„Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa és ezen a deszkafedőn, az erjedő lé fölött folyt percről percre a táncikáló, vidám barakk-élet” – így foglalta össze a „gulyáskommunizmus” lényegét Csurka István a híres monori beszédében, 1985-ben. Ő már akkor is tökéletesen értette, hogy micsoda szemfényvesztés, micsoda aljas csalatás az egész Kádár-rendszer. Mivel az azóta eltelt évek sem hozták el a Kánaánt, egyre erősödik a nosztalgia egy olyan kor után, amely az emberi létezést valójában a vegetáció szintjére süllyesztette, ahol a legfőbb cél csak a biológiai szükségletek minél teljesebb kielégítése lehetett.
Kádár János a saját szempontjából kiváló hatalomtechnikus volt. Kifinomult eszközökkel idomította az ország „lakosságát” arra, hogy olyan talmi örömöket nyújtó célokért küzdjenek, amelyek hamis és időleges elégedettségérzetet kölcsönöztek számukra.
Az átmentett „cefréskád”
A cefrés kád fedele mindent eltakart, feledést kényszerített a magyar társadalomra. Feledni kellett ’56 emlékét, feledni kellett az új hatalom vérszomjas tombolását, a gyászt, a veszteséget, feledni kellett az emelt fővel és egyenes gerinccel járást. Ez a fedő volt a „konszolidáció”. Látszatjólétet és látszatszabadságot kapott a magyar nép, amely hosszútávon hamis biztonságérzetet ültetett el az emberek lelkében. A fedő alatt azonban – Csurka István kifejező képével élve – rothadásnak indult már minden, a hullabűz terjengett, és a nyolcvanas évek második felében a fedő tetején éldegélő embereket egyre közvetlenebbül fenyegette a fedő beszakadásának réme.
Budapest, 1972. február 19. Csurka István József Attila-díjas író otthonában. MTI Fotó: Molnár Edit
Csurka István azonban akkor még nem tudhatta – bár tény, hogy a rendszerváltás éveiben elsőként értette meg –, hogy ez a fedő nem fog beszakadni. A rendszerhazugság, amelyre a Kádár-rezsim a hatalmát építette, stabil támasztékokon alapult, a túlélés biztosítékát jó előre kódolták a rendszerbe, így az elkorhadt fedőt szinte észrevétlenül rántották ki a magyar társadalom lába alól, és cserélték ki egy újra. Eközben a kádárizmus idején kialakult kapcsolatrendszerek sikeresen mentették át magukat az új világba, legfeljebb csak a közélet felszínéről tűntek el a pártállam legismertebb arcai. A diktatúra működtetői számos taposóaknát helyeztek el a társadalmi megbékélés és megtisztulás útjába, ami máig akadálya az őszinte szembenézésnek. Az egyik ilyen az ügynökkérdés vakvágányra terelése volt.
Manipulált ügynökügyek
Az idén Zárug Péter Farkas szerkesztésében a L’Harmattan Kiadó megjelentetett egy tanulmánykötetet Csurka Istvánról. Nekem jutott az a feladat, hogy az író ügynökmúltját tisztázzam. Számomra is meglepő volt, mekkora indulat övezi máig ezt a kérdéskört. Sokan abban vélik felfedezni a megtisztulás hiányát, hogy nincsenek hozzáférhető ügynöklisták. Azt hiszik, ha kéjes örömmel böngészhetnének száraz adatsorokat, amelyek mögött gyakran megtépázott és megtiport emberi sorsok rejlenek, máris megnevezhetők lennének a bűnösök, máris tisztább lehetne a kép, a közélet. De tévednek. Azoknak a neveit kellene listába szedni, akik a nyolcvanas évek legvégén kitalálták, hogy hatalmas hűhót csapva az ügynökhálózatok létéből, a közbeszédet és a nyilvánosság figyelmét erre a kérdésre fókuszálják – miközben a saját tetteiket ügyesen elfedve átmentették kapcsolati és valós tőkéjüket az új világba. És azokat is megnevezhetnénk, akik magukat „hiteles és független” véleményformálóknak kiadva ennek a tervnek megfelelően manipulálták a közvéleményt. Mintha a besúgók magukban léteztek volna! Pedig már a kifejezés is értelmezhetetlen önmagában: kell legalább egy fül, amelybe a súgás megérkezik. És persze kellettek azok, akik szervezeti keretet adtak mindehhez, akik finanszírozták, működtették a gépezetet.
