Könyvhét után
Elgondolkodtató volt ez az Ünnepi Könyvhét. Hol maradtak a térről azok az író, megmondó emberek, akik valaha a politikai, társadalmi közgondolkodást befolyásolták? Mintegy ezer szerző dedikált, háromszáz könyvkiadó kínálatának jóvoltából az országban. De mégis, idén könyvhetet a csendesség, az egyhangúság, az érdektelenség, olykor a szürkeség jellemezte.
Ez volt sorrendben a 87. és vele párhuzamosan a Gyermekkönyvnapokat a tizenötödik alkalommal rendezték meg. Az olvasás kultúrájának ünnepségét olykor elmossa az eső a Vörösmarty téren, a mindig jelentkező medárd, de úgy látszik a szervezőket ez évtizedek óta nem zavarja. Pedig mindenki tudja, ha június 8-án elered az eső, akkor az negyven napig tart. Most is ez történt. Szegény Lezsák Sándor bőrig ázott dedikáláskor, ennek ellenére szépen fogyott a Színitanoda verseskötet, a Kairosz kiadásában. Egyik unokám, Lilla - négy éves - már „megvette” a Kézjelek verses összeállítását. Mondogatja, mutatja is: A jó utat megmutatom - így. Aki rossz lesz, megállítom - így.
Moldova György mintha karót nyelt volna, egyenes derékkal, ülve, napellenzős sapkában dedikálta könyvét. Az sem zavarta, hogy a nap nem sütött. De hát ilyen egy író, főként ha messianisztikus, politikailag túlságosan (egyoldalra) elkötelezett könyveket szül. Tudjuk, ő még mindig Kádár János bűvöletében él. Ez legyen az ő baja. De legalább őszinte, és nem sumákol.
Furcsa volt látni a valamikor ünnepelt Csirkefej szerzőjét, Spiró Györgyöt bőrkalapban, magányosan. A neves magyar író a sátor alól figyelte a szemközti könyvsátorban dedikáló Esterházy Pétert, aki előtt számosan szerettek volna tisztelegni, hosszú sorokban vártak az aláírására. De hát ilyen az élet. Az emberek kíváncsiak voltak Esterházyra, a Hasnyálmirigynapló könyvére és természetesen a szerzőre, hogy miként képes megküzdeni a kaszással. Talán ez így durva, de mindannyiunkért eljön a kaszás és a Kossuth-díjas író erről meglehetős nyíltsággal értekezett.
Hol vannak a Csurkák, a Csoórik, a Gyurkovicsok, a Hernádik, a Nagy Lászlók, a Weörös Sándorok, a Nagy Gáspárok, a Szentmihályi Szabó Péterek, akik mondtak, üzentek valamit a magyaroknak. Gyengébbek a maiak, vagy nem merik az igazat megírni? Hiszen annyi hiba, gyengeség, csalfaság van a mai politikai életben, amit meg lehetne és meg is kellene kritizálni, előre jelezni, nem csak utólag sopánkodni a „folyamatokon”.
A legérdekesebb persze az volt, hogy a Vörösmarty téren az igazán hosszan kígyózó sorok Lakatos Levente fiatal író sátra elé rendeződtek. Tizenhattól harmincvalahány éves korig vártak a tetovált, fülbevalós fiatalok dedikálásra a nagy machinátortól, Lakatos Leventétől, aki megírta A tiltás gyönyöre, Szigor első kötetét. Tehát itt tartunk az olvasásban. Az emberek egy része ezt a világot szereti, ahol keveset kell töprengeni, gondolkodni, elvezeti őket a vélt boldogsághoz, ezért hajlandók anyagi áldozatot is vállalni. Az a világ legyen egyszerű, nyers, szókimondó, szóljon a szexszualitásról, ne takargasson semmit, mint ahogyan ők sem takargatnak semmit.
A liberális könyvpiac még úgy ahogy működik, nagyobb az összefogás azon a térfélen, egy-két írót még képesek eltartani vásárlásaikkal. A jobboldali, nemzeti könyveladás azonban akadozik. Akiknek pénze van ezen az oldalon, azok másra költenek, könyvvásárlás terén smucigok. Akik még vennének könyveket és el is olvasnák, azoknak nincs pénzük. Így állunk.
Mérsékelt izgalmat csak Esterházy Péter okozott a megnyitó. Ő mondta: „Hiába triviális, mégis ki kell mondani, vannak könyvek, és ez milyen fantasztikus”. Én már egyáltalán nem érzem fantasztikusnak. Nekem az fantasztikus, ha a könyveknek hatása van és főként következménye. Úgy látszik, erre még várnunk kell.
