ellenzék
A tiszások is tudják, hogy ciki tiszásnak lenni
A tiszások akármit megtehetnek. Vagyis azt hiszik. Például akár azt is, hogy egy részeg szektás odamegy valakihez egy majálison, provokálni kezdi, majd ráparancsol, hogy hagyja csak a másfél éves gyerekét magára, mert az most nem fontos, mert neki – mármint az elmebetegnek – joga van válaszokat kapnia az egyébként nem létező kérdéseire. Történt mindez pár nappal az után, hogy egy tiszás csoportban fideszesek megkínozásával és megölésével kapcsolatban fantáziált valaki. A szóban forgó ember kilétét természetesen nem fedem fel, bár megérdemelné, érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy milyen lenne az általuk építgetett szeretetország, meg hogy egyébként mit képzelnek magukról. Azok, akik a nem működő “közszolgáltatásokról” köpködnek amúgy Magyarországon élnek?
Egyre gyakrabban jön velem szemben ellenzéki megmondó emberek jóvoltából az a tényközlés, hogy minek a tiszás lebukásokkal, hazugságokkal foglalkozni, hiszen van ennél fontosabb dolog is, ugyanis hazánk már gyakorlatilag ott tart, hogy nem elég, hogy mindenki mélyszegény, de már a közszolgáltatások sem működnek. Dévényi Istvánoktól Konok Pétereken át Csintalan Sándorokig egytől egyik telefröcsögik a médiát, hogy Magyarország már gyakorlatilag csak az “Orbánék lopásának” helyszíne, ezen kívül egy élhetetlen hely, ahol gyakorlatilag összeomlott a közszféra, a betegek hiába várják az ellátást, a diákok üres iskolákba járnak be, a városokra pedig zombi apokalipszishez hasonló kihaltság, káosz és romhalmaz jellemző. Legalábbis ezt jelentené az, amit ezek a nagyon hangos balliberális megmondó emberek harsognak napi szinten. Aki nem így látja, az pedig minden bizonnyal fideszes agymosott…Vélemény. Hitványság + irigység = forradalmi vergődés
Van az a felfoghatatlan, bár cseppet sem meglepő jelenség, amikor a belpesti progresszívnek semmittevés közben, a háromezer forintos kávéját szürcsölve, SZJA-mentesen épp nem jut semmi különös az eszébe, a madárcsicsergés nem köti le, a jövőbeli terveire pedig épp nem emlékszik, ezért inkább kinyilvánítja, hogy “Orbán egy geci”, meg “Fuck NER”. Amellett, hogy mélyen megvetjük ezt a fajta fantáziátlanságot, közben töprengve vakargatjuk is a fejünket, hogy vajon miért. Ezen kívül azt sem értjük, amikor a hídfoglaló fiatalok a több százezres új iPhone-okkal posztoltak arról, hogy mennyire szar az életük. De hasonlóan érthetetlen, amikor valaki nagyon lázad az ellen a rendszer ellen, ami amúgy épp nemrég biztosította neki a CSOK-ot, a babavárót, a kedvezményes hitelt, meg a tucatnyi más támogatást, amivel egyébként élt is, de ennek ellenére minden erejével el akarja hinni a 444-nek, hogy csak azért van neki lakása, meg kap magasabb fizetést, mert ezt az Orbán lop. Vagy valami ilyesmi. De persze nagyon is érthető, hogy miről van szó, ez a sok forradalmi jóeNber és igazságharcos a legpusztítóbb és leghitványabb emberi érzés áldozatává vált. Ez pedig az irigység. Amúgy ezek tényleg polgárháborút akarnak
És az ő fejükben ez már valami olyasmi, de még nem egészen az, amit a történelemkönyvekben olvastunk. Ennek most egészen újszerű karakterisztikái vannak. Például az, hogy igazából csak az egyik fél vívja. És nem is a fizikai térre összpontosul, nem fegyverekkel történik, mert ennek a fő aspektusa most nem feltétlenül a nyílt támadás, hanem inkább a pszichológiai rombolás. Egyelőre legalábbis. A soha meg nem szűnő közéleti zaj, a nyomásgyakorlás, ami a másik felet folyamatos erkölcsi megmérettetés elé állítja. És ebből adódóan a fő fegyver az eddig békés többség ökölbeszorított kezében nem más, mint a türelem és a tartás. A helyzetet viszont bonyolítja, hogy ebben a harcban nem pusztán arról van szó, hogy miben hiszünk, hanem arról is, mit merünk kimondani, és mit vagyunk képesek NEM megtenni. Ehhez pedig hatalmas önfegyelemre van szükség. Jobban, mint valaha.