kereszténydemokrácia
Az illiberális demokrácia jogossága
A miniszterelnök tusványosi beszédében – bátran, magára vállalva a liberális hegemónia leendő, többfrontos támadását – ki merte mondani azt, hogy a liberalizmus nem azonos a demokráciával; az előbbi csupán egy a versenyző ideológiák közül, az utóbbi pedig egy államforma működésének rendszerszintű logikája. Így létezik más ideológiai tartalommal „feltöltött”, jelesül kereszténydemokrata vagy éppen konzervatív elvekre épített demokrácia is. Hazugság, hogy a normális létezés alapja lenne a mai, modern liberalizmus; ahogy az sem igaz, hogy a klasszikus szabadelvű gondolkodás által megfogalmazott első generációs szabadságjogokat (véleménynyilvánítás szabadsága, sajtószabadság, vallási tolerancia, magántulajdonhoz való jog, stb.) kisajátíthatja a modern liberalizmus, melynek mára semmi köze sincs az egykori célokhoz. Ha a mai, divatos liberalizmus megnyilvánulását szemléljük, sokkal inkább egyfajta szélsőséges világkép, kulturális hegemónia, kizárólagosságra való törekvés, közösség-ellenesség, véleménydiktatúra, társadalmi rombolás vágya és a hagyományokkal szembeni gőg rajzolódik ki, mely a globalizálódó világunkban nem tesz senkit önmagában boldoggá. Ahogy a végtelenített, individuális, üres szabadság sem. Sőt! A normáit veszített liberális demokrácia, mint történelmi végtermék ideje leáldozóban van – valami mást kell helyette kitalálunk Európában, ha nem akarunk oly sok elpusztult civilizáció tragikus sorsára jutni. Manfred Weber – egy liberális hittérítő felemelkedése és bukása
Mint a Skinner dobozba zárt, szürke, hígagyú, de a jutalomfalatért a pedált ész nélkül nyomkodó patkányokkal, úgy bánt az elmúlt évtizedekben az unió elit alakulata a saját polgáraival. Frankón, tudományos alapon beidomította a jóléti társadalom által kínált lehetőségek utáni szaladgálásra őket. Ha a jutalomfalat elfogyott, akkor a pótlás érdekében az egyes nemzetállamok azon nyomban eladósították önmagukat, rosszabb esetben hitelekkel az egyes polgárokat – mindezt a fenntartható fogyasztás illúziójával magyarázva. Esetleg új legelőket kerestek – uniós bővítésnek nevezve ezt. Csoda, ha a nyugaton sokáig működő jóléti társadalmak mélyén kialakult egyfajta demokratikus deficit? Hogy az állampolgárokat egyre kevésbé érdekelte, hogy ki vezeti az országuk felett bábáskodó uniós bürokráciát? Csoda-e az, hogy olyan politikusok ültek az uniós szervek talmi trónjára, akik mindig azt mondták, amit az aktuális hallgatóság, de leginkább a liberális hegemónia hallani kívánt? Nem, mert csupán egy kisebbséget érdekelte - mindaddig, míg a jutalomfalat megvolt. Nos, Manfred Weber az ilyen politikusok prototípusa lett volna. Ha lett volna! De Weber - úgy tűnik - elbukott, és talán elbukik egyszer majd a régóta tartó liberális hittérítés a jobboldalon is.