"Eörsi István szerint utcalányok voltunk" – Lejáratás és élet-halál küzdelem (Stefka István, Médiaháború, 9. rész)
Folytatódik Stefka István médiaháborús sorozata. Már 1992-ben jártunk, amikor a bolsevik MÚOSZ-szal szemben megalapították a Magyar Újságírók Közösségét, ami nyíltan kimondta: sajtótisztességet akar a bemocskolt sajtószabadság kifejezés helyett. Ennek ellenére azonnal hadjárat indult ellenük, és a létező összes eszközzel megpróbálták lejáratni. Bár eleinte arról volt szó, hogy a MÚOSZ átad valamit összeharácsolt vagyonából, hogy a másik szervezet is lélegezni tudjon, ebből persze semmi sem lett. A lejáratás módszere ma már unalomig ismerős: nőgyűlölettel, provincializmussal, kirekesztéssel és fasizmussal vádolták az MDF mellett kiállókat. Olyan értelmiségiek vezették ezt a harcot, mint az az Eörsi István, aki utcalányoknak nevezte ötvenhat hősnőit csak azért, mert politikai ellenfeleik lettek a rendszerváltoztatás után. „Az Öreg” nem felejt, a médiaháború belülről, 9. rész.
Eörsi István szerint utcalányok voltunk – ezt Tollasi Ilona forradalmár, a Baross téri fegyveres csoport egyik tagja mondta nekem egy régi interjúban. Ez azért jutott eszembe, mert a médiaháború sorozat 8. részében Eörsi álságos módon a nők védelmében lépett fel „ellenem”. Eörsi ezt írta a Kanfölény című cikkében, íme az idézet: ,, ...de nem nyugszom bele abba a hangnembe, amelyet Mihancsik Zsófiával szemben használ Stefka. Már a harmadik bekezdésben Mihancsik kisasszonynak nevezi, aztán kétszer Zsófiának is. Jó, hogy nem küldi kötényesen konyhába, nem parancsol a kezébe főzőkanalat és nem dördül rá: >Az asszony verve jó!<... Valakinek gunyorosan a női mivoltára hivatkozni politikai vitában, ellenséges hangnemű cikkben olyan indulatról tanúskodik, amelyet kisebbségekkel szemben szokott szabadjára engedni a többség büszke képviselője.
A mi patriarchális-provinciális közéletünkben a >nő<épp-úgy alacsonyabbrendű kisebbséget jelöl, mint a >cigány<, a >zsidó<, a >buzi<.”
Helyben vagyunk. Niedermüller Péter mostani botrányos kijelentését hallom vissza, aki a fehér, hetero keresztényeket „rémisztő képződményeknek” nevezi. Visszatekintve a csaknem harminc évvel ezelőtti cikkpárbajra, csak annyit mondhatok, ha hibát vagy udvariatlanságot követtem el, akkor Eörsi Istvántól posztumusz – hiszen nem él már közöttünk – bocsánatot kérek. De sajnos szélsőséges, téves liberalizmusa a mai napig károsan hat.
Nincs okunk bocsánatot kérni
Ezzel fejeztem be a médiaháború nyolcadik részét. Aztán rájöttem, hogy mégsem kérek bocsánatot posztumusz sem, mivel nincs miért. Eszembe jutott Tollasi Ilona, ez a tiszta asszony, akit Biszkuné, dr. Tóth Matild (annak a Biszku belügyminiszternek, az MSZMP KB titkárának a felesége, akinek férje még a rendszerváltás után is ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat) ítélt el hét és fél évre.
Tollasi Ilonának az volt a bűne, hogy a konyhán dolgozott és ételt főzött a többi lánnyal együtt a szabadságharcosoknak. Aztán november 4-e után a Péterfy Sándor utcai kórházból vitték ki a röplapokat. A rendszerváltás után a mátyásföldi szovjet laktanyában kapott egy 15 négyzetméteres lakást. Ez volt a "jutalma".
Ott kerestem meg még régen, és az interjúban ezt jegyezte meg Eörsiről: „ – Azt írta rólunk egyik könyvében, hogy utcalányok voltunk és nem forradalmárok. Honnan vette ezt a hazugságot s milyen jogon veszi magának ezt a bátorságot, hogy ilyeneket írjon? Én munkáslány voltam és a szabadságunkért harcoltam”.
Ha a mérleg nyelvét nézzük, akkor ki rendelkezik kanfölénnyel?
Én, aki kisasszonynak neveztem Mihancsik Zófiát vagy Eörsi István, aki „lekurvázta” a forradalomban résztvevő lányokat, asszonyokat? Visszaemlékezve döbbentem rá, hogy az ilyesfajta liberális magyar értelmiségi mennyire lebecsülte, semmibe vette a nőket és mennyire lenézte a munkásokat. S még ő beszélt kanfölényről.
