Csak azért is magyar himnusz!

Hiába minden ártó szándék: már most látszik, hogy a paranoiás szlovák himnusztörvény nem fogja elrettenteni a dunaszerdahelyi DAC-szurkolókat és a felvidéki magyarságot nemzeti imánk éneklésétől. Éppen ellenkezőleg: megerősíti őket magyarságukban. Lehet, hogy éppen most „hivatalosan” nem Magyarország része a Felvidék magyarlakta része – „nem hivatalosan”, szívben-lélekben viszont igenis a magyarok földje, a magyarok országa. És amíg itt magyarok élnek, hervadt jogszabályokkal soha nem fogják tudni betiltani a himnuszunkat. Sőt, annál szebben, annál DAC-osabban énekeljük majd!

Mint bizonyára mindannyian értesültek róla, a híresen nagyvonalú szlovák parlament [irónia!] néhány napja megszavazta: május 15-étől tilos lesz „más” ország himnuszát énekelni felvidéki rendezvényeken (hacsak nincs ott az adott országból hivatalos küldöttség). Idáig a történetben talán nincs is semmi meglepő, semmi újdonság. A tót politikusok – kiegészülve néhány áruló magyar képviselővel – hozták a már jól ismert, minden magyar zászlótól sikítófrászt kapó, kisebbségi komplexusos formájukat. Ezer ilyen volt már – kezdve a nyelvtörvénnyel, a helységnévtáblás gonoszkodással, vagy éppen az állampolgárság-megvonó mélyütéssel –, és alappal föltételezhető, hogy lesz is még. Egészen addig, míg Magyarország, a Kárpát-medence magyarsága újra meg nem erősödik létszámban, lélekben és elszántságban annyira, hogy szomszédaink rájöjjenek: pórul járnak, ha húzgálják a bajszunkat.

Beleléptek a gereblyébe

Az idétlen szlovák paragrafus olyan, mint a letámasztott gereblye: hajlamos orrba vágni a gazdáját… Az már most látszik: a magyar- és himnuszfóbiás törvény visszafele sült el.

Nem megrémiszti, eltántorítja a dunaszerdahelyi DAC-szurkolókat és a felvidéki magyarságot nemzeti himnuszunk éneklésétől – éppen ellenkezőleg: megerősíti őket nyelvükben, magyarságukban. Hiszen: „Teher alatt nő a pálma.”

A törvénymódosítást nem titkoltan a DAC focicsapatra szabták. Az egyik előterjesztő, Dušan Tittel egykori labdarúgó a vita során azzal érvelt: nem jó úgy focizni a DAC-stadionban (legalábbis az ellenfélnek), hogy előtte eléneklik a magyar himnuszt. Ennyi arrafelé pont elég egy ilyen törvénymódosításhoz… Tittel egyébként annak a Szlovák Nemzeti Pártnak a képviselője, amelynek korábbi elnökét, Jan Slotát volt alkalmunk megismerni. (Ő az, aki, míg pártja tagja volt a kormánykoalíciónak, egyvégtében Budapesttel riogatta választóit, revansistának, fasisztának nevezte a magyar kormányt. Tán még ma is véres karddal a kezében szaladgálna Felvidék-szerte, ha időközben meg nem bukik.)

Természetesen megszólalt a DAC tulajdonosa, Világi Oszkár is. Kijelentette: márpedig a csapat stadionjában ezek után is énekelni fogják a magyar himnuszt, mi az, hogy… Ha megbüntetik őket (akár 7000 eurós, vagyis nagyjából 2,2 millió forintos lehet a bírság), akkor sem visszakoznak. Befizetik a büntetést, ám nem esnek térdre. Ne a magyarellenességen alapuljon a szlovák nemzeti öntudat! – javasolta a karakán tulajdonos. Miközben megsüvegelendő Világi Oszkár bátorsága, csendben azért tegyük föl a költői kérdést:

De hát akkor min alapuljon a szlovák nemzeti öntudat, ha nem a magyarok egzecíroztatásán? Tán hosszú és világraszóló történelmükön? Bartók Béla, Liszt Ferenc, Benyovszky Móric és a többi, tőlünk elcsent „szlovák nemzeti hős” imádatán?

Tartok tőle, hogy önképük, nemzeti öntudatuk csak akkor tartható fönt ideiglenesen, ha kényszeresen bemagyarázzák maguknak: azért nincs történelmük, mert mi, magyarok elvettük tőlük, mert mi elnyomtuk őket. Hogy hazugság az egész? Hát persze. De annyit ismételgetik, hogy lassan már elhiszik.

Orbán Viktor miniszterelnök és Világi Oszkár tulajdonos a klub utánpótláskorú játékosai társaságában a DAC 1904 futballakadémiájának megnyitó ünnepségén a felvidéki Dunaszerdahelyen, 2018. november 16-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Meddig tart a magyarok országa?

Persze, az is egy izgalmas és mindig időszerű kérdés, mi számít „más ország himnuszának” a Felvidéken. Halovány történelmi ismereteinkre támaszkodva joggal gondolhatjuk: a magyar szó, a magyar himnusz, a magyar gyermekkacaj csaknem másfél ezer éve otthon van a Felvidéken. Ezt a Nyugatról kinevezett új „üzemeltető” elmúlt száz esztendei, mégoly erőszakos beolvasztási, elüldözési kísérletei sem tehetik semmissé.

Lehet, hogy éppen most „hivatalosan” nem Magyarország része a Felvidék magyarlakta része – nem hivatalosan, szívben-lélekben viszont igenis a magyarok földje. Ahol magyarok élnek a Kárpát-hazában, ahol magyarul sírnak és szeretnek, ahol magyarul keresztelnek és temetnek és ahol a magyar himnuszt éneklik: az bizony a magyarok országa. Még ha az illetéktelen, kisebbségi érzéstől gyötört új „üzemeltető” ettől görcsös rángásokat kap is.

Ahonnan viszont kivonulunk, ahonnan eltűnik a magyar szó, a magyar lélek – az bizony már nem hivatalosan sem nevezhető „magyar országnak”. Akármi is legyen a hivatalos neve annak a helynek, ahol élünk, mindenhol őrizzük meg szüleink, őseink magyar nyelvét, hitét, kultúráját. És csak azért is énekeljük minél szebben, minél „DAC-osabban” a magyar himnuszt!