Alois Mock osztrák külügyér és Horn Gyula külügyminiszter 1989. június 27-én egy hatalmas drótvágóval a kezükben jelentek meg az újságok címlapjain. A látványos show történelmi léptékű eseményt volt hivatva szimbolizálni: véget ért a hidegháború. A vasfüggöny lebontása azonban egyáltalán nem a két politikus pózolásához köthető, ahogy a határnyitás sem volt kifejezetten ínyére a fényességes Nyugatnak. Folytatjuk a határnyitás történetét.
Sem Ausztriában, sem Nyugat-Európában nincs olyan felelős politikai tényező, amelyik Magyarország semlegességében, vagy az eddigi társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatásában lenne érdekelt, miközben természetesen üdvözlik mindazt, ami szerintük a polgári demokratikus fejlődés irányába mutat
– jelentette a bécsi magyar konzulátus a budapesti központnak 1989 márciusában. A szovjet rendszer összeomlásának kapujában állt a világ, az Egyesült Államok már durrogtathatta a pezsgőt a dobogó nyertesnek járó legfelső fokán, és közben az európai politikai elemzők úgy ítélték meg, hogy jobb lenne a status quo fenntartása.
„Szabadsághősök”
Azt persze nem mondhatták ki nyíltan, hogy a kommunista önkényuralom és a szovjet elnyomás mellett törnek pálcát, ahogy a „demokratikus fejlődés irányait” is éljenezniük illett, de egyáltalán nem fogadták kitörő lelkesedéssel Közép-Európa közeledő felszabadulását. Bécsi üzleti körök (például a Wiener Allianz elnöke) egyenesen azt javasolták Magyarországnak, hogy térjen vissza a leninizmus alapelveihez. Csak nem a kialakult üzleti kapcsolatrendszerüket féltették? Talán a piacainkhoz való hozzáférésük kizárólagosságát látták veszélyeztetve?
Bonn, 1987. október 7. A bonni Schaumburg Palotában Helmut Kohl, az NSZK szövetségi kancellárja (j2) díszvacsorát adott Grósz Károly (j3) tiszteletére, amikor a Minisztertanács elnöke a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK) érkezett. Balra Fekete János, az MNB első elnökhelyettese (b). MTI Fotó: Soós Lajos
A nyugati nagypolitika sem fogadta osztatlan lelkesedéssel a magyar pártelit kényszerű döntését. Helmut Kohl már a nyár folyamán arra figyelmeztette Németh Miklós kormányát, hogy óvakodjon a túlzott reformoktól, azt pedig kifejezetten aggodalmasnak tartotta, hogy a magyar vezetés felvetette Moszkvában a szovjet csapatok kivonásának kérdését. Ugyanígy reagáltak a franciák is Mitterand vezetésével, hiszen számukra ott lebegett fenyegető lehetőségként, hogy az orosz visszavonulás után a német dominancia lesz újra meghatározó a térségben. Ez utóbbi aggodalom teljesen érthető a francia rivális részéről, de vajon milyen megfontolásból féltek ettől a németek? Miért tartottak annyira a berlini fal leomlásától és az ország egyesítésétől, hogy még a keletnémet menekültek átengedését sem támogatták kitörő lelkesedéssel?
Budapest, 1990. január 18. François Mitterand, (b) a Francia Köztársaság elnöke szállásán üdvözli Medgyessy Péter (j) miniszterelnök-helyettest. A francia államfő kétnapos hivatalos látogatáson tartózkodik Budapesten Szűrös Mátyásnak, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnökének meghívására. MTI Fotó: Kovács Attila
Barátok és ellenségek
Ilyen nemzetközi helyzetben a hazai politikai elit is kételyek között hánykódhatott. A szocialista blokkhoz tartozván a szocialista országok elvárásaihoz kellett volna igazodniuk, de a környező államok kifejezetten rossz szemmel nézték a határkerítés bontását, amely ekkor már elsősorban az ő állampolgáraik feltartóztatását biztosította.
