Hallottak Gerhard Todenhöferről? Szélsőséges náciként Goebbels összekötője volt, de külkeres kapcsolatainak (is) köszönhetően megúszta a számonkérést. Kulcsszerepet játszott a későbbi magyar–német üzletelésben, ahol ex-náciként ő is kommunistákkal kereskedett. 1956 után ők üzentek Kádáréknak, hogy sok lesz a megtorlásból, mert annak „rossz híre” megzavarhatja az üzletet. Nyerges János lerázta őket; tudta, hogy így vagy úgy, de mégis folytatni fogják a kereskedést. Bemutatjuk Todenhöfert és néhány hasonló gazembert – olyan sötét ügyeket, amelyet ép ésszel nehéz értelmezni.
A nácizmus és a kommunizmus kollaborációja nem ért véget a Harmadik Birodalom bukásával. Számos háborús bűnös elkerülte a felelősségre vonást 1945 után, azon praktikus okból, mert a kiépülő kétpólusú világrendben a nagyhatalmak számára fontos volt a tudásuk – lett légyen az technológiai, vagy akár politikai –, illetve kiterjedt kapcsolati hálójukat is kamatoztatni kívánták.
Nem meglepő, hogy Nürnbergben tulajdonképpen csak jelképes számonkérés történt, egy kvázi kirakatpert rendeztek, ahol néhány élvonalbeli gyilkos bűnösségét kimondták ugyan, ezzel erkölcsi ítéletet mondva a nemzeti szocializmus felett is, de a tettesek többsége elkerülte a felelősségre vonást.
(Ezzel együtt mégis örvendetes, hogy legalább ennyi történt, hiszen a hidegháború végén a kommunizmus sokkal tovább tartó és mérhetetlenül több áldozatot követelő rendszerével szemben semmiféle számonkérés nem történt, még erkölcsi ítélet sem született. Sőt, mai napig divat mentegetni az eszmét.)
„Újrahasznosítható” ex-nácik mindenhol
Számos magas pozíciót betöltő náci tiszt vagy funkcionárius lett az ötvenes évek elejére üzletember, illetve újságíró, akikkel előszeretettel dolgoztak együtt a kommunista blokk „felelős” vezetői is. Az előző részben emlegetett Helmut Triska nem pusztán a gazdasági érdekeltségek kialakításában játszott szerepet az Atlas cégen keresztül, hanem az amerikai hírszerzés megbízásából információs hálózatot is működtetett, vagyis a CIA kihasználta helyismeretét és kapcsolati tőkéjét, hogy behatolási csatornát nyisson a vasfüggöny keleti oldalára.
Együttműködött a legismertebb egykori náci hírszerzőtiszttel, Reinhard Gehlennel, aki a kellő pillanatban átállt a szövetségesekhez. Gehlen a szovjetek által megszállt országokban a helyi antikommunista erőkből toborozta tagjait, vagyis a hidegháború kezdetén az amerikai titkosszolgálatok leghatékonyabb információs bázisát jelentette. Kiváló érzékenységgel vette észre, hogy a hidegháború kezdetével a felderítés legfontosabb terepei a nagyipari vállalatok kooperációiban, pénzintézeteknél és különösen az export-import cégeknél keresendők.
Ennek megfelelően elhelyezte embereit ezeknél a vállalatoknál, így a kiterjedt hálózat pénzügyi fedezete is megoldódott, hiszen társai a fedőmunkahelyükön fizetést kaptak. Azokban a nyugatnémet konzorciumokban, amelyek a hatvanas évektől kezdődően Magyarország kiemelt partnerei voltak – Siemens, Klöckner, Mannesmann –, mindenhol megtalálhatóak voltak Gehlen emberei.
Kurt Becher visszatér
De ennél közvetlenebb kapcsolata is volt a magyar külkereskedelemnek az ex-náci garnitúrával. Triska ugyan háborús bűnei miatt nem léphetett az ország területére, de találtak másokat, akiken keresztül vele és más németországi cégekkel is szoros kapcsolatot tudtak létesíteni. Az egyikük 1944. március végén érkezett Magyarországra. Kovács Gellért: Alkonyat Budapest felett című könyvében így jellemzi őt: „kövérkés, derűs és kedélyes arcú fiatalember mindig jól fésült frizurával. Ez az élvhajhász német szenvedélyesen szerette a lovakat, azért lépett be az SS lovasságába, ahol aztán gazdasági szakértővé vált.