Lennél a Magyar Rádió alelnöke?
De térjünk vissza 1991-be. Az egyik este telefonált Kulin Ferenc, az MDF kulturális, oktatási, tudományos, sport, tv-és sajtóbizottságának parlamenti elnöke. „Pista – szólalt meg. – Vállalnád, hogy a Magyar Rádió általános alelnöke lennél? Az MDF-ben többen támogatnának. Most ne válaszolj. Gondolkodj! Holnap beszéljünk!” – majd lerakta a telefont.
Persze megdöbbentem. Egész éjszaka nem aludtam. Tudtam, hogy ez nagy falat, nagy megtiszteltetés. Jól ismertem a rádiót, de sok volt már az ellenségem, és zajlott a médiaharc.
Egyértelmű volt, hogy a vezető kormánypárt, az MDF csalódott a televízió (Hankiss Elemér) és a rádió elnökében (Gombár Csaba) is. Mindketten hagyták, hogy intézményeikben elszabaduljon a pokol, és a fékevesztett balliberális újságírók válogatás nélkül támadják a kormány rendszerváltoztató intézkedéseit. Magyarán: nem közszolgálati módon irányítottak. Az MDF-nek ugyanakkor szüksége lett volna a pártatlan híradásokra, hiszen már az is nagy eredmény lett volna számára.
Kulinnak másnap választ adtam. Igen, vállalom, de egy feltétellel, ha a másik rádiós alelnök, aki a kulturális ügyekkel foglalkozik, Bakonyi Péter kollégám lesz. Ismertem jól, egy húron pendültünk, egy szobában dolgoztunk, ő is készített tényfeltáró dokumentum-műsorokat, azon túl könyvei jelentek meg, és benne volt az irodalmi, kulturális életben.
Aztán Péter nem volt elvakult, hanem normális liberálisként élte életét. Felcsillant a remény, hogy a közszolgálati rádió az MSZMP uralma után ne maradjon továbbra is pártrádió, az SZDSZ-MSZP szócsöve.
Pörögtek az események. Három nap múlva a parlamentbe hívtak bennünket. Bakonyi Péterrel Kulin Ferenc parlamenti szobájába mentünk, ahol Csurka István és ő várt ránk. Jót beszélgettünk a média helyzetéről, a Magyar Rádióban kialakult viszonyokról és a mi elképzeléseinkről a rádió jövőjét illetően. Aztán elbúcsúztunk azzal, hogy a folytatás következik.
Mégsem lettem alelnök
Folytatás nem következett.
A rádió híreiből tudtam meg néhány hónappal később (1991. július ötödikén), hogy a miniszterelnök a Magyar Rádió alelnökeinek Király Editet, Sediánszky Jánost és Rózsa T. Endrét, a Televízió alelnökeinek pedig Bányai Gábort, Chrudinák Alajost és Peták Istvánt jelölte.
Az Országgyűlés kulturális bizottsága támogatta a Rádió, illetve a Televízió alelnökjelöltjeinek kinevezését, de a testület határozata csak a kormánypárti képviselők véleményét tükrözte, mert az ellenzék a tanácskozás elején kivonult az ülésről. A Televízió elnöke, Hankiss Elemér pedig feleslegesnek tartotta az alelnökök kinevezését.
A Rádiós Kamara állásfoglalásában kijelentette, hogy az intézmény alelnökeinek kijelölésében a kormányfőt nem szakmai szempontok, hanem kizárólag politikai megfontolások vezették. A Rádió és a Televízió alelnökeinek kinevezésével a MÚOSZ elnöksége sem értett egyet. Állt a bál.
Hogy mi lehetett a háttérben, kik mozgatták a sakkfigurákat, kik hozták az újabb és újabb jelölteket, arról csak sejtéseim voltak. Végül is nem kellettünk. Nekem személy szerint nem volt ellenemre a három új versenyző jelölése.
Persze Göncz Árpád köztársasági elnök – az SZDSZ nyílt vagy informális utasításainak megfelelően – nem írta alá kinevezésüket, hirtelen nem találta a tollát, és ezzel tovább mélyítette a médiaháborús árkot, a politikai szakadékot. Az alelnöki jelölések kudarcra voltak ítélve, csak akkor ezt még nem tudtuk. Azzal senki sem törődött, hogy ez a színjáték milyen súlyos sebeket ejt egyes alelnök-jelöltekben, különösen Király Editben.
Vége a szovjet vásárnak!