Arra kell törekedni, hogy elejét vegyük annak, hogy az NDK, Csehszlovákia és Románia vezetésében egy Magyarországgal szembeni blokkpolitika képződhessen
– jelezte Nyers Rezső a politikai vezetésnek. Erre pedig minden esély megvolt. A megmerevedett román személyi kultusz elől tízezrek menekültek hazánkba, minden eddigihez képest mélyebbre rántva a két ország közötti kapcsolatokat. (Erről jövő héten olvashatnak részletesebben.) Ugyancsak feszült volt a viszony az NDK és Csehszlovákia irányában is, így akár a fegyveres beavatkozás réme is felsejlett lehetőségként. Oplatka András szerint
a Szovjetunió 1956-ban Magyarországra egyedül vonult be hadseregével, de 1968-ban Csehszlovákia megszállásában Moszkva parancsára már szövetséges országok is részt vettek. Nem lehetett kizárni, hogy egyes csatlósok immár teljesen önállóan fognak cselekedni.
De a hazai pártelit jó ütemérzékkel igazodott a megállíthatatlan folyamatokhoz, tudta, hogy a szovjet blokk szétesése a küszöbön áll, vagyis pozícionálnia kell saját magát a hamarosan bekövetkező választásokra. A belpolitikai feszültségek csökkentése, a párt reformszárnyának elfogadtatása mindennél előrébb való volt, ráadásul ott feszült az az ellentmondás is, hogy az elmúlt évtized kifejezetten a nyugati pénzügyi világ körüludvarlásáról szólt, vagyis sokkal inkább tekintették partnernek a kapitalista államokat, mint a Szovjetuniót és a szocialista országokat. A szabadság kapujában állva azonban azzal kellett szembesülnie a hazai vezetésnek, hogy Nyugatról sem támogatták olyan osztatlan örömmel a változást, mint amilyet joggal remélhettek.
Magyarország, 1989. június 21. Menekültek érkeznek Románia felől a zöldhatáron át. A Románia magyarországi határszakaszán épülő szögesdrótkerítés ellenére még mindig érkeznek menekültek hazánkba. A tiltott határátlépést elkövető román állampolgárok 80 százalékban magyar anyanyelvűek. MTI Fotó: Oláh Tibor
A nagy showműsor
Horn Gyula májusban vette át a külügyi tárca vezetését, és június végére tervezett egy látogatást osztrák kollégájához. Az előzetes megbeszélés során a bécsi magyar nagykövet egy kis szögesdrót darabkát adott át Mocknak, aki – megköszönve a szuvenírt – közölte, hogy szeretne egy olyan darabot is a vasfüggönyből, amit maga vágott ki. Ezen ötlettől vezérelve június 27-én Horn Gyula és Alois Mock kamerák kereszttüzében, ünnepélyes keretek között vágták át a határkerítést. Valójában a két világrendet elválasztó drótakadály bontása már nagyon előrehaladott állapotban volt ekkor, így nem volt könnyű találni egy olyan szakaszt, ahol a kerítés még épségben állt. A világpolitika és a média számára megejtett esemény jelentősége valóban csak szimbolikus volt, de az üzenet elérte a célját: a felvételek bejárták a világsajtót. Horn Gyulát azóta is a vasfüggöny lebontójaként tartja számon a nagyvilág, holott mindössze arról volt szó, hogy ő vállalta fel a magyar politikai élet első „médiahackjét”.
A német menekült nem jó menekült
Sokan érezhették úgy a berlini fal innenső oldalán, hogy végre szabad az út. A hírek olyan blokkon belüli belső migrációt indítottak el, amelyre a magyar hatóságok nem voltak felkészülve, és vélhetően a döntéshozók sem láttak előre, pedig közeledett a nyári szabadságolások ideje, amely halaszthatatlan döntési helyzet elé állította az országot. Egyértelmű volt, hogy a médiának köszönhetően terjedt el az a hiedelem, hogy nem tartóztatják fel a magyar–osztrák határon az úti okmányok nélkül érkezőket, ezért a nyugatnémet sajtón keresztül megkísérelték csökkenteni az NDK-s menekülők lelkesedését, és beszámoltak a határőrizet szigorításáról, egy kicsit eltúlozva a valóságot.
A magyar hírszerzés információi szerint a nyugatnémet kormány is tisztában volt a sajtó felelősségével.