Legkifinomultabb specialitása az volt, hogy remekül tudta zsarolni a zsidókat, hogy a jobb bánásmód ígéretéért cserébe minél többet átadjanak vagyonukból. Angyali ábrázata mögött jéghideg cinizmus bújt meg, nem válogatott az eszközökben, hogy elérje a célját. És most itt volt Magyarországon, hivatalosan azért, hogy lovakat vásároljon az SS számára, a valóságban azonban azért, hogy a lehető legtöbb zsidó vagyonra rátegye a kezét, elsősorban a gyárakra.”
Bechert nem, de Kasztnert utolérte a „sors”
Kurt Becherről van szó, aki rövid úton meg is szerezte a birodalom számára a legfontosabb ipari létesítményeket, miközben felmérte, hogy a leggazdagabb zsidó családok több hasznot hajthatnak neki élve, mint holtan.
Kasztner Rezsővel, egy cionista szervezet aktivistájával megszervezte azt a vonatot, amely 1700 zsidó honfitársunkat kimenekítette Svájcba. Óriási összegeket kellett fizetni a menekülés fejében, amit csak a mágnás családok engedhettek meg maguknak, így a zsidó polgárok döntő többsége tehetetlenül nézte, amint cserbenhagyják őket. A vonat elindult és végeredményben tényleg megmentette néhány család életét, és úgy tűnt, a szervezők is megváltották ezzel a jegyet a bűnbocsánatra.
Bechert és Kasztnert felmentették a háború után, de végül Kasztnert elérte a vég: egy szélsőséges zsidó szervezet, amely nem tudta megbocsátani, hogy a mentőakció valójában egy szenvtelen üzleti vállalkozás volt, meggyilkolta őt.
Élvezte a gazdag bankárok háláját
Bechert nem érte el a cionisták bosszúja, a kilencvenes években halt meg megbecsült és gazdag üzletemberként.
Gazdagságát részben onnan szerezte, hogy a zsidó vagyonok elkobzása idején saját zsebre is dolgozott, no meg élvezte a gazdag bankárok háláját – például az Oppenheim családét –, akiket megmentett a megsemmisítő táboroktól. Üzleti sikereit részben Magyarországon alapozta meg, ugyanis cégei hosszú évekig monopóliumot élveztek olyan prémium minőségű magyar élelmiszerek nyugati forgalmazására, mint a fűszerpaprika és a méz.
Bechernek már a háború alatt is volt egy minden hájjal megkent cimborája: Karl Bickenbachnak hívták és a Becher által elzabrált ingóságok értékesítését végezte elsősorban Bécsben és Svájcban.
A háború után Bickenbach is megalapította a maga cégeit és hatalmas részt szakított ki velük hazánk külkereskedelméből. A negyvenes évek végétől az Agrimpex kizárólagos képviselője lett, de hamarosan több vállalat is rajta keresztül bonyolította árucikkeinek értékesítését. Bickenbach olyan mélyen beágyazódott a magyar árucsere-forgalomba, hogy az ötvenes évek közepére már a kezén futott át minden jelentősebb export az NSZK felé.
A magyar cégek írásos szerződés nélkül is automatikusan utalták számára a jutalékot akkor is, ha az adott ügyletet a kiutazó magyar külkereskedők maguk kötötték meg.
Az ex-náci kérte az ’56 miatt kiesett „forgalom” pótlását
Bickenbach bekapcsolódott az ipari vállalatok üzleteibe, tranzakciós és hitelügyletekbe, valamint reexport-szerződések bonyolításába is. 1956-ban 1 216 400 devizaforintot tehetett zsebre tíz magyar külkereskedelmi vállalattól jutalék gyanánt, míg 1957 első háromnegyed évében 1 327 000 devizaforint került a számlájára. (Az éves átlagkereset ekkor Magyarországon nagyjából 12 ezer forint körül volt.)
A forradalom miatt Bickenbach kárt szenvedett, mivel az október előtt lekötött üzletek többsége nem realizálódott, így a német üzletember jelentős hitelfelvételre szorult. Az ország pénzügyeit irányító körök érdekeltek voltak Bickenbach hálózatának fenntartásában, ezért, hogy elkerülje a csődöt, a magyar partner dobott számára mentőövet.
Az ex-náci azt állította, hogy a forradalom és a sztrájkok miatt 300 ezer nyugatnémet márka kiesése keletkezett, amelynek kiegyenlítését követelte. Az ország kifosztásában később meghatározó szerepet játszó Fekete János – aki ekkor még csak a Magyar Nemzeti Bank Devizaigazgatóságának helyettes vezetője volt – azt javasolta, hogy elégítsék ki Bickenbach követelését, mert később majd úgyis megdolgozik a megelőlegezett bizalomért.