Az ügynöklista összeállításának egyébként objektív akadálya is van: az iratok döntő többségét megsemmisítették vagy eltüntették. Nyilván legelőször azokét, akik a rendszer leglojálisabb hívei voltak.
De ez talán mára már közhelyszerű. Az azonban még mindig nem általánosan elfogadott, hogy azon megfélemlítettekkel és megzsaroltakkal szemben, akik senkinek sem ártottak tevékenységükkel, méltatlan és igazságtalan lenne, ha egyazon elbírálás alá esnének az önként jelentőkkel, a mindig minden rendszert elvtelenül kiszolgálókkal, a valódi gerinctelen kollaborálókkal. Ha nem vizsgálnánk meg minden egyes esetben a mögöttes egyéni történeteket, hanem listába szednénk a neveket mérlegelés nélkül, akkor ugyanazt tennénk, mint az ávós keretlegények, vagyis újra megaláznánk az egykori áldozatokat.
Budapest, 1965. december 17. Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese (j) megbeszélést folytat Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics orosz zeneszerző és zongoraművésszel, aki többek között a Magyarországon bemutatásra kerülő, Katyerina Izmajlova (Kisvárosi Lady Macbeth) című operájának bemutatója miatt tartózkodik hazánkban. MTI Fotó: Maár Mariann
Ember az embertelenségben
Csurka István ügynöki múltja kiváló példa minderre. Ő a rendszer áldozata volt, mégis bűnhődnie kellett olyasmiért, amit nem követett el: politikai ellenfelei lejáratásra, hiteltelenítésre használták fel hatos kartonját. Az ő történetén keresztül megérthető a rendszer ördögi mivolta – erről is szól a tanulmányom, amelynek bevezető gondolatait most megosztom Önökkel.
„Vannak idők, amikor az egész élet csupa esztétika.” Ezzel a mondattal zárul Csurka István megrendítő önvallomása, amelyben szembenézett állambiztonsági beszervezésével és ügynöki múltjával, vagyis pokoljárásával. Esztéta – így nevezte magát a pártállami diktatúra titkosrendőreinek egyike, aki a kultúra területén működő állambiztonsági osztály tisztjeként felügyelte az irodalmi életet a legvidámabbnak gúnyolt barakk groteszk világában. Esztéta: egy magát műértőnek gondoló „műélvező”, akinek egyik kezébe mézesmadzagot, a másikba korbácsot rendelt a hatalom. A kérdés az, hogy melyiket használta szívesebben? Mit értett egy állambiztonsági tiszt műélvezeten? Talán annak a jól komponált szimfóniának a dallamaira volt büszke, amelyet az aczéli kultúrpolitika teremtett meg az irodalmi élet szférájában? Hatalomtechnikai szempontból valóban bravúros világ volt ez, kiépítői és fenntartói méltán gondolhatták úgy, hogy egy egészen kivételes rendszert hoztak létre. Állandó erőfitogtatás helyett látszólagos kompromisszumkészség jellemezte Kádár János és Aczél György társadalom- és értelmiségkezelési gyakorlatát, amelynek volt egy szigorú előfeltétele: úgy kellett tenni, mintha a hatalom nem kizárólagosan magával kötött volna kiegyezést, vagyis asszisztálni kellett a csaláshoz.
„Színház az egész világ” – gondolhatta magában a kor talán legünnepeltebb drámaírója, miközben eljátszotta a rá osztott szerepet. Csurka István maga is szem volt a láncban, mint néhány kivételtől eltekintve szinte mindenki. A Kádár-rendszer nem szerette a hősöket, ahogy a mártírokat sem, és mindent megtett azért, hogy ne is váljon azzá senki. A „varázstalanított világ” színpadán azonban meg kellett teremteni az élhető idők látszatát, és ehhez szükség volt az írótársadalom statisztálására is. A hatalom első lépésben a megtörést és a fegyelmezést használta, hiszen le kellett rántani a sárba mindenkit, árulóvá és cinkossá kellett tenni azokat az embereket, akik az írott szó erejével gerincet és büszkeséget adhattak volna ennek a népnek. Ilyen megfontolásból kényszerítette a rezsim a kor legismertebb és legelismertebb írástudóit „rituális elhatárolódásra”, vagyis annak a tiltakozó levélnek az aláírására, amelyben alig egy évvel a forradalom napjai után megtagadták mindazt, amiért sokan az életüket adták: a szabadságharcot. A „fogott emberré” aljasítás rítusa volt ez. A gyanakvás és bizalmatlanság légkörének megkomponálása folyt, a frontvonalak elkendőzése és az eredendő bűn kiterjesztése volt a cél: mindenkinek bűnrészességet kellett vállalnia ahhoz, hogy senkinek ne legyen erkölcsi alapja megkérdőjelezni a „szövetséges” politika pilléreit. Ördögi játszma volt ez. Kevesen tudtak ellenállni és méltósággal megőrizni hitüket, tartásukat és szellemi integritásukat. Az ő sorsuk a teljes számkivetettség lett. Ennek vállalása olyan emberi nagyságra vall, amely minden időben ritka, mint a fehér holló. A többség nem mert letérni a felkínált útról: „a félrehúzódás, a rendszerrel szembeni, legalább hallgatásban megnyilvánuló lojalitás mindenki számára úgyszólván az egyetlen lehetőség lett vagy maradt. Valamit – képletesen – mindenkinek alá kellett írnia, aki érintve volt a forradalomban és itthon maradt” – foglalta össze a kijózanító valóságot Csurka István.
