Borvendég Zsuzsanna sorozata: Gazdasági bérgyilkosok és „filantrópok”
Az elmúlt hónapokban olyan események borzolták a közélet iránt érdeklődők kedélyét, amelyek idegen befolyásszerzésről árulkodtak a hazai belpolitikában: magyar bírák tárgyaltak az amerikai nagykövettel, az ellenzéki összefogáshoz pedig több milliárd forint támogatás jutott külföldi forrásokból a választások előtt. Az ország belügyeibe való ilyen direkt beavatkozás kérdéseket vet fel, amelyek sokakat foglalkoztatnak most, de ne gondoljuk, hogy valami különleges dolog történt. Szokásos nagyhatalmi ügymenetről (arroganciáról) van szó.
Közép-Kelet Európa népei megtanulhatták az elmúlt évszázadokban, hogy sorsuk és szuverenitásuk mértéke mindig a régióban érdekelt nagyhatalmaktól függ – legyen az a Habsburg-birodalom, a török porta, a cári, majd szovjet Oroszország, vagy a megerősödő Németország.
Birodalmi logika
Most sincs ez másként, csak éppen az elmúlt évtizedekben egy olyan impérium igyekezett ráerőltetni akaratát a térségre, amely földrajzilag igencsak távol esik tőlünk: az Amerikai Egyesült Államok. Azt gondolhatnánk, hogy politikai és gazdasági térnyerésük a hidegháború végével kezdődött, pedig valójában már jóval korábban kiépítették állásaikat a vasfüggöny keleti oldalán. Eleinte a közvetlen cél nyilván az ellenség meggyengítése volt, illetve az üzleti élet szereplői igyekeztek bejutni az elzárt piacokra, de hamar felmérték, hogy a Szovjetunió gazdasági megroppanása hozzásegítheti őket a gyarmatosítás huszadik századi formájának kiépítéséhez is.
Gazdasági bérgyilkosok
A gazdasági bérgyilkosok (Economic Hit Men) jól fizetett szakemberek, akik dollármilliárdokat csalnak ki a világ országaitól. A Világbank, az USAID (U. S. Agency for International Development, Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége) és más külföldi »segélyszervezetek« pénzét a világ természeti erőforrásait ellenőrző nemzetközi nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebeibe töltik. Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. A birodalmak létével egyidős játékot űznek, de ez a játék most, a globalizáció korában új és ijesztő méreteket öltött. Én tudom; én is gazdasági bérgyilkos voltam
– ezeket a sorokat írta le John Perkins 1982-ben; könyve magyarul is megjelent 2006-ban Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai címmel.
A könyv a történelemből jól ismert események mögé enged bepillantást olyan nézőpontból, amely porig rombol minden – egyesekben még megmaradt – illúziót a „fejlett” Nyugattal kapcsolatban. A gyarmati rendszer felszámolásának követelésében az Egyesült Államok és a Szovjetunió is éllovas volt – érthető módon, hiszen maguk nem tartoztak a gyarmatosító nagyhatalmak közé. A hatvanas évektől a hidegháború legfőbb „hadszíntere” a harmadik világra helyeződött, hiszen mindkét nagyhatalom meg akarta szerezni a befolyást a felszabaduló országokban mind politikai, mind gazdasági értelemben. Kifinomult titkosszolgálati akciók indultak mindkét oldalról, hogy a vezető politikusokat behálózzák; ösztöndíjakkal, tanulmányutakkal kívánták irányításuk alá vonni a kialakuló új értelmiség tagjait. A huszadik század második fele a modernkori gyarmatosítás időszakának kezdete volt, amelyben már nem a természeti kincsek lerablása volt az elsődleges cél, hanem a gazdasági függőség kialakítása, amely tökéletesen gúzsba kötötte az adott ország döntéshozóit kül- és belpolitikai téren egyaránt.
Ezen a „csatatéren” játszották az elitalakulat szerepét a gazdasági bérgyilkosok, akiknek kissé leegyszerűsítve az volt a feladatuk, hogy rábírják az adott ország döntéshozóit, hogy modernizálják iparukat, városaikat. Ehhez hatalmas beruházásokra volt szükség, infrastruktúra és erőművek építésére, bányák nyitására. Egyetlen szempont volt csupán: az adott állam eladósítása. A bérgyilkosok olyan pénzügyi terveket készítettek, amelyek a beruházások nyereségességét mutatták ki, meggyőzőek voltak és egy meredeken növekedő gazdaság képét vetítették előre, csak éppen egy fontos tényezőt hagytak ki a szempontrendszerükből: az alacsony fejlettségi szinten lévő gazdaság és a hagyományos társadalmak életmódja sokkal kisebb mértékű fejlesztéseket kívántak volna meg. Ez azt jelentette, hogy a beruházások többnyire feleslegesen történtek, az adott háttérrel nem lehetett azokat kihasználni, gazdaságossá tenni. Az eredmény végzetes volt.
A beruházások végrehajtására hiteleket ajánlottak a kiszemelt országok vezetőinek, látszólag elfogadható konstrukciókkal, de azzal a megkötéssel, hogy a kivitelezők csak amerikai cégek lehetnek. A kölcsönként felvett pénzek így el sem hagyták az Egyesült Államokat, viszont a visszafizethetetlen alaptőke a kamatokkal megnövelve kilátástalan helyzetbe taszította az adósságba csalt országot. A beruházások ugyan elkészültek – nem mellesleg hatalmas környezeti károkat okozva –, csak éppen nem tudtak belőle nyereséget termelni, nem tudták hasznukra fordítani a fejlesztéseket, vagyis ott maradtak a visszafizethetetlen adóssághegyekkel, amelyeknek még a kamatait sem voltak képesek kinyögni. Ha meg akarták kímélni magukat az államcsődtől, nem volt más választásuk, mint teljesíteni az új gyarmatosító kívánságait. Az adósrabszolgaság modernkori formáját láthatjuk.