Az ország nyomorgott, de azért kifizették az ex-nácit
A magyar hírszerzés értékelése szerint a döntés meggondolatlan volt. Kereskedelmi és pénzügyi körökben gyorsan híre ment annak, hogy a magyar állam sokadszorra nagyobb összegű kölcsönt nyújtott Bickenbachnak, akit már 1953-ban és 1954-ben is kisegített.
Mindezt annak ellenére, hogy Magyarország szerény valutakészlettel rendelkezett, rendszeresen kölcsönre szorult, illetve hitellehetőségek után kutatott. A kérdéses pillanatban különösen kirívó volt a magyar nagyvonalúság, hiszen 1956-ban a nemzeti jövedelem 11 százalékot zuhant; december hónapban még mindig nem folyt számottevő termelés a nehézipari vállalatoknál.
Az ország fizetőképessége határán volt, a pénzügyminisztérium moratóriumot akart hirdetni a hitelezők felé. Az is nyilvánvaló, hogy Magyarország fizetőképessége nagymértékben függött a külkereskedelemtől, így Bickenbach kisegítése azt a célt szolgálhatta, hogy a külkereskedelmi vállalatok ne veszítsék el a nyugatnémet piacaikat.
A hitelezők felé is lehetett egy megnyugtató üzenet: fizetőképesek vagyunk, szép csendben akár át is lehetne ütemezni a törlesztéseket, hamarosan minden visszaáll a régi kerékvágásba, urai vagyunk a helyzetnek. Bickenbach támogatását azonban olyan körök is rossz szemmel nézték, akik szintén fontos gazdasági partnerei voltak a kommunista Magyarországnak, így feléjük körültekintően kellett kommunikálni a történteket. Ilyen ellenlábas volt Gerhard Todenhöfer, a tősgyökeres náci kereskedő.
Goebbels összekötője is átmentette magát
Gerhard Todenhöfer ugyancsak Adolf Hitler pártjának funkcionáriusaként kezdte karrierjét, még nemzetiszocialista elvtársai körében is kiemelkedett rendkívül radikális nézetei miatt. A marburgi egyetemen a helyi ifjúsági szervezet vezetője volt, ennek köszönhetően fiatalon került magas beosztásba a Külügyminisztériumban: kormánytanácsosként összekötő volt Joachim von Ribbentrop és Goebbels között.
A háború alatt egy időre a finnországi konzulátusra helyezték, majd a később háborús bűnösként elítélt Ferdinand Schörner tábornagy mellett politikai tisztként teljesített frontszolgálatot. 1945 után Todenhöfer joggal félhetett attól, hogy ő is a vádlottak padjára kerül, de számonkérése elmaradt, pedig külügyi szolgálata idején a zsidó ügyekért felelős osztály helyettes vezetője volt. Megmenekülését kiváló kapcsolatrendszerének köszönhette; jóakarói még azt is megakadályozták, hogy tanúként hallgassák ki.
Todenhöfer külkereskedelemmel kezdett foglalkozni a háború után, és magyar vállalatokkal létesített kapcsolatot. Becher mellett ő volt a másik legfontosabb partnere a Monimpexnek, a Nyugat-Németország felé irányuló mézexport felét ő bonyolította, de a Terimpex és a Hungarofruct is szerződéses partnerei között tudhatta az exnáci üzletembert. Bickenbach kiterjedt monopóliuma a nyugatnémetek felé irányuló magyar exportban nyilván érintette Todenhöfer érdekeit, és szóvá is tette kifogásait egy diplomáciai szintű megbeszélésen.
Todenhöfer véleménye egyáltalán nem lehetett közömbös a Külkereskedelmi Minisztériumot képviselő főosztályvezető, a sorozat egy korábbi részében már svájci rezidensként megismert Nyerges János számára. Todenhöfer jó kapcsolatokkal rendelkezett a német kormánykörök felé Georg Kiesingeren keresztül, aki ekkor a Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének alsóházában a külügyekért felelős bizottság elnöke volt.
A legitimációs problémákkal küzdő kádári kormányzat elfogadtatása a nyugati hatalmakkal központi kérdés volt a forradalmat követő hónapokban, Kiesinger és Todenhöfer pedig már 1957 tavaszán megfogalmazták aggodalmaikat a megtorlásokról kiszivárgó hírek miatt. A statáriális ítélkezés a nyugati közvélemény ellenérzését váltotta ki, ezért így intették Kádárékat:
ilyen ítéleteket nem szükséges hozni, vagy ha hoznak, nem szükséges azokat nyilvánossá tenni.
Nyerges erre azt felelte, hogy „ezek az ún. felháborodások nem őszinték és ahogy a németeket nem zavarja az, hogy milyen demokrácia van mondjuk Spanyolországban, Iránban vagy Dél-Afrikában és vígan kereskednek ezekkel az országokkal, ne zavarja őket Magyarországon sem a belpolitikai helyzet”.
