Az utolsó kapcsolja le a villanyt, Péter!
Az előválasztás során állítólag meglepetésszerűen visszalépett Karácsony Gergely – helyére Márki-Zay Péter került. Maradt tehát két jelölt, Dobrev Klára és Márki-Zay Péter – állítólag közöttük dől el, ki nyeri el a miniszterelnök-jelölti címet az úgynevezett összellenzéki politikai közösségben. Azonban a jelek szerint kimaradt az ellenzéki alternatív valóságból – az előválasztásba beleszerelmesedve – egy jelentős politikai probléma, amelynek köszönhetően a rendszer csak egyféle eredménytképes produkálni. Elemzés, sőt, jóslás következik. Ebből pedig azt is megtudhatjuk, mit jelent és ki lesz a „Prügelknabe”.
Egy jó elemzés megírásához számok, linkek, sőt, sok idézet is szükséges – ebben most megígérjük kedves olvasóinknak, a lényegre szorítkozunk, s azon belül is a legfontosabbakra. (Már csak azért is, mert meg óhajtjuk őket olvtársnak tartani, ami nem kis szó ebben a vérzivataros médiahelyzetben.)
Nos, az előválasztás, mint „politikai innováció” egy olyan fogalom, amely a magyar politikai és médiatérben érdekes gellert kapott. Most munkahipotézisként elfogadjuk, hogy az előválasztás az ellenzékben legitim. Két előképe van: az amerikai politikai rendszerből is ismert előválasztás, továbbá a magyar kétfordulós választási rendszer. Ennek ötvözetéből alakult ki, ugyanakkor a sajátos magyar szokás erre is érvényes lett, miszerint amikor átveszünk egy intézményt, általában a külföldi példa negatívumait ötvözzük a magyar problémákkal. Az amerikai előválasztás ugyanis egy bipoláris rendszerben létezik, mindkét politikai erő csinálja. Itt csak az egyik, ám abból a töredezett.
A magyar választási rendszer 2014 előtti etikettje szerint ugyanakkor az első forduló után röviddel következett a mindent eldöntő második forduló. Az első alapprobléma az előválasztással a következő: a nem angolszász politikai térben – a magyar pedig ugye nem angolszász – általában több politikai erő szokott szerepelni, s ezek, mint politikai erők – pártok – egymás közötti együttműködése alapján kormányt szoktak választani; ezt hívják koalíciónak.
Az előválasztás alapvetően amerikai politikai szokás
Ezek a formális keretek. Nálunk, Magyarországon is így volt, sőt, van: volt itt '90-től az MDF-kormány, amelyet azonban elfelejtenek, hogy az valójában MDF–KDNP–FKGP-kormány volt, vagy a Horn-kormány, ahol az MSZP–SZDSZ kettőse irányította az országot (majd kétszer 2002 után 2010-ig) és volt Fidesz–KDNP–FKGP–MDF-koalíció is (1998 és 2002 között), majd Fidesz–KDNP kormány is, 2010 után (amely azonban részben az előzőeket is integrálta).
A második politikai problémájuk az időzítés: mivel nem az amerikai politológiai rendszer szerint működünk, így az még kettő „fordulót” beiktat a „nagy” választás előtt, kifullasztva az érdeklődést. Csakhogy az ellenzék elkövette azt a hibát, hogy elhitte saját propagandáját – ez főleg a Facebook általános véleménybuborék-képző szerepének is köszönhető – és kieszelte, hogy előválasztásra márpedig úgy van szükség, hogy az ellenzék, mint olyan „A” demokratikus erő, s a Fidesz–KDNP-kormány pedig „A” diktatúra. Tehát vannak a jó „demokraták” és vannak a rossz „fideszesek”. (Négy láb jó, két láb rossz.)