Bármi hasonlóság felfedezése a jelenben tapasztalható törekvésekkel csak a véletlen csalfa játéka lehet. Vagy mégsem? Vajon milyen szándékok húzódhatnak meg az Ukrajna újjáépítésére felajánlott közös hitel mögött?
Magyar adósságcsapda
Mindezek tükrében érdemes végiggondolni hazánk eladósításának kérdését is. Az előző hetekben bőven olvashattak Fekete János üzelmeiről, nyugati kapcsolatrendszeréről, arról, hogy igencsak szívesen látott vendég volt nagy nyugati pénzintézeteknél. A világbank és az IMF „bérgyilkosaival” készült közös fotókon is a legnagyobb egyetértésben kacarásznak, önelégülten, mint akik tökéletesen végrehajtották megbízóik feladatait. De nem pusztán a végzetes mértékű hitelfelvétel és a kölcsönök elherdálása – vagyis az a tény, hogy nem modernizálásra, vagy később nyereségessé váló beruházásokra fordították a felvett pénzeket – utal arra, hogy nyugati pénzügyi körök béklyójába kerültünk már a hetvenes évektől kezdődően, hanem megfigyelhetjük bizonyos üzletemberek kiemelt érdeklődését is hazánk iránt, amelyből szintén levonhatunk súlyos következtetéseket.
A vasfüggönyön keleti oldalán történő amerikai befolyásszerzés egyértelmű felkészülés volt a szovjet birodalom utáni időkre. Érdekükben állt a térség piacai feletti ellenőrzés kiépítése és biztosítása mielőbb, ehhez viszont kellett egy olyan politikai alternatíva kinevelése is, amelynek tagjai feltétlen követőivé válnak a tengerentúli elvárásoknak. Magyarország azután „került képbe” az Egyesült Államok számára, miután ráébredtek, hogy a román diktátor, Ceaușescu szélsőséges nacionalizmusa és a lengyelek patrióta katolicizmusa lehetetlenné tette az idegen érdekek kiszolgálását az említett két országban. Magyarország internacionalista vezetése és kozmopolita értelmiségi csoportjai azonban tárt karokkal fogadták a nyugati érdeklődést. A hetvenes évek végétől aktív figyelem irányult hazánkra az atlanti nagyhatalom felől: pénzemberek és képzett titkosszolgálati szakemberként ismert diplomaták adták egymásnak a kilincset meghatározó politikusainknál, és jelentősen megugrott az ösztöndíjakkal kiutaztatott fiatalok száma is.
„Filantrópok” megjelenése
Természetesen a nyugati üzleti élet képviselőinek magyarországi megjelenését megelőzte egy amerikai–szovjet közeledés, ami – ha a nagypolitikában nem is volt közvetlenül érzékelhető – a tőkés körök érdeklődésében mindenképpen tetten érhető. Már az ötvenes évek közepén – Sztálin halála után – elindult az a párbeszéd a két nagyhatalom között, amely a békés egymás mellett élés propagálásával stabilizálta a status quót. A tőke érdekei minden ideológia felett álltak (és állnak), így a különböző nyugati cégek rendszeresen kijátszották az amerikai adminisztráció azon elvárását, amely akadályozni kívánta a szovjet érdekszférával a szabad kereskedelmet és gazdasági–ipari együttműködést. Az amerikai nagytőke képviselői is megjelentek a Szovjetunióban azzal a szándékkal, hogy a szigorú felügyelet alatt álló zárt piacok adta feltételeket a saját előnyükre fordítsák. A vasfüggöny mögött nem létezett szabad verseny, vagyis nem volt konkurencia sem, az oda beengedett vállalatok bármit eladhattak a kiéheztetett piacokon, olyan termékeket is, amelyekre Nyugaton jóval kisebb lett volna a kereslet. A cél tehát az volt, hogy olyan baráti viszonyt alakítsanak ki a pártállami vezetőkkel, amely lehetővé teszi pénzügyi behatolásukat a blokkba.
Jellemző, hogy magát a tőke kritikájaként aposztrofáló rendszer milyen lelkesen éltette azokat a dollármilliárdos üzletembereket, akik az enyhülés éveiben megjelentek Moszkvában és együttműködést ajánlottak. Megszületett a filantróp milliomos archetípusa, hiszen valahogy meg kellett különböztetni őket a népnyúzó tőkés figurájától. Két első képviselőjük Armand Hammer és Cyrus Eaton volt. Mindkettejük figyelme előbb-utóbb hazánkra terelődött, de máskor és más okok miatt. Eaton a szovjet érdekeltségeit akarta elfogadhatóvá tenni az USÁ-ban azáltal, hogy elsimítja a „magyar ügyet”, vagyis semlegesíti az 1956-os forradalmat lánctalpakkal eltipró beavatkozás okozta közbotrányt Nyugaton. Hammer számára kicsivel később lett Magyarország fontos célpont amiatt a kozmopolita–internacionalista „elitréteg” miatt, amelyről fentebb olvashattak. Jövő héten innen folytatjuk!