ellenzék
Pár óra alatt háromszor megtöltötte a Puskás Arénát a Magyar Péterhez írt himnusz... ja, nem
Bevallom, arra számítottam, hogy amikor ma munkába menet belépek a pékségbe, és az üzlet halk csendességében a megfelelő szendvicset próbálom kiválasztani, a háttérben csendben szólni fog a Tisza Párt dala egy poros JBL-re kihangosított telefonról. Úgy képzeltem, hogy ezután a metrón ugyanezt a dalt fogom áthallani a mellettem ülő csillogó szemű fiatal fülhallgatójából, aki elszántan néz előre, az enyhén koszos vonatablak tükrében pedig Magyar Pétert látja meg. Gondoltam azt is, hogy ezután az aluljárót átszelve hallani fogom, ahogy a postáról hazaigyekvő néni is halkan ezt dúdolja, miközben az Orbán-kormány által megtört gerince kiegyenesedik, és ugyanebben a pillanatban a távolban megcsörren egy telefon ugyanezzel a csengőhanggal. De nem ez történt. Pedig biztos már legalább hárommilliárd lejátszásnál tart a dal. Vagy négy. Nem azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy mi ellen kell lenni, és mit kell utálni
A szülők a gyerekeikről szeretnek beszélni. Ezért kérem a kedves olvasót, ne kövezzen meg, ha én is részben így teszek, de ígérem, nem végig, meg nem ez lesz a fókusz. Mindenesetre ezzel kezdem: mit szeret az ember tanítani a gyerekének? Hát azt, hogy valamiért éljen, hogy valamit szeressen, hogy valamiben jó legyen, nem? Legyen valami, amiben hisz, legyen valami, amiben kiváló, legyen valami, amiért harcol és él. Arról viszont nem beszélünk soha, hogy miért halna meg, mit utál, mi ellen van, vagy hogy mit/kit “lökne a Dunába”. Mert élni valamiért… lenni valamiért sokkal nagyobb dicsőség. Így ember az ember. Az életet szeretjük, és nem a pusztítást. És ez talán az első fundamentális ok, amiért nem szabad a “minden ellen harcoló”, meg a “mindenszarista” baloldalban gondolkodni. És résen is kell lenni, mert mindenki a “valamiért” látszatába bújtatja a Sátánt.