Mármost ennek a narratív keretnek az ellenzéki elfogadása után egyetlen logikus következtetés adódott: nyilvánvaló, hogy az ellenzék mindenkori problémáit – mint a pártpolitikai, személyi, rekrutációs gondok, pénzügyi, korrupciós terheltségek, sőt, népszerűségi kérdések – egy, azaz egy wunderwafféval kell legyőzni. Ez pedig – adódott a világos irány a rossz hipotézisből – az előválasztás lesz. Persze volt ennek a kísérletnek egy másik értelmezhető politikai célja is, mégpedig a figyelemnek, sőt, a médiatérnek az ellenzéki pártokra és jelöltjeinek népszerűsítésére összpontosítása. Ez utóbbi sikerült, csak kisebb problémák adódtak, s fognak is adódni belőle. (De erről később.) Mivel azonban az előválasztás per definitionem egy pártok – tehát politikai részképződmények – által uralt média- és politikai térben zajlik, ezért újabb (vélemény)buborékok keletkeztek a nagy (fél)buborékon kívül, amelyben több versengő erő lépett elő. Amelyek természetesen mind meg vannak győződve a saját és az embereik igazáról, illetve az anyagi érdekeik legitimitásáról.
Kik a legelkötelezettebbek?
S itt egy kis történelmi visszaemlékezés következik, szigorúan politológiai szempontból: a MIÉP felé szeretnék egy kis kitérőt tenni. (Csurka István szerepét, politikai értékét, nézeteit, vízióit most sajnálatos módon ki kell hagynom, s pusztán a politikai, sőt, választói attitűdöket szeretném kiemelni.)
A MIÉP mintegy 245-249 ezer szavazóval rendelkező jobboldali párt volt fénykorában (1998–2002), a párt 1993-ban vált ki az MDF-ből (az utána következő '94-es választáson mintegy 85 ezer szavazóval), s '98-ra parlamentbe került, 2002-ben kiesett, 2006-ban viszont még mindig 119 ezerszavazóval rendelkezett. Ugyanakkor az úgynevezett MIÉP-nagygyűléseken, a párt fénykorában a hatalmas befogadóképességű Hősök terén volt képes nagygyűléseket tartani, amelynek a betöltött tömege egész egyszerűen a tér méretéből fakadóan igen nagynak kellett, hogy legyen, hiszen ezen a téren pontifikált misét II. János Pál vagy Ferenc pápa, vagy itt zajlottak a legnagyobb tömegrendezvények – mindig is.
Mivel azonban a párt az országgyűlési választásokon rendre nagyon kevéssel csúszott be, vagy esett ki 1998-ban illetve 2002-ben, így alapos a következtetés, hogy a párt választóinak szokatlanul nagy százaléka elkötelezett szavazó volt, akik ebbéli minőségükben el is mentek a tömegrendezvényekre.
Tehát logikus az is: ha kizárólag egy jobboldali előválasztást rendeztek volna, mondjuk 1998-ban, és ott csak 200 ezer ember jelenhetett volna meg, jó eséllyel Csurka István lehetett volna akkor a jobboldali miniszterelnök-jelölt, hiszen akár 80 ezer szavazó feletti embert is tudott mobilizálni az elkötelezett választói közül – még akkor is, ha egyébként ez a választói közösség 245–249 ezer fő felett (akkor) elérte a maximumát.
Persze azóta nagyon sokat finomodtak a technikák, rengeteget fejlődött a választói mobilizáció, sokkal több csatorna áll a pártok rendelkezésére, de az alapvető helyzet nem változott: aki a négyéves ciklusokon belül tud mobilizálni, s több embert tud elvinni, az tud erőt felmutatni. Függetlenül attól, hogy mennyi az elméleti maximális szám, ami a támogatóit jelenti.
Innentől már egyszerű a képlet. Vajon melyik párt a jelenlegi ellenzék legerősebb mobilizátora, ha úgy tetszik, MIÉP-je? S erre a válasz egyértelmű. Aki 2006 után kitartott Gyurcsány Ferenc mellett, majd aztán 2011-ben pártalapítása után is követte, sőt, 2014-ben, majd 2018-ban és 2019-ben is szavazott a Demokratikus Koalícióra, vagyis Gyurcsány Ferencre, minden kormánypárti, sőt, sokszor ellenzéki (halovány) ellenérv ellenére, nos, az más nem nagyon lehet, mint elkötelezett.
Mit tudhatunk erről a szavazói bázisról, ennek a magjáról? Segítségül kell hívnunk a 2014-es, 2018-as és 2019-es választási eredményeket, hogy pontos adatot kaphassunk, ugyanis az egyik a minimum, a másik a nagyjábóli maximum számot fogja megmondani. A 2014-es EP-választásokon(ahol alig 28,9% jelent meg) 226 ezer fő, a 2018-as országgyűlési választáson308 ezer fő szavazott a Demokratikus Koalícióra, a 2019-es EP-választásokon pedig 557 ezer fő. Eredendően a számokból és a közvélemény-kutatási adatokból a teljesen bizonyosan mobilizálható szám 200 ezer fő felett kell, hogy legyen a pártnak, amely aztán meg is mutatkozott: az előválasztáson 216 248 szavazat érkezett Gyurcsány Ferenc pártelnök feleségére, Dobrev Klárára.
