikus tánczenés bandák nem voltak akkoriban sem az alászállás sajátos eredményei, mert világjelenségek hazai példáit szolgáltatták, de az, hogy a Pa-Dö-Dő egyszeri poénnál többre jutott, sokat elmond a 30 évvel ezelőtti viszonyokról. Egyszeri kulturális kitekintésünk után most térjünk vissza az ukránokhoz.
Ha beledöglik valamelyik progresszív Jó Ember, akkor sem futom le a kötelező köröket, hogy amúgy és tulajdonképpen mi a helyzet az ukrajnai fronton. Eljutottunk odáig, hogy magasról teszek az ukrán vezetés igényeire – vigyázat, nem az ukrán népére, akik mérhetetlen szenvedését minden épelméjű ember ugyanúgy és ugyanannyira sajnálja. Ezért akarunk békét. Ezért ültetnek minket a kispadra brüsszeli, háborús nyerészkedő idióták is, mert a szerencsétlen, a nap minden percében méltatlan körülmények között létezni és élni akaró ukránnak kizárólag mi, jobboldali magyarok szeretnénk jót. Az is ilyen progresszív, világjobbító, kommunikációs lózung, hogy ezeknek a Jó Embereknek minden, mindenkoron fekete és fehér. Tehát én, akinek hányingere van Zelenszkij és politikai-oligarchikus körének ocsmányságaitól, szerintük egyértelműen csak Putyinnal érthetek egyet.
Miközben magasról teszek rá, hogy mi lenne jó az orosz politikának. Addig és úgy érdekel, ameddig a hazám szemszögéből kell vizsgálni, tudniillik, hogy nekünk mi kedvezőbb. Valami közepesen súlyos elmebaj kezdődő tüneteinek egyike lehet azt gondolni, hogy bárki a magyar jobboldalon ne azt gondolná, hogy Putyin – korábban meglévő geopolitikai hasznossága ellenére – ne egy volt KGB-s komcsi lenne, a Szovjetunió feltétlen felmagasztalója, ami nekünk csak szenvedést és halált hozott. Úgyszintén az egész orosz, egyébként létező birodalmi idea nagyon is helyes, ha tőlünk legalább egy pufferzónai távolságban helyezkedik el.
A baloldal nem érti – mondjuk honnan is értené, nekik az ízlelőbimbóik egyedüli érzékelése Moszkva után Brüsszelre lett beállítva és ennyi –, hogy az épelméjű ember mindkét felet a pokolba kívánja. A komcsi, szerencsére magához képest gyenge, háborús agresszor oroszokat éppen úgy, mint a soviniszta, sok esetben náci, magyar testvéreinket elnyomó, másokkal szemben egészen elképesztő hangot megütő ukránokat. És közben mindkét oldalon sajnálja a szenvedőket. Az ukrán polgárt pontosan úgy, mint a reménytelen háborúban eleső ukrán katonát és az odaszállított, a szovjet időknél nem sokkal többre tartott orosz kiskatonát is. Mert az életnél soha, semmi nem lesz nagyobb érték, és ezek a felek úgy harcolnak egymással, hogy csak azok nem semmisülnek meg, akiknek meg kéne.
Megvan Önöknek 1956-ból a piros kabátos lány története? Ha ezt az oldalt olvassák, talán nagyobb eséllyel igen, mint nem. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy személyesen is találkozhattam és beszélgethettem a hölggyel, aki immár hosszú évtizedek óta Franciaországban él, de legjobb tudomásom szerint még mindig évente hazalátogat, és a fia is, aki találkozásunkkor vele tartott, remekül beszél magyarul. Ez a hölgy mesélte nekem, hogy amikor már termeszként zúdultak Budapestre a szovjet tankok és katonák, ápolónőként dolgozott. Valahol Pesten. Egy alkalommal – mesélte, több mint 60 év múltán is elérzékenyülve – halálos sebet kapott szovjet katonát hoztak be hozzá. Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet rajta segíteni. A srác talán 18–19 éves lehetett. Valamelyik ‘sztánból idevezényelték, azt sem tudta, hol van, dehogy is akart ő idejönni. Az anyját szólongatva halt meg a hölgy kezei között, aki csak annyit tudott tenni érte, hogy az utolsó percekben nem engedte el a kezét.
Felmentünk ezzel bárkit is az elvtársak közül? Kevésbé bűnösek a komcsik? Kisebb a pusztítás mértéke? Nem, csakhogy mi nem bolsevik mentalitásúak vagyunk, hanem érző emberek. És amikor egy gyerekkorból éppen kinőtt fiatal erőszakosan vagy bárhogy máshogy meghal, egy helyen, ahol semmi keresnivalója és nem önszántából érkezett, akkor nem örvendezünk, hanem csak szomorúan elgondolkozunk az élet mindenkori igazságtalanságán. Legyen az bárki, bárhonnan.
No, szóval a tököm tele van az ukrán vezetéssel. Hogy azt hiszik, nekik most mindent szabad, bármit megengedhetnek maguknak, bárkivel szemben úgy beszélhetnek, mintha amazt a seggükből rángatták volna elő. És ezt a brigádot fegyverezi fel most egymással versengve az úgynevezett szabad világ.
Micsoda kiváló ötlet!
Vezető kép: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az ország helyzetéről mondja el évértékelő beszédét a kijevi parlamentben 2021. december elsején. Fotó: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko
Facebook
Twitter
YouTube
RSS