Ő is aláírt. Nem az ENSZ-nek és azon keresztül a nagyvilágnak szóló árulást követte el, mint szabadlábon hagyott írótársai, hanem a leginkább kimódolt csapdába terelték bele, amelyet a kommunista rendszer – különösen az 1956-ot követő időszakban – kedvelt hatalomtechnikai eszközként használt, és amellyel összemosták a bűnöst és az áldozatot: besúgóvá igyekeztek őt aljasítani. Az ügynöki lét örök billogot jelentett. A rendszer a kollaborációnak egy olyan különös és szinte felfoghatatlanul hitvány formáját teremtette meg, amely akkor is lemoshatatlan foltot hagyott az aláírón, ha annak volt elég bátorsága ténylegesen nem beszennyeződni – sőt ki merem mondani: ellenállni. Ugyanis nemcsak a kívülállónak maradáshoz kellett bátorság, de ahhoz is, hogy valaki a rituális bűnrészessé nyilvánítás után elszabotálja az együttműködést. Ezt sokan megtették, de az ő ellenállásukat a hatalom nem tekintette komoly veszélyforrásnak, hiszen idejekorán hiteltelenítették őket, gondoskodtak arról, hogy soha ne válhassanak hőssé, mártírrá, de még egyszerű példaképpé sem. És az utókor sem vette észre a csapdát, hanem kedélyesen odaült a játszmaasztalhoz, és elfogadta a diktatúra által megalkotott játékszabályokat: folytatódott a mérlegelés nélküli megbélyegzés és a különbségtételt nem ismerő jelképes megkövezés. Az „esztéta” elérte a célját, és tovább gyönyörködhetett alkotásában.
Csurka István írói és politikai pályáját egyszerre határozták meg 1956 felemelő napjai és az azt követő meghurcoltatása. A börtön és az internálótábor falai között megélt félelem és a hatalom cinikus „békejobbja” olyan kényszerpályára terelte a kiszolgáltatott embert, amelyben nem sok választása maradt, különösen, ha mindennek ellenére valamelyest meg akarta őrizni önbecsülését és emberi méltóságát. Mind az ügynökké válás stációinak, mind a társadalom idomításának – hogy ne akarjon különbséget tenni bűnös és áldozat között – megértése az emberi psziché olyan rejtelmeibe vezet, amelynek precíz leírásához speciális ismeret szükségeltetik ugyan, de a történész mégsem engedheti meg, hogy figyelmen kívül hagyja mindezt elemzése során. A Kádár-rendszer lényege éppen abban állt, hogy nem lehetett határozott különbséget tenni barát és ellenség között, hogy a Stockholm-szindróma általános társadalmi jelenséggé vált, hogy az elkövetett bűnök felelősségét szétterítették a döntési lehetőségtől megfosztott nemzet tagjai között, vagyis egy olyan pszichológiai környezetet teremtettek, amely majdhogynem lehetetlenné tette a múlttal való szembenézést. Ennek az összetett lelki és szellemi deformációnak egyik sarkalatos pontjává az ügynökkérdés vált – nem véletlenül. Mai napig a legtöbb manipuláció és lejáratás ennek a problémának a tudatos félreértelmezéséből származik. Hiszen nem az a kérdés, hogy ki és mit írt alá, hanem az, hogy ember tudott-e maradni az embertelenségben.
Vezető kép: Budapest, 1988. július 6. Csurka István. MTI Fotó: Ilovszky Béla
Facebook
Twitter
YouTube
RSS