Érdemes egy másik aspektust is elemezni, a kommunikációs-politikai tér felől: ez pedig az úgynevezett „diktatúra”–demokrácia problémája. Az ellenzék számos politikai ereje már 2018 után, de végül – a 2019-es önkormányzati választás eredményét is látva – kommunikációs szinten is elfogadta azt a DK-s tézist, hogy az úgynevezett politikai térben diktatúra és demokrácia között képes választani.
Ez azonban a DK igazi terepe, vagyis itt ők hitelesek: Gyurcsány Ferenc nagyjából az országos politikai berobbanása óta diktátorozza a jelenlegi miniszterelnököt – tette ezt akkor is, amikor Orbán Viktor épp ellenzékben volt, s azóta is folyamatosan. Ennek a „diktatúra” és „diktatúraellenes” dichotómiának a legelkötelezettebb hívei tehát – per definitonem – a Demokratikus Koalícióban keresendők.
Az eredmények vajon mit jelentenek?
A korábbi – még nem az előválasztási kampányban brutálisan manipulált – közvélemény-kutatási, továbbá a 2019-es európai parlamenti választások eredményeivel is összevetve a következő számokat érdemes használni a teljes mintán: DK 17%, MSZP 7%, LMP 2%, P 1%, (új-)Jobbik 7%, Momentum és egyebek: ismeretlen. Ezeket szorozzuk meg durván kettővel, mivel a Fidesz–KDNP, mint olyan, egyáltalán nem szerepel a mintánkban. Kis gondolatkísérlet következik: ha az ellenzéki szavazók választásait a fő „zászlóvivő” személyekre pontosan követjük – buborékjukon belül -, akkor a következő eredmények jöttek ki:
- Dobrev Klára: 216 248 szavazat (34,84%)
- Karácsony Gergely: 169 434 szavazat (27,30%)
- Márki-Zay Péter: 126 628 szavazat (20,40%)
- Jakab Péter: 87 378 szavazat (14,08%)
- Fekete-Győr András: 21 050 szavazat (3,39%)
Ezek a számok nagyon érdekes eredményeket hoznak – most elemzésünk szempontjából a lényegesre koncentrálunk – ha az egész politikai teret figyeljük, tehát a százalékokat meg kell feleznünk:
Dobrev Klára (DK): teljes mintán 17,42%; ellenzéken belül 34,84%
Ezek alapján a következőt mondhatjuk: Gyurcsány Ferenc feleségére – a DK kampányolása mellett – majdnem pontosan annyi százalékban (egy százaléknyi pluszt kapott Dobrev) szavaztak az előválasztáson, ahány százalékos arányban kedvelik a DK-s „hardcore” szavazók országosan, ha a teljes politikai térre gondolunk. Tehát ahány százalékon áll jelen pillanatban a DK, nagyjából annyi százalékot kapott Dobrev Klára – csak éppen egy „tiszta ellenzéki”, vagyis (fél)buborékon belül, tehát szinte pontosan kétszerese a párt teljes népességen belüli aktív szavazós támogatottságának az eredmény.
Karácsony Gergely (MSZP+LMP+P): teljes mintán 13,65%; ellenzéken belül 27,3%
Bármilyen furcsa is, de az állítólagos favorit, Karácsony Gergely kampánya minden ellenkampány ellenére erős volt. A három politikai „erő” közül az MSZP, LMP, Párbeszéd számait összeadva is körülbelül 10% jönne ki, amit a főpolgármester pontosan 3,65%-kal meghaladott. Ez valószínűleg a Momentum szavazói közül kerülhetett át Karácsonyhoz.
Ugyanakkor kampányának hibái megmutatkoztak: a baloldali ellenzéki erők között a szavazók mintegy „közlekedőedény-szerűen” átszavaznak, arra tehát a kormánypártok ellenkampánya, a nyelvvizsga és az egyetemi oktatói kinevezése körüli problémák hatottak, ahogy a saját hibái is, azonban mindezzel együtt a teljes társadalmi mintában 3,65, az előválasztási (fél)mintában 7,3%-kal többet tudott elérni, mint amit a támogató pártok együttesen kaptak volna. Ez amúgy – a baloldali mikrokozmoszban – ahogy mondják, szép, de nem elég.
