Búcsú egy igazi orvostól és egy megingathatatlan polgártól

Magyar ugar 2022. június 7. 16:08

Pénteken temettük el Dr. Németh Attila sebész-főorvos barátunkat. Ereje teljében, váratlanul döntötte le a gyógyíthatatlan betegség. Talán azért pont őt, mert sosem pihent, örökké hajszolta magát, egyetlen sérültet, beteget sem hagyott magára, nem múlhatott az ő restségén egy megmenthető élet vagy egy drámai műtét sikere. Búcsúztatása a Fiumei úti sírkertben néma kiállás és tisztelgés volt az orvosi hivatás mellett. Több százan jöttek el: a rokonok, barátok, tanítványok és kollégák mellett sokan azok közül, akik Attilának köszönhették az életüket, egészségüket. A két legközelebbi barát mondott őszinte, mélyenszántó, égi és földi sorskérdéseket boncolgató, érzelmes gondolatokat, de a lelkipásztor is kitett magáért: a bibliai irgalmas szamaritánus történetéből levezetve méltatta az elhunytat, s nem maradt kérdéses az sem, hogy ha Németh Attila volt az a szamaritánus, akkor mifélék lehetnek a lelketlen leviták, farizeusok. A búcsúbeszédeket a keresztény hit ősi ereje fonta át, ami olyan hivatások gyakorlóitól, akik ennyire sokszor szembesülnek a földi lét végességével és az emberi test korlátaival, különösen megindítóvá tette a szertartást.

Németh Attila 1957-ben született, 27 éven át a körmendi kórházban dolgozott, vidéken elsőként alapított speciális traumatológiát, amiért a szakmában a hazai baleseti sebészet forradalmasítójának tartják. Később a kórház igazgatójává is kinevezték, majd az intézmény fölött kibontakozó méltatlan politikai viták következményeként 12 éve távoznia kellett Körmendről, hogy a később a budapesti Péterfy Kórházhoz csatolt Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben folytathassa főorvosi, sebészi pályafutását. Nem túlzás és nem a gyász idején megszokott üres méltatás, hogy Németh Attila valódi ikon volt, szakmája nagy alakja, aki elképesztő hivatástudattal, hihetetlen munkabírással élt (és sajnos halt) a betegekért.

Mélyen felháborította, ha adminisztratív akadályok, magánérdekek, ésszerűtlen intézkedések miatt szenvedtek az emberek. Sosem hagyta annyiban a rossz döntéseket, nyilvánvalóan rémálmokat és kellemetlen percek sokaságát okozva feletteseinek és a minisztériumi döntéshozóknak. Harcolt a gyógyításhoz szükséges alapvető felszerelésekért, a legújabb sebészeti és diagnosztikai eszközök beszerzéséért, kollégái megbecsüléséért és az elfogadható munkakörülményekért, a kórházáért. Fáradhatatlanságára jellemző, hogy miután a legsúlyosabb sérültekre specializálódott Fiumei úti traumatológián egyhuzamban végigcsinált hat-nyolc, sokszor életmentő, komplikált műtétet, még átment a kórház szomszédos szakrendelőjébe, hogy józsefvárosi környék legelesettebb betegeivel, hajléktalanokkal, elhanyagolt idősekkel, mélyszegénységben élőkkel foglalkozzon. – Ezt is neked kell csinálnod? – kérdeztem egy ízben, amire a tőle megszokott élccel odavágta: "Ha én nem csinálom meg, szerinted ki foglalkozik ezekkel az emberekkel?"

Németh Attila vérbeli orvos volt, aki családja és hite mellett csak a hivatásának élt. Bár különféle fejesek kuncsorogtak nála, hogy páratlan kézügyességével és világszintű tudásával ő végezze el az operációt ("Most nagy a szájuk, de egyszer mind a késünk alá kerül" – mondta nevetve), de őt nem vonzotta a hatalom kegye, miként nem tartott a retorzióktól sem. Igazi céltudatos, független polgár volt, a klasszikus fajtából, aki a patríciusok nyugalmával, de a plebejusok gondjai iránti maximális érzékenységgel élte életét. A megalkuvásra sosem hajló polgár, akiknek kiállásán és bátorságán oly sokszor múlt már Magyarország sorsa, túlélése, és akikre a most következő zavaros időkben is óriási szükségünk lesz.