Visszautasították az ex-nácik kritikáját
Nyerges és a magyar külügyi tisztségviselők számára nyilván könnyű volt a németek kritikáit visszautasítani, hiszen azokat olyan emberek fogalmazták meg, akik nem is olyan régen a náci népirtáshoz asszisztáltak. A porhintésre ugyanakkor erős fogadókészséget mutatott a német delegáció is. Politikai érdek kötötte össze őket: a magyar fél bízott benne, hogy Kiesinger fontos kormányzati pozíció várományosa lehet a közeljövőben, így az NSZK legmagasabb döntéshozói között olyan politikust tudhatnak, aki számításba veszi a magyar gazdasági érdekeket.
Kiesinger is örült mindenféle külpolitikai látszateredménynek, hiszen Adenauerrel szembeni támogatottsága nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy biztosítva lássa a jövőre vonatkozó terveit: a kancellári székbe pályázott.
Láthatjuk, hogy a negyvenes években kialakított üzleti kapcsolatok jelentős részét a náci Németország egykori tisztségviselőivel kötötték meg, és ez a kapcsolatrendszer átöröklődött a korai Kádár-rendszerre is. Miközben Kádár és pribékjei „fasiszta csőcseléknek” minősítették az 1956-os szabadságharcosokat, ők valódi nácikkal üzleteltek.
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Pozsgai
2021-12-10 at 13:22
1965-ben 98ft.90 fillér volt egy hét végi nagy bevásárlás. Fullig a szatyrok. Rúd szalámi,kenyér,üveges tej,hús,wc papír,stb.stb. Az akkori tanári fizetés 1500-1700ft./hó. Ma ugyanez a bevásárlás,10-15000.Ft. Én akkor voltam,gyerek,mivel még csak a játék érdekelt,szép emlékeim vannak. Nem volt még mobil telefon,sőt vezetékes sem,mégis nagyon jól eljátszottunk a szomszéd gyerekekkel.Igazi gyerekek voltunk,bújócskázás,icka,jojó,simi labda,tiki-taki.Számháború,bújócska korcsolyázás a befagyott tavon,kurblis korival./Bakancsra szerelhető,farkasfogas/ Nem volt ennyi gyűlölet,rosszindulat a levegőben.Az igazgatók,vezetők,csak kétszer,háromszor annyit kerestek ,mint a melósok. Ma tízszeresét is.Egy kezdő dolgozó nem kereshetett annyit,mint egy nyugdíj előtt álló. 40 fillér volt egy igazi/minden benne van/kifli. A tej/üveges/ igazi tehéntől származott.
Rézmüves Gusztáv
2021-12-05 at 19:15
Láthatjuk, hogy a negyvenes években kialakított üzleti kapcsolatok jelentős részét a náci Németország egykori tisztségviselőivel kötötték meg, és ez a kapcsolatrendszer átöröklődött a korai Kádár-rendszerre is. Miközben Kádár és pribékjei „fasiszta csőcseléknek” minősítették az 1956-os szabadságharcosokat, ők valódi nácikkal üzleteltek.
EGEDELMÜKKEL IDÉZNÉK EGY KORABELI KIADVÁNYBÓL.
Melynek elnevezése a 3 éves terv.
Illetve az iparágakon belül bizonyos termékcsoportok termelését fejlesztjük, s ezeket visszük ki, és cserébe olyan termékeket hozunk be, amelyeknek más baráti országokban az ipari infrastuktura magas termelékenységű.
Ez a munka számunkra azért is életfontosságu mert bisztosítja a kiviteli és a behozatali termékeinek biztos elhelyezhetőségét.”
1957 gépipar 100 1960 gépipar 135
1957 hiradástecnika 100 1960 hiradástecnika 170
1957 könnyűipar 100 1960 könnyűipar 121
Antónia
2021-12-05 at 13:50
A teljes írás itt olvasható:
https://mail.google.com/mail/u/0/?ui=2&ik=8dfb7b682f&view=lg&permmsgid=msg-f:1718305711926180703
Antónia
2021-12-05 at 13:48
Hallottak a Havas névről?
Nem akárkiket adott a világnak ez a klán!
Íme egy kordokumentuk:
A kivénült harcos leteszi a fegyvert
Wass Albert
Ha annak idején, 1951 telén elfogadom Havas Emil ajánlatát, hogy írjak ahogy ,,ŐK” kívánják, és ŐK ezzel szemben garantálják, hogy minden könyvemből “best seller”-t csinálnak, akkor ma minden bizonnyal jómódú, “befutott” amerikai író lennék. De nem fogadtam el. Erre a Reader’s Digest kolozsvári származású társszerkesztője ugyancsak fölbosszankodott ott a new yorki szálloda szobájában, ahol skót-amerikai feleségemmel megszálltunk volt, és azzal fenyegetett meg, hogy ha kitartok konokságom mellett, Amerikában egyetlen írásom nem jelenik meg soha. Amerikai születésű feleségem ezen nagyot nevetett, mire derék vendégünk kivörösödött ábrázattal rikoltott
Elizabeth arcába: “Már pedig, asszonyom, akár elhiszi akár nem, de nincs olyan amerikai kiadó, amelyik hozzá merne nyúlni férje írásához, bármit írjon is, ha azt a mi beleegyezésünk nélkül írja!” Mert – tette hozzá és nagy csontos markát kinyújtotta maga elé – itt tartjuk a kezünkben az amerikai kiadóvállalatokat, filmvállalatokat, újságokat, folyóiratokat, mindent! Amerika népe azt olvas, amit mi akarjuk, hogy olvasson, azt hall, amit mi akarjuk, hogy halljon, és azt lát csak, amit mit akarjuk, hogy lásson!” Drága jó Elizabeth ettől aztán szintén nekiveresedett és alaposan kioktatta Havas Emilt az amerikai szabadság alapelveire, mire látogatónk sarkon fordult és becsapta maga megett az ajtót.
Az igazság kedvéért be kell ismernem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Erre rájöttünk az első két év során. Bocsássanak meg fiaim, leányaim, unokáim és dédunokáim, ha úgy érzik, hogy hibásan választottam, mert jómód helyett a szegénység ösvényére tértem gazdag Amerika földjén, ahol minden bevándorló, ha csak egy szikra életrevalóság van benne, meggazdagszik, mint bolha az eben. Ami engem illet, én sohase bantam meg a választásomat. Szegényen bár, de tiszta lelkiismerettel lépek majd az Úr elé, mikor ideje jön. Megtettem, ami tőlem tellett, s amiről úgy éreztem, hogy egyedül méltó egy menekült erdélyi Magyar íróhoz. Hogy célomat nem értem el, annak nem én vagyok az oka. Erről lesz itt szó, életrajzomnak ebben a rövidre sűrített fejezetében.
Drága jó feleségem segítségével egyetemi tanár lettem, bár sohase hittem volna, hogy valaha is tanárkodásra adom a fejem. De amint mondtam már, Havas Emilnek igaza volt. Tudta, miről beszélt. Se elbeszéléseim, se regényeim nem kellettek az amerikai kiadóknak. Meg is mondták őszintén: “Maga feketelistán van, uram, maga fasiszta!” Így aztán vakon ugrottam bele a tanárságba, hogy megélhetésem legyen és maradjon időm az írásra is. Kényelmes foglalkozásnak ígérkezett, és az is volt. Azonban nem ez a fontos. Hamarosan kiderült, hogy maga az Úristen rendelt ebbe az állásba, mert itt döbbentem csak reá, hogy nekünk, szerencsétlen magyaroknak, mi volt az átkunk. Mi hozta reánk a trianoni csapást, s mindazt, ami utána következett. Szemnyitogatásom azzal kezdődött, hogy amikor tanártársaim megkérdezték mindjárt az első napokban, hogy honnan a csudából fútt oda a szél, s én becsületesen megmondtam, hogy Erdélyből, úgy bámultak rám, mintha azt feleltem volna, hogy valahonnan Bergengóciából. Míg aztán az irodalom tudós professzora fejére ütött és elrikkantotta magát: “Drakula országából…!” Attól kezdve bizalmas baráti körben “Count Drakula” volt a nevem. Hiába bizonykodtam, hogy ez a Drakula-mese mindössze egy részeg angol újságíró fejében született meg, és hogy Erdély már évszázadokkal ezelőtt is civilizált ország volt, hogy ott hirdették meg elsőnek a vallásszabadságot, hogy Erdély iskolái világhíresek voltak, senki se hitte el. Hogy igazamat alátámasszam, nekiestem a könyvtáraknak, de ebben se volt köszönet.