Mindenki más (Jobbik, MMM, Momentum, civilek): 18,935%, ellenzéken belül 37,87%
Ez a szám nagyjából a mindenki más az ellenzéken belül, aki nem teljesen baloldali. Ebben a számban benne van a Momentum és a Jobbik volt szavazói, az „egyéb” civilek, illetve a részben függetlennek mondható „civilek”, így különösen az épp kiemelkedni látszó MMM, Márki-Zay mozgalma. Ez a társadalmi réteg az, amely nem írható le pontosan a „jobboldal-baloldal” kategóriarendszerben, de nem írható le azzal a kifejezéssel sem, hogy modern; tulajdonképpen a „rendszerellenes”, akár jobbra, akár középre húzó mintegy 235 056 választóról beszélünk, akik mindezek mellett egészen biztosan nem szavaznának se Karácsony Gergelyre, se Dobrev Klárára – hiszen bárki másra szavaztak inkább, ugyanakkor Jakab Pétertől sem voltak elájulva, főleg nem Fekete-Győr Andrástól, így maradt nekik tömegében a legkisebb rosszként értékelhető Márki-Zay Péter. Mivel korábbi példánkban a DK-s magszavazókról beszéltünk, továbbá azt is leszögeztük, hogy az előválasztás tekintetében lejjebb fog menni a részvétel, ezért az alábbi helyzetben mintegy 210 ezer körüli DK-s szavazó bizonyosan elmegy. Miért? Beszédes a jobboldali elhajlással nem vádolható előválasztási eredménytérkép:
Mint látható, kék, ami azt jelenti: Dobrev Klára elkötelezett képviselőjelöltjei dolgoznak ott. Ahol nem kék, ott lehetnek olyanok – az LMP, az MSZP, a Jobbik és részben a Párbeszéd kivételével –, akik Márki-Zaynak dolgoznak. Ez nem tűnik sok helynek.
Mi következik ebből a logikából?
Nem kisebb ember lépését kell irányadónak vennünk e tekintetben, mint Karácsony Gergelyét, aki sok mindennel támadható – sőt, bizonyíték van arra, hogy mit nem tud –, ugyanakkor egy dologgal senki se vádolhatja őt; mégpedig azzal, hogy a saját érdekeit ne látná és érvényesítené nagyon is jól. Minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanis Karácsony valóban közvélemény-kutatással foglalkozott, sőt, fizet egy kutatóintézetet, a 21 Kutatópontot, s emellett rendelkezett egy nagyon komoly politikai-pénzügyi háttérrel is. E háttér – Márki-Zay becslése szerint – mintegy 500 millió forintot minden probléma nélkül bele tudott invesztálni egy „előválasztásba”, amely (lássuk be) közvetlen politikai eredményt nem hozhat, hiszen közjogi relevanciája nincs.
Ha úgy tetszik, a Fidesz politikai szlogenje – miszerint az előválasztás egy bohózat – közjogi értelemben teljes mértékben fedi a valóságot, ennek ellenére Karácsony elköltött – MZP szerint – 500 millió forintot Facebook-, Youtube-hirdetésekre, kampányrendezvényekre, plakátokra, fizetett politikai hirdetésekre, stb. Pedig még a „valódi” – vagy ha úgy tetszik, „hivatalos” – kampány közjogi értelemben el sem kezdődött.
Miért léphetett tehát vissza Karácsony valójában – avagy ki lesz a Prügelknabe?
A Prügelknabe fordítása röviden magyarul bűnbak lenne, ám a német szó definíciója sokkal mélyebb rétegeket is elárul. A Prügelknabe egy feudális csökevény: szokás volt valamikor – amikor még a feudális előjogok éltek – egy főúri gyermekkel együtt egy közrendűt is felnevelni. Ennek a közrendű gyermeknek egy komoly feladata volt: amikor a hercegfi – aki ugye mégiscsak egy kisfiú – valami rossz fát tett a tűzre, helyette állta a büntetést. Hiszen egy herceget nem lehetett elpáholni, még ha gyermek is – helyette kapott a Prügelknabe. Na, pontosan ugyanez lesz majd a szerepe Márki-Zaynak is: Budapest baloldali főpolgármestere, Karácsony Gergely egy rangot visel, tehát ha csínyt is követett el a DK-s főnökség ellen, nem büntethető, hiszen a baloldal bástyájának összeomlását nem kockáztathatják meg holmi koalíciós villongások miatt. A politikai felelősséget sem viselheti egy pofára esés miatt; megbillenne a balos koalíció rendszere, sőt, a szocik, a Párbeszéd vagy az LMP pozíciói. Vigye tehát el a balhét a küldetéstudatos kvázi-civil Péter, s haragudjanak rá a balos választók. Átlátszó, de működhet.
A Karácsony-féle számítás egyértelmű volt: Márki-Zay nélkül semmiképpen sem tudja megnyerni Dobrev ellen – „baloldalról” – a meccset. Mivel Márki-Zay meggyőzhetetlen volt, ezért visszalépett, s helyette Márki-Zay lesz az esélyes – nagyjából ez az érvelés jelent meg a sajtóban. Sajnálatos, mondhatnánk, de a helyzet nagyon egyszerű vele kapcsolatban: Karácsony elég sokszor nem bontotta ki az igazság minden részletét ahhoz, hogy komoly kétkedéssel fogadjuk az érvelését. Ugyanis a helyzet úgy áll, hogy a számok a következőt mondják: az ellenzék 100%-ából (akik NEM a társadalom egészét képezik le, tehát a teljes társadalom legfeljebb 50%-át jelentik) mindösszesen 37,87% mondott nemet az úgynevezett régi baloldalra, tehát Karácsonyra és Dobrevre.
Ha úgy tetszik, Karácsony hivatalos öndefiníciójában van probléma: ő nem az új baloldal, hanem már régen a „régi” baloldal jelöltje, hiszen már egyszer volt a teljes addigi baloldali ellenzék miniszterelnök-jelöltje, ha ezt az „apróságot” épp elfelejtette volna.
A többiek – ez a rossz hírünk van az ellenzéknek –, vagyis az ellenzéki szavazók 62,13%-a egyáltalán nem kifogásolja a „régi” baloldal jelöltjeit. Ez azt jelenti, hogy a talpon maradt DK szavazói – amely pártnak amúgy 2019-ben már 557 ezer szavazója volt, gyakorlatilag, ha többnyire a 600 ezer fő megjelent előválasztó alatt állnak – nagyon könnyen, 62,13%-nyi tartalékkal az eredeti mintán abszolút többségbe kerülhetnek.
A dilemma, amit egyébként még Tamás Gáspár Miklós fogalmazott meg korábban, hogy fasisztára a baloldali nem szavazhat, a másik oldalról is áll, miszerint a fasiszta se szeret a kommunistára és liberálisra szavazni. Vagyis a volt jobbikos előválasztók valószínűleg kiesnek, a momentumosok is kevesen lesznek – a megmaradó előválasztók pedig a régi baloldal szavazói lesznek többségben, akiknek ugye nincs kifogása Gyurcsány személye ellen –, vagyis az MZP-féle mozgalom és Karácsony követői nagy valószínűséggel egész egyszerűen nincsenek elegen, hogy többséget szerezzenek.
Tehát a karácsonyi 27,3%-ot, vagyis a közel 170 ezer szavazat 55%-át (93500 szavazatot) kell megszereznie Dobrev Klárának, így a helyzete egyáltalán nem tűnik rossznak. Sőt, a helyzet úgy áll, hogy a minta csak csökkenni fog, a DK-sok ugyanakkor elkötelezettebbek lesznek, úgyhogy a jelek szerint a zászló nem Gergely és Péter elmélete mellett áll.
Márki-Zay, mint villamos?
Amennyiben elméletünk igaznak bizonyul – ami az eddigi karácsonyi manővereket tekintve nem tűnik problémás feltételezésnek –, akkor valakinek el kell vinnie a balhét az előválasztás karácsonyi kudarca miatt. Ez pedig a mind Gyurcsány Ferenc, mind Karácsony Gergely, mind Dobrev Klára számára kivételesen jó pillanatban érkező, állítólagos „villamos” lehet: aki ugye Márki-Zay Péter...
Fotó: Facebook
