gyász
Megint elment egy tanú
Elsőként barátaim hívtak fel. Mátyássy Andrea sírva, hogy meghalt Balsai István. Nagyon szerettem – mondta elcsukló hangon. Szörnyű, hogy elmennek azok az emberek, akik életünk részei voltak, akik tanúi, cselekvői voltak a rendszerváltásnak. Majd hívott Huth Gergely, a PestiSrácok.hu főszerkesztője, közölte a szomorú hírt, és mindjárt arra kért, hogy emlékezzek meg Pistáról, mivel talán én tudok róla az újságírók közül a legtöbbet. Elment a legendánk, a végvári vitézünk – Búcsú a halálában is példát mutató Wichmann Tamástól
Megint meghaltunk kicsit. Elment Wichmann Tamás, a kenuslegenda, a legyőzhetetlennek tűnt sportember, aki nemcsak életével, de halálával is példát mutatott. A kórságot is nemesen, egyenes gerinccel tűrte, elfogadva, hogy ezúttal nem nyerhet. „Aki nem élt és nem él Magyarországon, az sohasem fogja megérteni, miért is ilyen fontos a sport, az olimpia. Persze itt sem mindenki érti. Képtelenek felfogni, hogy miért is halt akkor – 1980-ban – mindenki egy kicsit bele az ő kudarcába. Mert ők a mi szamurájaink. A harcosaink. A végvári vitézeink. Akik egyenes háttal állnak akkor is, amikor mi meggörbülünk. Akik újrakezdik akkor is, amikor mi szétfolyunk a padlón. Akik sohasem halnak meg valójában – mert mindig emlékezni fogunk rájuk. Isten veled, Wichmann Tamás!”