A médiaháború felfelé ívelő szakaszában a magyarság számára nagyon fontos esemény történt. A negyvenhét évig tartó megszállás után, Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. Ennek emlékére az Országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19-ét.
Csurka István szokásához híven szarkasztikusan írt erről a napról, Elmentek (1991. 06. 30.) című írásában. ,,...A csapatok elvonultak, itt hagyták telephelyeiket, itt hagytak maguk után rengeteg romot és piszkot – ezt még kibírnánk –, de sajnos az ideiglenesség nyomasztó tudatát is.”
Majd a lényeget fogalmazta meg csaknem harminc évvel ezelőtt:
„ ...miután békével elhurcolkodtak, nekünk az árnyékukkal és az itthagyott hazugságaik továbbmondóival, a makacs hatalom-mániákusokkal kell megküzdenünk, és a magunk csendes és elszánt, de mindenkor békés és emberi módján leszámolnunk. Ki kell űznünk az ideiglenesség tudatát saját lelkünkből... Szemükbe kell mondani: letelt az idő ideiglenesség várispánjai, hazugság kulcsárjai, fogdmegek, szolgák és fakezű dobosok. Vége a szovjet vásárnak!”
Annus Antal altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára (b) ünnepélyes keretek között búcsút vesz Viktor Silov (j) altábornagytól / Fotó: MTI
Grál-lovagok és a polihisztor – így gúnyolodott a Hócipő
„Az új szentély grál-lovagjai... és a polihisztor” – ezzel a címmel gúnyolódott a Farkasházy-féle Hócipő rajtunk 1992. február 6-án. A cikkben a képeken látható volt többek között Benedek István polihisztor professzor, Rózsa T. Endre, Regős Sándor, Gyapay Dénes, Pálfy G. István, Moldoványi Ákos, Kósa Csaba és jómagam.
Később ugyanez a szatirikus hetilap már Aranyketrecnek nevezte az új újságíró-szervezetet, a Magyar Újságírók Közösségét. Nyilván utalva Benedek István könyvére, ahol az aranyketrecbe bolondokat zártak.
És végre megalakult a MÚK
1992-ben jártunk, ekkor már az új újságíró-szervezet megalapítását nem lehetett tovább halasztani, Antall József miniszterelnök is ezt javasolta. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Magyar Újságírók Szövetség örökre bolsevik szervezet marad.
A MÚOSZ képtelen volt az erkölcsi megújulásra. Emiatt a Sajtószabadság Klub 1992. január 18-án a budapesti Gellért Szálló különtermében megtartotta országos tanácskozását. A budapesti szerkesztőségek mellett az újságírók küldöttei jelentős számban eljöttek Debrecenből, Szegedről, Miskolcról, Szombathelyről, Kecskemétről, Kőszegről és más településekről.
A résztvevők határozatot hoztak, hogy életre hívnak egy új újságíró-szövetséget, amely nemzeti ünnepünk előtt egy nappal, március 14-ére összehívja alakuló közgyűlését.
A Földművelésügyi Minisztérium zsúfolásig megtelt dísztermében 1992. március 14-én megalakult a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), amelynek tiszteletbeli elnöke Benedek István orvosprofesszor, elnöke Kósa Csaba lett, főtitkárává pedig Stefka Istvánt választották.
Megválasztották az elnökség tagjait is: Chrudinák Alajost, Fekete Gyulát, Fábián Gyulát, Járai Juditot, Király Editet, Kővári Pétert, Kocsis L. Mihályt, Moldoványi Ákost, Murányi Lászlót, Pálfy G. Istvánt és Vödrös Attilát.
Újságírók, értelmiségiek jöttek el balról is, jobbról is, a népi és a polgári oldalról is, olyan emberek, akik megjárták Rákosi- és Kádár börtöneit, és egy közös volt bennük, a nemzeti önazonosság vállalása és az, hogy más újságírást akartak mint ami eddig volt. Ott voltak a padsorok között Lőcsei Pál, Obersovszky Gyula, Bor Ambrus, Solymár József, Szuhay Balázs, Makovecz Imre, Gross Arnold, Szervátiusz Tibor és még nagyon sokan.
A hátsó sorokban ott figyelt Farkasházy Tivadar, a hirtelen rabló-privatizációval meggazdagodott, a Co-Nexus Rt. által támogatott Hócípő főszerkesztője is. „Teddy” nyilván nem a támogatás szándékával jelent meg.
Akire még emlékszem, az Pesty László csapata, a híres Fekete Doboz volt, és a riporter Betlen János, aki az egész eseményt felvette.