A magyar–osztrák határon illegálisan Nyugatra távozni szándékozó, valamint az NSZK budapesti, prágai és varsói nagykövetségein menedékjogot kérő NDK állampolgárok számának növekedése gondot okoz a nyugatnémet kormánynak, ezért kormányülésen foglalkoztak a kérdéssel. Az NSZK “belnémetügyi” minisztériumának javaslata szerint az NSZK tömegtájékoztatási eszközeinek az NDK lakosságát figyelmeztetniük kellene, hogy a magyar határőrizeti szervek szigorított ellenőrzést vezettek be az illegális határátlépések megakadályozására. Hangsúlyozni kellene, hogy a vasfüggöny felszámolása nem a magyar–osztrák határ akadálytalan átlépését jelenti, a magyar eljárás jogosságához pedig nem fűződhet kétség. Az NSZK nagykövetségre való menekülés sem jelenti a Nyugatra távozás lehetőségét. A Magyarországon keresztül illegálisan távozni szándékozókat az országból kiutasítják, az NDK-ban pedig eljárás indul ellenük. Az NSZK követségre való menekülés azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az NDK hatóságai az ilyen esetekben eddig megadott kivándorlási engedélyeket meg fogják tagadni
– olvashatjuk az állambiztonság jelentését.
Tranzitország
Az ellenpropagandával látványos eredményt nem értek el, és a keletnémet kormány sem merte felvállalni az utazási korlátozás kiterjesztését Magyarországra, hiszen az előző évi statisztikák szerint nyolcszázezer keletnémet állampolgár töltötte szabadságát az országban, és még egyszer ennyien utaztak keresztül Románia és Bulgária felé, vagyis az NDK népességének tíz százalékáról beszélünk. Az amúgy is kiélezett politikai hangulatban szikra lehetett volna egy ilyen rendelkezés. A magyar kémelhárítás figyelemmel kísérte az NDK-ból érkező tömegeket és feladata volt, hogy a keletnémet kormány, valamint az ottani állambiztonsági szerv, a Stasi reakcióit is elemezze. Már május 9-én jelentést tettek a Belügyminisztériumnak arról, hogy az NDK közvéleményét élénken foglalkoztatja a műszaki határzár felszámolása, erre válaszul:
az NDK útlevélhatóságok néhány magyarországi utazási kérelmet azzal utasítottak vissza, hogy május 1-je után új rendelkezés lép életbe, és csak meghívólevéllel utazhatnak egyénileg Magyarországra.
A magyar titkosszolgálat emberei több keletnémet állampolgárral is beszéltek, akik megerősítették, hogy a hatóságok visszautasították utazási kérelmüket, mint ahogy arról is tudomást szerzett a magyar hírszerzés, hogy az NDK államközi megállapodásokat szándékozott kötni Csehszlovákiával, Romániával és a Szovjetunióval, azért, hogy a bolgár tengerpartra készülő állampolgáraik kikerülhessék Magyarországot az utazás során, valamint egy légihíd létrehozását is tervbe vették Berlin és Bulgária között.
Csillebérc, 1989. szeptember 6. Hazánkban tartózkodó, de az NDK-ba visszatérni nem szándékozó keletnémet menekültek autója a Csillebérci Úttörőtáborban. A 2500 menekültről a Magyar Vöröskereszt és az NSZK Vöröskereszt Szolgálata gondoskodik. MTI Fotó: E. Várkonyi Péter
Az állambiztonsági jelentésekből kirajzolódó hatósági szándék azonban egyedi esetekre korlátozódott csupán, a Magyarországra vezető út teljes lezárásához már nem volt elég ereje az Erich Honecker vezette kommunista államnak. A keletnémetek szökési kedvét nem lehetett csillapítani, azonban az osztrák–magyar határon számos kudarc érte a menekülőket az elkövetkező hetek során is, bizonyítva, hogy a határvédelem továbbra is működik, a szabad zöld határ csak illúzió egyelőre. Mindez óvatosságra intette a „turistákat”, de nem tántorította el őket az eredeti terveiktől. Magyarország tranzitzónává vált, egy olyan tartózkodási hellyé, ahol biztonságos körülmények között tudták kivárni a menekülők a továbbutazás lehetőségét.
Folytatjuk!
Vezető kép: Budapest, 1989. augusztus 17. Hazánkban tartózkodó, de az NDK-ba visszatérni nem szándékozó keletnémet menekültek alszanak az NSZK Nógrádi úti követsége előtt a szabad ég alatt. MTI Fotó: T. Asztalos Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS