Vályi Péter, a Minisztertanács elnökhelyettese 1973. szeptember 15-én halálos balesetet szenvedett Miskolcon, a Lenin Kohászati Művekben. Politikai gyilkosság áldozata lett vagy tragikus baleset történt? Ez ma is foglalkoztatja a közvéleményt. Tóth Eszter Zsófia írásában annak járt utána, hogy Énekes Sándor vezérigazgatónak hogyan alakult a baleset után az életútja. Vajon miért kegyelmezett meg neki a párt?
Vályi Péter, a Minisztertanács elnökhelyettese 1973. szeptember 15-én halálos balesetet szenvedett Miskolcon, a Lenin Kohászati Művekben. Gyárlátogatás közben beleesett a kohóba és 3 nap múlva belehalt égési sérüléseibe. Vályi balesete (?) sokak fantáziáját meglódította:
felmerült az is, hogy belökték a kohóba, mivel az 1968-as gazdasági reform elkötelezett híve volt. De azt is pletykálták, hogy részegen történt meg a tragédia, mivel egy nappal korábban vadászaton vett részt.
E cikkben az eddig reflektorfénybe kevéssé került mellékszereplőt, Énekes Sándort, a Lenin Kohászati Művek vezérigazgatóját nézem meg közelebbről újonnan feltárt levéltári forrásaim alapján.
Ugyanis a balesetért felelős vezérigazgató esetében az a döbbenetes, hogy a kádári diktatúra csak tessék-lássék ítélte el őt a Minisztertanács elnökhelyettesének halálos balesetéért, sőt, karrierje is csak megbicsaklott, véget nem ért. Úgy látszik, Énekes is egy azon megbízható elvtársak között, akiknek esetében még egy ilyen szörnyű tragédia felett is szemet hunyt a hatalom.
Énekest mindösszesen másfél év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte 1974. március 1-jén a Fővárosi Bíróság, gondatlan veszélyeztetés miatt. Az indokolás szerint azért, mert Énekes megpróbálta visszarántani a kohóba eső Vályit, sőt, ő maga is beleesett a kohóba és súlyos égési sérüléseket szenvedett. Szigorú megrovás, végső figyelmeztetés pártbüntetésben részesült.
A Ferihegyi repülőtéren Nagy János, külügyminiszter helyettes és Alfred Puhan, az USA budapesti nagykövete búcsúztatja Vályi Pétert (k), a Minisztertanács elnökhelyettesét. Fotó: MTI
Énekesnek nem kellett túlzottan idegeskednie a várható ítélet miatt, ugyanis azt Korom Mihály politikus korábban elmondta már neki. Bár a bírósági eljárást lefolytatták, a büntetés mértékéről a Központi Bizottság döntött.
Énekes az eljárás folyamán folyamatosan próbálta elhárítani magáról a felelősséget, nem nézett szembe tettének súlyával, nem kért bocsánatot a családtagoktól.
Énekest leváltották igazgatói tisztségéből. De nem került rossz helyre: 1974–1978 között a Tüzeléstechnikai Kutatóintézet tudományos igazgatója, majd 1978. július 15-től a Diósgyőri Gépgyár vezérigazgatója lett. Tehát némi parkolópálya után, bár egy kisebb gyárat igazgatva, de a vezető funkcióhoz is visszatérhetett.
A szovjet hátterű Énekes felemelkedése
Énekes életútját tipikus káderéletútnak is nevezhetjük: 1928. január 12-én született Ózdon. Apja munkás volt, 1939-ben meghalt. Ő maga kohómérnökként végzett 1952-ben. 1953–57 között Moszkvában élt, a Vaskohászati Egyetem aspiránsaként.
Orosz feleségét, Olga Cseprankova okleveles textilmérnököt hozta haza. 1962-től volt a Lenin Kohászati Művek vezérigazgatója. 1968. május 4-én a Magyar Nemzet portrét közölt róla, amelyben korszerű vezetőként, virtuóz karmesterként jellemezte az újságíró – ami ugyebár szöges ellentétben áll a később történtekkel. Olyan ember volt, akinek nem lehetett ellentmondani – ezt már a Népszabadság újságírója írta róla 1968. június 8-án.
Már a baleset előtt volt két törés az életútjában: elvált orosz feleségétől, 1961-ben pedig szigorú pártmegrovást kapott, mivel egy vidéki útján „nem megengedhető mértékű italozást folytatott”. Feltételezhetjük, hogy küzdött az alkohollal, akárcsak sok kádertársa. A baleset időpontjában is alkoholos befolyásoltság alatt állt. És valószínűleg a házastársi hűség szobrát sem róla mintázták, azonban másodszor is megházasodott. Második felesége Eperjesi Erzsébet, a MÁV miskolci igazgatóságának műszaki előadója volt.
Grósz Károly (j), a Minisztertanács elnöke dr. Énekes Sándorral, a DIGÉP (Diósgyőri Gépgyár) vezérigazgatójával, a műszaki tudományok kandidátusával és Soltész Istvánnal, nyugalmazott ipari miniszterhelyettessel. Fotó: MTI
A rendszerváltoztatás környéki sajtó Vályi Péter sorsát a „tragikus végzet” számlájára írta. A Magyarország újságírója 1990. március 9-én általános keretbe helyezte a történteket: „A magas rangú politikusok életére, testi épségére a világon mindenütt nagyon vigyáznak. Kitűnően felkészített testőrök életük feláldozásával is kötelesek megoltalmazni a rájuk bízott személyt. Időnként mégis megtörténik a baj. Számtalan esetben sérült meg, esett áldozatul balesetnek, esetleg merényletnek kormány- vagy államférfi.”
A baleset az Acélmű legveszélyesebb helyén történt. Nyitott kérdés, hogy Énekes volt-e az, aki ennek a résznek a megtekintését forszírozta, vagy Vályi. Libasorban haladtak. „Az út egyik oldalán vasúti kocsisor állt s ez eltakarta a kemencéket, a másik oldalon egy sínen daru mozgott, s ettől nem messze volt az öntőgödör. Ebben a gödörben tárolták akkoriban a kokillákat (az izzó vasat tartalmazó tégelyeket). (…) a kemence felől erős fény villant, ugyanebben a pillanatban a daru is megmozdult.
Vályi feltehetően megijedt a váratlan fénytől és a daru hangjától, ugyanakkor a hőségtől megtántorodott, oldalirányba lépett és beleszédült a gödörbe. Énekes megpróbálta a karját elkapni, de nem sikerült neki, sőt a hirtelen mozdulattól maga is utána esett.
A mintegy két-három méter mélységű gödörben Vályi két forró kokilla közé esett, a feje alig néhány centiméterre lehetett a meggypiros színű izzó vastégelyektől” – rekonstruálta a balesetet a Magyarország már idézett cikke.
[Nem lényegtelen, hogy a Magyarországot ekkor még az ÁVH-s (!) Kanyó András vezette. Ő volt a főszerkesztő, így természetesen ezt a cikket is fenntartással kell kezelni – a szerk.]
Vályin műszálas ruha, nejloning volt, ami azonnal ráégett. Énekes oda esett, ahonnan kiemelték a kokillát és gyapjúruhát viselt, ami némileg védte. Bokája eltörött, keze és arca összeégett Énekesnek, hónapokig tartott, mire felépült. A baleset körülményeiben az érdekes, hogy a delegáció tagjai nem segítettek a kohóba esetteknek, a távolabb levő munkások viszont igen. 1973. szeptember 19-én, szerdán a Népszabadság nekrológja Vályit mozgékony, érdeklődő elvtársként jellemezte, aki saját szüntelen érdeklődése, tennivágyása ösztönözte a Lenin Kohászati Művek meglátogatására. Értsd: felelős nem az állam, hanem leginkább Vályi Péter maga a tragikus balesetért.
Ha nem megy a gyárba, nem éri baleset. Az újságíró ezt sugallta.
1979-ben Énekes Sándor 9500 Ft-ot, 1980-ban 10 ezer Ft-ot keresett – ez messze kiemelkedőnek számított a korban. Hétvégi házzal és 180 négyszögöl telekkel rendelkezett. Számos kitüntetése mellett a baleset után, 1980-ban kapta meg a Munka Érdemrend Arany fokozatát.
Baleset vagy politikai gyilkosság történt? Ma sem lehet egyértelműen állást foglalni, mindenesetre elgondolkodtató, hogy Énekes Sándor felelősségre vonása elmaradt. Börtönbüntetését nem kellett leülnie, rövid ideig volt parkolópályán, utána szakmai pályáját ugyanúgy folytathatta.
Vagy ennyire jó elvtárs volt, vagy a hatalom hálás maradt neki, mert Vályit eltakarította az útból.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS