Manfred Weber – egy liberális hittérítő felemelkedése és bukása
Mint a Skinner dobozba zárt, szürke, hígagyú, de a jutalomfalatért a pedált ész nélkül nyomkodó patkányokkal, úgy bánt az elmúlt évtizedekben az unió elit alakulata a saját polgáraival. Frankón, tudományos alapon beidomította a jóléti társadalom által kínált lehetőségek utáni szaladgálásra őket. Ha a jutalomfalat elfogyott, akkor a pótlás érdekében az egyes nemzetállamok azon nyomban eladósították önmagukat, rosszabb esetben hitelekkel az egyes polgárokat – mindezt a fenntartható fogyasztás illúziójával magyarázva. Esetleg új legelőket kerestek – uniós bővítésnek nevezve ezt. Csoda, ha a nyugaton sokáig működő jóléti társadalmak mélyén kialakult egyfajta demokratikus deficit? Hogy az állampolgárokat egyre kevésbé érdekelte, hogy ki vezeti az országuk felett bábáskodó uniós bürokráciát? Csoda-e az, hogy olyan politikusok ültek az uniós szervek talmi trónjára, akik mindig azt mondták, amit az aktuális hallgatóság, de leginkább a liberális hegemónia hallani kívánt? Nem, mert csupán egy kisebbséget érdekelte - mindaddig, míg a jutalomfalat megvolt. Nos, Manfred Weber az ilyen politikusok prototípusa lett volna. Ha lett volna! De Weber - úgy tűnik - elbukott, és talán elbukik egyszer majd a régóta tartó liberális hittérítés a jobboldalon is.
Az Európai Unió beteg lett
Az Európai Unió gazdasága folyamatosan a pénzügyi válság felé dübörög. Vannak felfelé és lefelé ívelő korszakok, de a hiányspirál örvényként húzza egyre csak lejjebb az egyes országokat. A bankrendszer érdekeinek oltárán feláldozott, eladósodott országok továbbra sem képesek kilábalni az adósságcsapdából. Továbbra sincs valódi termelői munka, az európai polgárok jelentős hányada a különböző szolgáltató szektorokban dolgozik, nincs elégséges előállított produktum, mely „testi erőt” adna a kontinensnek. Ráadásul végtelen fogyasztásra rendezkedtünk be, mely némi ellentmondást rejt önmagában. Végtelen növekedés ugyanis nem tartható fenn egy végesen csökkenő anyagi világban. „Elfogytak a legelők” – tehát testileg megbetegedett ez az egész rendszer. Nem is beszélve a fiatalokat sújtó munkanélküliségről, és az egyre nagyobb krízist okozó iszlám alapú migrációról... de ez egy másik, ugyanakkor igen fontos történet.
De beteggé vált lelkileg is Európa, leginkább az anarchiába és a dekadenciába torkolló rendszerszintű liberális kultúra miatt. A multikulturális dicshimnuszt hallgatva minden közös értéket kiöltek a polgárok, de leginkább közösségek szellemi szférájából. Fellúgozták a klasszikus családmodellt (a férfi és nő természetes közösségét); akadályként értelmezve igyekeztek elsöpörni nemzeteket az útból; az egyes egyházakat pedig kifacsarva és lejáratva megpróbálták az úgynevezett jogvédő civil szervezetekkel le- és felcserélni – leginkább, ha a társadalmilag hasznos szerepvállalás támogatását nézzük. Magyarul: az egyházak által átvállalt állami feladatok ellátásra (oktatás, egészségügy és a szociális segítségnyújtás) kevesebb pénzt juttattak, miközben a melegjogokat pártoló mozgalmakat, a szélsőséges feministákat és a migránssimogatókat teletömték eurómilliókkal. Azaz: ha néppárti, ha szociáldemokrata, ha liberális, ha zöld (!) politikusok kezében is volt a kincstár kulcsa, ömlött a lé, mint színes-szagos okádék a dekadenssé vált liberális társadalompolitikai célokra.
Az Európai Egyesült Államok lázálma
Az elmúlt évtized arról szólt az unió politikai kultúrájában, hogy az „elit” megpróbálta kiirtani az írmagját is a hagyományoknak, a nemzeti identitásnak és a transzcendens értékeknek; helyére pedig az üres és végtelen szabadságot, illetve a rosszul értelmezett egyenlőség fogalmát, mint egy gyönyörű illúziót benyomkodva. És végül mindezt becsomagolták az „örökbéke” eszményének csillogó burkába, majd elnevezték a születőben lévő Leviatánt Európai Egyesült Államoknak, melyben az ideológiák elpusztulnak... és jön Fukuyama lázálma – legalább Európában, ha már a világ nem vevő a történelem végére.
Weber bizonyára folytatta volna ezt a lázálmot. Annak ellenére, hogy elvileg konzervatív, pontosabban egy kicsit másként, kereszténydemokrata politikusként értelmezi önmagát. Fájdalom, de a legtöbb kereszténydemokrata világképű ember nem így látja. Ha az alapító atyák kereszténydemokrata nézeteit vesszük, akkor sehol sem találunk olyat, hogy egy föderatív államba kellene beleerőltetni az egész kontinenst. Együtt kell működni gazdaságilag, együtt kell a kontinenst az egyetemes keresztény értékek mentén összerántani, de nem egy új birodalmat létrehozni – vélték az egykori kereszténydemokraták. Weber és a mai néppárt tagjainak egy része viszont már nem így gondolkodik. Ők ugyan nem mondják ki, hogy „birodalom”, de az egyre mélyebb integrációval abba az irányba igyekeznek terelni az uniót.
Akár a liberálisok, akik bevallottan új birodalmat, azaz Európai Egyesült Államokat akarnak. Mint itthon a Gyurcsány-szekta, amely ugyan baloldalinak vallja magát, de céljaiban szigorúan liberális nézeteket fogalmaz meg. Ezeknek akarnak ma is megfelelni a normáikat eláruló, abnormális „kereszténydemokraták".
Kereszténydemokraták a liberális csapdában
Mert mennyire maradt alapvető érték a német kereszténydemokráciából előbújt Weber előtt a család, mint a társadalom legfontosabb és minden állami erővel támogatott egysége? Mennyire igaz a Webert még mindig támogató néppárt egy részére, hogy fontosnak tartaná a szubszidiaritás elvét, miközben a színfalak mögött a nemzetek felett álló európai birodalmat építené fel? És végül: az Európai Néppárt többségét adó egyes politikai erők mitől lennének konzervatívak vagy kereszténydemokraták, ha a melegjogokat feltétlenül támogatják? És ugyan mitől lennének azok, ha az egyházak társadalmilag fontos állami tevékenységekben vállalt szerepét tudatosan gyengítik évek óta?
Persze, ezek költői kérdések. Az igazság az, hogy mindenféle kisebbségi komplexusok miatt, illetve egyfajta megfelelési kényszertől hajtva, szép lassan liberális hittérítővé váltak az európai kereszténydemokrata pártok és vezetőik jelentős része.
Ha az egyes nemzetállamok kormányzó, úgynevezett konzervatív vagy kereszténydemokrata pártjait tekintjük, akkor számos helyen azt láthatjuk, hogy bizony ők is (a baloldalhoz hasonlóan) egyre inkább a vallásos hitté vált liberális dogmákat fújják. Mert a liberalizmus vallási pótlékká vált. (Mint egykor Európa egyik felében a kommunizmus.) Hisz megkérdőjelezhetetlen dogmaként határoz meg egyes célokat, a jövőbeni „paradicsomi” létet lebegteti meg a követők előtt, a saját világértelmezését a normális létezés alapelveinek véli (mindenki más a sötét középkorban él!), és végül (de nem utolsósorban) erőszakkal is terjesztendőnek tartja a saját ideáit.
Weber a vallássá vált liberalizmus felkent papja, hittérítője, a kereszténydemokrata és a konzervatív területeken missziós szolgálatot teljesítő szolgája.
Auf wiedersehen, Weber
De Weber nem lesz az uniós bizottság elnöke. Frakcióvezető lesz, de nem a formálódó európai birodalom globális vezetője. Ebben pedig oroszlánszerepe volt a magyar szavazóknak, a magyar kormánynak, a V4-országoknak, és milyen fura az élet: a liberálisoknak is. Mert ők sem szeretik az árulókat. Mert ők is elfogadják az áruló szolgálatait, míg az ellenfél (ellenség) sorainak megbontásáról van szó. De – mint a történelem során oly sokszor – az árulók nem kapják meg a végső jutalmukat. Mert az árulók az ellenségnek sem kellenek – csak amíg hasznot látnak benne. Utána undorodó fintorral tolják félre az árulót. Ahogy ezt tették a balliberális erők is az Európai Tanács és az Európai Parlament egyes vitáin Weberrel.
Mindez jól látszik abban is, hogy miközben Manfred Weber ismertsége egyre csak nőtt (a kamu spitzenkandidat-rendszernek köszönhetően), úgy ezzel egyenes arányban csökkent a támogatottsága, illetve az esélye a bizottság vezetői posztjára. Azaz, ahogy az ismertsége a felemelkedés felé mutatott, úgy haladt a biztos bukás felé - leginkább az egyre inkább felismert „üressége” miatt. Ki hiszi el Weberről ma azt, hogy képes lenne megújítani a több sebből is vérző, egyre krónikusabb betegség jeleit mutató uniós szisztémát?
Végül Weber két (de lehet, hogy inkább sok) szék közé esett. Sértegette a magyar szavazókat, tiszteletlen volt a magyar kormánnyal (is), meg akart felelni a liberfasisztáknak, de mindez kevés volt nem „csupán” a polgároknak, hanem a még mindig regnáló liberális elitnek is. Weber az elvtelenségének köszönhetően pofára esett, mint a zsíros kenyér.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Philipp Gülland