Egyetemem három óriási méretű könyvtárában alig leltem valami kevés adatot Erdélyről. Földrajzkönyvek, enciklopédiák csak annyit tudtak róla, hogy Románia nyugati tartománya, mely annak idején Dacia néven a római birodalomhoz tartozott, és őslakói ma is a latin nyelvet beszélik. A népvándorlás során több ázsiai horda rohant keresztül rajta, a hunok, avarok, magyarok, tatárok és törökök. Az utóbbi évszázadok alatt a Habsburg birodalomhoz tartozott, majd az első világháború után Románia vette át. Lakosai nagyrészt románok, de élnek ott németek és magyarok is. Attól kezdve a könyvtárakat bújtam minden szabad időmben, Magyarországra és a magyarokra vonatkozó adatokat keresve. Keveset találtam, s amit találtam, abban sem volt köszönet. A középkorra vonatkozó régebbi munkák mind német szerzők tolla alól kerültek ki, s a magyarokat úgy emlegették bennök, mint ázsiai hordát, akik fél Európát végig dúlták, míg végül is Lech mezején leverték őket a németek, majd királyukat rákényszeríttették a keresztény hitre, és hadat adtak neki, hogy kiirthassa országából a pogányokat. Attól kezdve aztán a német civilizáció hatása alá került a magyarok országa s lakosainak jó része német. Az újabb kiadású könyvek arról is tudtak, hogy Magyarország egy elmaradt, primitív ország volt, ahol feudális főurak uralkodtak a különböző nemzetiségű őslakosság felett, kegyetlenül elnyomva a népet. Mint ahogy annak idején, gyerekkoromban, nagyapám jó orrú kopói kajtatták föl a megbúvó rókát a mezőházi nádasokban, úgy kezdtem el én is kinyomozni ezeknek a hamis adatoknak az eredetét. Nem volt nehéz. Minden könyv, tanulmány, melyben Magyarországról vagy általában a magyarokról volt szó, az 1870-es évek utáni időből eredt, és a szerzők neve nagyobbára német vagy cseh, de akadt román és horvát is. A szerzők legtöbbje Sorbonne-i diplomával rendelkező egyetemi tanár volt, akik egy Masaryk által alapított könyvkiadó vállalaton keresztül beépitették magukat az amerikai, angol és francia közoktatás tankönyv ellátást szolgáló intézményeibe, és terjeszteni kezdték azt a jól megszervezett magyarellenes propagandát, ami végül is Trianonhoz vezetett. (Az első világháború alatt Masaryk és Benes által megszervezett u.n. “Cseh maffia”. (szerk.) A Magyar szerzők vagy nem írtak jó tankönyveket abban az időben, vagy a magyar tanügyi intézmények nem gondoskodtak arról, hogy ezek a könyvek idegen nyelvekre fordítva utat leljenek külföldi egyetemek felé. Több, különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról-szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származtak: “Magyarország, mint olyan, a valóságban soha sem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a ,,szentkorona országai” összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve mér csak cseh, német, olasz,
lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját. Ugyanezek az országok az utolsó négy évszázad során már a Habsburg birodalom alá tartoztak.” Egy másik helyen: “Magyarnak csupán az uralkodó nemesi és főnemesi osztály egy kis része tekinthető, kik a földet birtokolták, míg a jobbágy, majd az úgynevezett “felszabadulás” után a paraszt a különböző ott élő, leigázott nemzetiségekből tevődött össze, kiknek egy részét hosszú idő után földesuraik erőszakkal elmagyarosították…” (Wertheimer: History of Europe, 1901, Böhm Verla, Wien-New York, page 31.) Ezeket olvasva önkéntelenül fölmerült bennem a gondolat, hogy a washingtoni osztrák- magyar követség hajdani kultur-attaséja alighanem osztrák lehetett, akit nem bántott a magyarok gyalázása, és ezért nem tett jelentést ezekről a Magyar királyi kultuszminisztériumban. Ugyancsak a fent említett könyvben található a következő mondat, mely ellen minden bizonnyal tiltakozott volna az akkori Magyar kormány, ha tudomására jutott volna: “A Magyar egy veszekedő, izgága, más nemzetiségeket gyalázatosan elnyomó barbár nép, mely újra meg újra föllázadt uralkodói ellen, abból a célból, hogy megbontsa a soknyelvű birodalom egységét…” Bevallom, amerikai skót feleségem fejében született meg a gondolat, hogy amit az osztrákok, csehek és románok meg tudtak tenni száz évvel ezelőtt, azt minden bizonnyal mi is meg tudjuk tenni ma, és nekünk könnyebb dolgunk lesz, mert nem kell történelmet hamisítanunk, csupán össze kell szedjük a bizonyítható igazat. Ebből a gondolatból született meg először, erdélyi mintára, az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, majd Masaryk mintájára a Danubian Press, Incorporated, és az ezekből fakadó folyóiratok: a Transylvanian Quarterly, majd a Hungarian Quarterly és utolsónak a Central European Forum. Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutatnak ki a statisztikák. Ha ennek a másfélmillió magyarnak csupán fél százalékában maradt még valami kis hazafias érzés – mondjuk évi tíz dollar erejéig – ez már évi hetvenötezer dollárt jelentene, ami bőven elegendő ahhoz, hogy elkezdhessük kiadni komoly felvilágosító munkánkat, melyekből Amerika ifjúsága, valamint Amerika vezető politikusai megismerhetik a hiteles adatokra támaszkodó igazságot. Így indult meg elsőnek 1962-ben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh. Hosszú nyári szabadságunkat arra használtuk föl, hogy nyakunkba vettük az Egyesült Államok és Kanada országútjait, és megjártuk első nagy körutunkat, több mint huszonötezer mérföldre nyúlót, a magyarlakta városok felkutatására. Mivel pénz dolgában szűken voltunk, elkerültünk szállodát és éttermet, amennyire lehetett. Sátorban aludtunk, feleségem főztjén éltünk, és elhatároztuk, hogy ha össze tudunk szedni első körutunkon ezerötszáz magyart az előirányzott hét és félezerből, kik hajlandók évi tíz dollárt lefizetni előre, melynek ellenében minden előfizető kap három könyvet, két angolt és egy magyart, akkor elindulunk még ezen az őszön. A begyűjtött előfizetések száma azonban csak hétszázig jutott el. Én készen voltam arra, hogy visszafizetjük mindenkinek a tíz dollárját, mihelyt lehet, s elvetjük az egész gondolatot mint kivihetetlent. Drága jó Elizabeth azonban megszegte makacs skót nyakát, s kijelentette, hogy szó se lehet a megfutamodásról. Amit elkezdtünk, azt érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, s az Úristen majd eligazítja a többit. Így kezdtünk hát bele a könyvkiadás mesterségébe. Első könyvünk a kolozsvári Ellenzék hajdani főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának pompás kis munkája volt: “Transylvania, Citadel of the West. ” Értelmesen, tömören, könnyen olvasható stílusban vitte a világ elé Erdély igazolható, adatokon épülő történelmét, földrajzát a kultúráját. Háromezer példányt nyomtattunk belőle. 5 ráadásnak, “csaléteknek” ahogy Elizabeth nevezte, hozzá adtuk a tíz dollárért még egyik regényemet is magyarul, valamint annak angol fordítását. Következő nyáron újra nekiindultunk magyart keresni Amerika és Kanada földjén. Hétvégeken irodalmi estéket tartottunk itt meg amott, árultuk a könyveket, beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk a magyaroknak arról, hogy mi a célunk, mit kell tennünk ahhoz, hogy megismertessük a világgal az igazságot. Hétközbe sátorban aludtunk, szabad ég alatt főztük ételünket, mint a vándorló cigányok. Havasi vadász lévén életem első szép felében, én szokva voltam a sátorozáshoz. De Elizabeth városi asszony volt; aki soha ilyen életmódot nem ismert. Szemrebbenés nélkül, bátran viselte a fáradalmakat, áldja meg emlékét az Úristen, s valahányszor csüggedni kezdtem, ő bátorított. “Micsoda magyar az” – mondotta ilyenkor -, “aki megtorpan a nehézségek előtt, mikor hazáján, nemzetén kell segítsen? Az ilyen magyarok miatt vesztették el mindég a háborúkat! Fel a fejjel, nézz előre, soha se hátra, támadj! Ez a győzelmek ára!”
Pedig hiába szekereztük föl s alá ezt a nagy országot, hétszáznál több előfizetőre soha se sikerült szert tennünk. Ötven-hatvan új előfizetőt nyertünk minden évben körutunk során; újabb meg újabb városokat keresve föl, de ugyanennyit veszítettünk is minden évben azokon a helyeken, ahova nem sikerült eljutnunk másodszoris. De adtuk ki az új könyveket, rendületlenül. Hokky Károly “Ruthénia” című munkájából akkori képviselőnk, háromszáz példányt osztott szét a Kongresszus tagjai között. Szemák: Living History of Hungary két kiadást is megért. “Our Hungarian Heritage” három kiadásig vitte. A Transylvania and the Hungarian-Romanian Problem pedig kongresszusi dicséretet is kapott. Mindezek ellenére azonban az előfizetők száma nem hogy emelkedett volna, de hamarosan csökkenni kezdett. A magyarok beleuntak az angolba. Nem kellett nekik angol könyv. Nem értették meg a célját. “Vásároltassák meg az angol nyelvűekkel” mondták egyre többen, s hiába próbáltam megértetni velük, hogy az “angol nyelvűeket” nem érdekli a magyar jövendő, miért is érdekelné? Mi kell terjesszük köztük, szomszédaink, ismerőseink között, mi kell elvigyük az iskolákba, könyvtárakba, ha azt akarjuk, hogy megtudják az igazságot. Nem értették meg: Én pedig
…
Dr.Veres Péter
2021-12-05 at 10:59
A gyakran emlegetett hírhedt kádárai gulyáskommunizmus objektív valósága:1967-ben kezdtem dolgozni a Néprajzi Múzeumban, tudományos munkatársként, a fizetésem 9OO forint volt. Ebből rögtön levontak 4OO ft, mert 45 kilóval nem sorozhattak be seregbe. 3OO ft-ba került az albérletem. Összesen maradt 2OO forintom az ennivalóra. Amikor aspiráns lettem 1975-ben a havi bérem 16OO ft volt. Ugyanekkor egy kerületi pártbizottsági fiatal instruktor 56OO forint fizetést kapott, meg ingyen többszobás új lakást. Sőt beköltözős előtt udvariasan megkérdezték, hogy az ingyen bútort személyesen választja ki az áruházban, vagy rábízza ezt a lakásberendező művészre, amelyet a párt- bizottság bérmentve küld.
Andromeda
2021-12-05 at 10:24
Hihetetlenül fontos Borvendég Zsuzsanna cikksorozata. Ezt ént kötelező tananyaggá tenném, ha máshol nem, az egyházi iskolákban. Ez egészen más színben tünteti fel az NSZKt, amit műveltek Magyarországgal nemcsak 1990 előtt, hanem utána is!!!! A német politika és gazdaság mindig is náci volt, Nagy Károlyuk óta folyamatosan, az elkövetkező kormányuk minősítették lesz náci. Helmuth Kohl és Merkel azt kell mondanom, hogy még a jobbak közé tartozik.
ViAM
2021-12-05 at 08:38
Ilyen kényes területen ritka a mélyreható, alapos kutatás, különösen nő részéről.
Nagyon kevésszer szoktam nőket az eszükért dicsérni, de Borvendég Zsuzsanna megérdemli.
További sok sikert, de azért fokozottan vigyázzon magára!!!
Karoly
2021-12-05 at 08:25
Köszönjük.
Kiváló feltárás
Namond
2021-12-05 at 01:02
“Magyarország fizetőképessége nagymértékben függött a külkereskedelemtől, így Bickenbach 300 000 nyugatnémet márka követelésének kielégítése azt a célt szolgálhatta, hogy a külkereskedelmi vállalatok ne veszítsék el a nyugatnémet piacaikat.”
Azaz a termelés a járványosan elterjedt felkelés előtti szintre visszaálljon.
Mintha napjainkban is hallhatnánk, hallhattunk hasonló érvelést a GDP és a gazdasági növekedésre hivatkozva.
Andromeda
2021-12-04 at 22:44
Elképesztő történetek. Ezeket kellene tanítani az iskolákban. Hátborzongató!
Vki Más
2021-12-04 at 22:22
1959: apám művezetői fizetése (hatalmas szaktudással, iskolázottsággal deklasszáltan) 1600-1700 Ft körül
1959: továbbtanulási érdekből kőszénbánya mélyszintjére megyek csillésnek, átlagosan 1800.- Ft fizetséggel
1965: egyetemi doktorálás után akadémiai kutatóintézetben tudományos segédmunkatárs leszek: 1200.- Ft
accept
2021-12-04 at 21:34
Gáspár Anette
1969-ben 850.-Ft volt a tanári fizetés és
1ft a meleg lángos !!
(hogy ez jó volt kételkedem)
Gáspár Anette
2021-12-04 at 21:28
https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_qli001.html
1960-ban 4.735 ezer fő alkalmazottak átlagkeresete bruttó 1575,-Ft.
egy keresőre jutó reál 100
accept
2021-12-04 at 21:27
Köszi jó cikk!
Bár köztudott,hogy 1960 -65-ig az NSZK-ban kizárólag
német Hitler nácik voltak a hatalmon hivatalokban és minden fontos közigazgatásban!
A német cégek átmentették a hullára éheztetett kizsigeret hadifoglyok “rabszolgák” által termel profitot a háboru utáni idöszakra !Volt miböl invesztálni fejleszteni és akár “külfödi tudást” is vásárolni!
A németek most is rabolnak csak most háboru nélkül!
Gáspár Anette
2021-12-04 at 21:23
Valaki
2021-12-04 at 21:15
1969-ben 850.-Ft volt a tanári fizetés.
1978-ban 1.450.-Ft volt a kezdő tanítói.
Valaki
2021-12-04 at 21:15
” 1957 első háromnegyed évében 1 327 000 devizaforint került a számlájára. (Az éves átlagkereset ekkor Magyarországon nagyjából 120 ezer forint körül volt.)”
Szerintem inkább 12 ezer volt az éves átlag kereset 1957-ben. 1960-ban volt 1575Ft a havi átlag kereset.