nato
Hol vannak a lehetőségeink határai?
Két éve élünk egy háború szomszédságában. Ismét. Ez a két év éppen elegendőnek bizonyult arra, hogy végletekig polarizálja nemcsak a magyar, de az összeurópai társadalmat annak kapcsán, hogy a kormányzat hogyan áll Ukrajna támogatásához, az Oroszország elleni, immáron 14 szankciós csomaghoz, valamint a világrend monopólusának kettéosztódásához. Sokan azt kérik rajtunk, hogy ha valóban a nyugati szövetségrendszerhez tartozunk, miért nem annak álláspontját tesszük egy az egyben magunkévá. Miért nem szakítjuk meg a gazdasági kapcsolatainkat Oroszországgal? Vagy legalább Kínával? Hiszen mi egy kicsi ország vagyunk, és majd ki fog megvédeni nem ha, hanem amikor háború lesz. De éppen ez a lényeg. Mi nem szeretnénk azt, amikor háború lesz. Egészen elképesztő, hogy a háborús héják károgása olyan hangos, hogy társadalmi normává vált a békepártiak megszégyenítése. Míg a NATO egyenlő félként tekint ránk, addig Brüsszel gyarmatként tekint Magyarországra
Bár a felvétel időpontjában még nem tudtuk, de már sejteni véltük, hogy Karácsony Gergely, ha orrhosszal is, de megtartja a főpolgármesteri pozícióját, a Fővárosi Közgyűlésben azonban biztosan nem lesz többsége. Beszéltünk az EP-választás eredményéről és annak súlyáról is. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár magyarországi látogatása a hét egyik talán legfajsúlyosabb történése, Magyar Péter aktuális hisztirohama azonban erről is sikeresen elvitte a fókuszt – de nem nálunk, mert mi erről is részletesen beszéltünk. Ami pedig a legfelháborítóbb az összes közül, az a Magyarország ellen elkövetett merénylet, amit az Európai Bíróság hajtott végre. Megállapítottak egy 200 millió eurós (!!!) bírságot, amiért nem nem fogadjuk el azt a kvótát, amiről a baloldal a mai napig azt állítja, hogy nem is létezik. Emellett napi 1 millió eurót (!!!) kellene fizetnünk mindaddig, amíg nem táncolunk úgy, ahogyan Brüsszel fütyül.