Farkasházyékat az „antalli diktatúrában” természetesen a volt kommunista nomenklatúra támogatta, a Hócipőt az Athenaum Nyomda állította elő, és a szintén baráti csapat, a Magyar Posta terjesztette. Így könnyű volt. Az újságárus bódéban nem alulról kellett előbányászni az újságot, mint a jobboldali Új Magyarországot vagy a Magyar Fórumot.
Ebben a kiadványban volt minden, ami a balliberális oldalnak tetszett. Nagy pénz, nagy foci.
Sajtótisztességet akartunk a lejáratott sajtószabadság helyett
Nem sajtószabadságot, sajtótisztességet akarunk! – az akkor még szélsőliberális és az SZDSZ által támogatott Magyar Hírlap 1992. március 16-án ezzel a címmel jelent meg. Benedek István, a MÚK tiszteletbeli elnökének megnyitó beszéde kétségkívül nagy botrányt kavart a politika és a média világában. Világosan látta azt, ami ma is történik velünk. A következőket mondta:
„Veszélyben a haza, új Mohács előtt állunk, amit ki kell védenünk.
Az orvosprofesszor nagy botrányt kavaró mondata még csak ezután következett, ez volt az, amit a liberális újságírók, a neoliberális értelmiség nem tudott lenyelni. Benedek István ezt mondta:
,,Nem akarunk sajtószabadságot, mert az elviselhetetlen mocskolódássá válik, nem akarunk szólásszabadságot, mert mocskolódás lesz belőle. Mi SAJTÓTISZTESSÉGET ÉS SZÓLÁSTISZTESSÉGET AKARUNK."
Először fejtette ki valaki a polgári újságírás lényegét.
Sajtótisztesség nélkül nem lehet objektív újságírás, mert a sajtószabadság leple alatt mindenféle hazugságokkal lehet félrevezetni az embereket. Lassan rá kellett jönnünk, hogy a liberális újságírás alig különbözik a bolsevista diktatúra újságírásától. Vagyis csak az lehet igaz, amit az ő lapjaik közölnek.
Ennek megfelelően a magyar balliberális média ordas hazugságokkal mindjárt félremagyarázta a sajtótisztességről alkotott véleményt, és azt kürtölte szét a világnak, hogy az új újságíró szervezet, a MÚK el akarja törölni a sajtó-és szólásszabadságot.
Felidézek még néhány felszólalást. Makovecz Imre építész köszöntőjében kiemelte, hogy az újságírói mélységekből ellenőrizhetetlen mennyiségű mocsok jön fel, fuldoklik a kosztól. Én kifejtettem, hogy az új újságírói közösséget biztosan megpróbálják majd a különböző erők agresszornak feltüntetni. Sőt, a Demokratikus Charta nevében nyílt politikai harc indult a médiumok kulcspozícióinak megszerzéséért. Pálfy G. István az újságírók szakmai hozzáértésének fontosságát hangsúlyozta, ebben a kérdésben nem lényeges a politikai múlt – szögezte le. Lepies György, a Sajtószakszervezet vezetője felajánlotta, hogy a MÚK tagjai beléphetnek a Sajtószakszervezetbe, mert így könnyebben jutnak nemzetközi újságíró igazolványhoz.
A tanácskozáson résztvevő Zacsek Gyula MDF-es országgyűlési képviselő, olvasói minőségében egy alapítványt javasolt azon újságírók javára, akiket a MÚK-hoz tartozás miatt üldöznek majd.
Benedek István pedig zárszavában megerősítette, hogy a MÚK semmiféle faji, felekezeti különbséget nem kíván tenni. Csak azt nézi, ki érez magyarul.
Kósa Csaba elnöki székfoglalójában azt mondta, hogy a magyar újságíró-társadalmat kívánja szolgálni. A MÚK szervezete nem valami ellen, valamiért kíván fellépni.
A MÚOSZ csak látszólag egyezkedett
Elindult valami tehát a médiában. Reménykedni lehetett, hogy esetleg megjelenik a nyilvánosságban a többszólamúság.
A pártállam volt famulusainak azonban eszük ágában sem volt az osztozkodás. A MÚOSZ látszólag készen állt az egyezkedésre a MÚK-kal, de a kommunista múltban harácsolt vagyonból , a pénzből, az állami és egyéb támogatásokból egy fillért sem voltak hajlandók átadni az új újságíró-szervezetnek.
Minden maradt a régiben. A kétféle eszmeiség nem közeledett egymáshoz.
Folytatjuk.
A vezető képen Havrilla Béláné, született Sticker Katalin és Wittner Mária látható, akiket ugyanezzel a módszerrel ("utcalányok") igyekeztek lejáratni / Fotó: MTI
