„Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz”
IV. Károlytól, az utolsó magyar királytól származik a címadó mondat. Hányszor hallottam én is ugyanezt a szüleimtől. De tény, hogy IV. Károly német anyanyelve mellett magas szinten beszélte az angol, a francia, a magyar és a cseh nyelveket, de rendelkezett latin és görög nyelvismerettel is. Tehát volt alapja annak, hogy a fenti mondást megfogalmazza. Azt érthette ez alatt, hogy egy nyelv megtanulás nem egy száraz tananyag bemagolása, hanem, egy új kultúra megismerése is.
Emlékszem, több mint hatvan éve, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után nem sokkal, hogy egy jóhírű budai gimnázium első osztályába bejött K.-né, a Moszkvából eresztett orosz tanárnő. Ezt mondta: „fiúk, mától az orosz helyett angolt tanulunk”. Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Nem volt nyelvkönyvünk, szótárunk, csak azt tanultuk, azokat az angol szavakat, amit K.-né a füzetbe lediktált. Helyesen, helytelenül írtuk a szójelentéseket, hiszen a botcsinálta tanárnőnk valamelyik Lenin Intézetben, gyorstalpalón sajátította el az angol nyelvet. Nem sokáig tartott ez az ideális helyzet, mert 1957 őszén, tanévkezdéskor ismét kötelező lett az orosz. Az oroszra viszont egy új tanárnő érkezett, az is Moszkvából – a férje ott végezte a katonai akadémiát, később honvédelmi miniszter lett –, aki újra kemény kézzel sulykolta belénk a gyűlölt nyelvet.
Nekünk, az akkori fiataloknak az orosz nyelv tanulása egyenlő volt a szovjet megszállással.
Sok százezren, akik az egyetemen majd államvizsgáztunk orosz nyelvből, soha nem tanultunk meg oroszul. Pedig mi akkor már olvastunk Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Puskint, az orosz irodalom klasszikusait, de nem akartunk eredetiben olvasni, mert mi gyűlöltük a forradalmunk leverőit. Innen nézve nagy hiba volt, sajnálom is, de több millióan így gondolkodtunk. Orosz tanáraink tudták, talán az oktatásügyi minisztérium is, a párt is, az MSZMP, hogy mi a valóság, de akkor is az oroszt tanulni kellett. Nehogy a szovjet elvtársak előtt szégyenbe maradjanak. Ezért az államvizsgán hallgatólagosan elfogadták ezt a hézagos tudást és kettessel, elégségessel átengedték azt, aki egy előre megbeszélt cirill betűs szöveget felolvasott és értelmezett. Talán kellett memoriterként egy Puskin versidézetet is elszavalni. Na, ez volt a főiskolákon, az egyetemeken a nyelvvizsga. Százmilliárdokat dobhattak ki negyven év alatt az ablakon az orosz nyelvoktatásra, de egy ország fiatalsága soha nem tanult meg oroszul.
Nagyjából ugyanez volt a helyzet más idegen nyelvekkel is. Államilag csak 1956 után engedték az iskolába az angol, a francia, a német, az olasz, esetleg a spanyol nyelvoktatást, de miután a nyelvtanárok többsége nem utazhatott Nyugatra, így a korszerű és modern nyelvoktatás híján messze elmaradtunk a kívánt eredménytől.
A mi botcsinálta angol tanárnőnk továbbra is tanította az angolt, az angol nyelvtant az érettségiig. Aki többet akart tudni a tanárnőjénél, az beiratkozott a Rigó utcába, a Bíró-féle magán nyelviskolába jó pénzért, ahol az angolt megpróbálták korszerű módon tanítani, szótárakkal, nyelvkönyvekkel, tesztekkel és angol nyelvű beszélgetésekkel. De hol voltak akkor még a magnó, a videó, a televíziós, a számítógépeken található oktató anyagok, amivel könnyűszerrel lehetett a különböző nyelveket elsajátítani. Jóval később jelentek csak meg, így én is, mint sok millió társam megmaradtam az angol nyelv középszintű ismereténél.
Arról álmodni sem mertünk, legalábbis a többség nem, hogy ösztöndíjjal kiutazhattunk volna valamelyik nyugati nagyvárosba, és ott egy egyetemen vagy nyelviskolában tovább fejlesszük kezdő nyelvtudásunkat. Ez a kiváltság a pártállam vezető tisztségviselőinek, diplomatáinak, külkereskedőinek gyerekeit illette meg. Ők szabadon utazhattak, megtanulhattak bármilyen nyelvet.
Ez volt akkor az egyenlőség.
Ez a nyelvi kiváltság máig él, hiszen azoknak a gyerekeit nem érintette a rendszerváltás, mert máig úgy repkednek a nyugati féltekére mindenfajta ösztöndíjjal, mint annak előtte.
Ez változik meg remélhetőleg most. Ezért óriási dolog ami az elmúlt napokban történt. Felpörögtek az események, ami a családok ügyében, az oktatás ügyben folyik az utóbbi időben. Kásler Miklós miniszter legutóbbi bejelentése szintén korszakváltó volt, akár a hét pontos családtámogatási rendszer bevezetése. Ezt olvasom az EMMI kiadványában. A 21. század társadalmának szerves része az idegen nyelven történő kommunikáció, a munkaerőpiacon pedig az oktatási rendszerben megszerezhető tárgyi tudás mellett különös jelentőséggel bír a nyelvtudás.
Mit mondjak? Fantasztikus lehetőség az eljövendő generáció számára. Ha mi nem tanulhattunk szabadon idegen nyelveket, csak az oroszt, akkor legalább az elkövetkező magyar generációk százezrei tanulhassanak.
Nem szabad elfelejteni! A második világháború előtt a lakosság minimum ötven százaléka beszélt németül vagy más idegen nyelvet. A kommunisták, a Magyar Dolgozó Párt (1948) hatalomra jutása után nem jó szemmel nézték, ha valaki németül beszélt, legalábbis 1956-ig. Hiába volt a nagymamám osztrák, bécsi születésű, hiába beszéltek a felnőttek a családban kifogástalanul németül, vigyázni kellett, nehogy valaki meghallja.
Nem árt, ha ezt tudják a mai fiatalok is.
Most megint kinyílt a világ. Nekünk nem nyitott társadalom kell, hanem nyelvi és szellemi szabadság. Ez megvan. Élni kell vele. Ahogy éltek vele nagy műfordítóink, többek között Heltai Gáspár, Arany János, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula.
