„Mindnyájunknak el kell menni…”

Nem fogok számháborúba kezdeni, összevetni, hogy melyik tömegrendezvényen voltak többen, ezt meghagyom a mobiltelefonok cellainformációit összegyűjtőknek, meg a különféle drónfelvételeket elemzőknek. Úgyszintén nem kívánok belemenni abba, hogy melyik beszéd volt ütősebb, jobb, tartalmasabb, s ami talán a legfontosabb: hitelesebb. Egyrészt én csak Orbán Viktorét hallottam, a Tisza-vezérét nem, másrészt azokat úgyis mindenki úgy magyarázza, ahogy akarja, illetve ahogyan a saját pártrokonszenve magyaráztatni akarja. Valami egész mást szeretnék felvetni, s az általam legkedveltebb területet, a sportot hozva fel alátámasztásként, igaz, politikai példát is említek mellé.

A magyar futballtörténelem egyik legnagyobb edzőfejedelme volt Dr. Lakat Károly. Kétszeres olimpiai bajnok (amivel máig világcsúcstartó), és kétszeres bajnok a Ferencvárossal is. (Élettörténetét századik születésnapja előtt tisztelegve megírtuk portálunkon, itt olvasható.) A világhírű szakember azt vallotta, hogy a létező legrosszabb félidei eredmény a 2–0-s vezetés, mert ilyenkor egy csapat – legalábbis tudat alatt – hajlamos elkényelmesedni, hajlamos elhinni, hogy ez a meccs már zsebben van. És ilyenkor jön az, hogy hátul egy pillanatnyi kihagyást követően szépít az ellenfél, amely ettől vérszemet kap, az esetek jelentős részében átveszi az irányítást és egyenlít, de akár a győzelmet is megszerezheti.

Tatabányán – ahol munkája révén szintén legenda lett – egyszer megcsinálta, hogy egy 2–0-s félidei állásnál közölte: szíve szerint a játékosok csak akkor kapnának győzelmi prémiumot, ha a csapat nem csupán a meccset, de a második félidőt önmagában is megnyeri. Így is lett, a „Bányász” behúzta a második félidőt is, simán megnyerve ezzel a mérkőzést.

S jöjjön a politikai párhuzam. Pontosan huszonnégy évvel ezelőtt, 2002. március 15-én tartotta szokásos, ünnepi nagygyűlését a MIÉP. Természetesen ott voltam a téren, ahol valami elképesztő volt a tömeg. (Csak zárójelben: minimum akkora, mint most a Tiszások gyűlésén. Zárójel bezárva.) A trolibuszok lehúzott áramszedővel ott pihentek a Dózsa György úton, esélyük sem volt továbbhaladni, az Andrássy út bevezető szakaszát is megtöltötte a sokadalom, de emellett még a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok lépcsőin is zsúfoltan ültek az emberek, mint valami sportpálya nézőterén. S persze sokan a Városliget közeli fái alatt hűsölve hallgatták Csurka Istvánt. Emellett mindenki emlékezhet arra, hogy az egyébként kormányon lévő Fidesz magasan a rendszerváltozás utáni legjobb kormányzati teljesítményét tette le az asztalra, és komoly támogatottsága is volt.

Sokan el sem tudták képzelni, hogy ki lehet kapni. Talán még vannak, akik emlékeznek a MIÉP kampányvideójára, amelyben a megemlékezés képeivel illusztrálták a párt mögött álló elképesztő tömeget, a csodálatos színész, Dörner György pedig csak annyit mondott, hogy március 15-én hatalmas tömeg mondta azt, hogy a MIÉP-nek igaza van. Talán a tömeg látványa, talán a sikeres kormányzás következtében általánosan jelen lévő optimista közhangulat okozta, talán az elkényelmesedés, talán ez így mind együtt, mindenesetre tény: a Fidesz elbukta a választást az MSZP-vel szemben, a MIÉP pedig hajszállal ugyan, de még a parlamenti küszöböt sem ugrotta meg.

Álljon ez a példa okulásként a nemzeti oldal számára. 

Sportnyelven szólva most úgy tűnhet, március 15-én arattunk egy győzelmet. Méghozzá nagyot. De ez nem igaz. Egyelőre csak egy szoros meccsen jó játékkal vezetünk. Az ellenfél azonban nem fogja feladni. Ha kell, sportszerűtlen eszközökkel, ha kell, a Fair play-t sutba dobva, ha kell, bármit bevetve, de fordítani igyekszik majd. Résen kell lennünk. Az előny nálunk van, vezetünk, de ezt meg is kell őrizni. Amit úgy tudunk megtenni, hogy április 12-én mindannyian elmegyünk és megcselekedjük, amit megkövetel a haza. Mert van, amiben jóval többről szól ez a „meccs”. Ez nem játék, mint a futball. Itt a hazánk, a jövőnk és végső soron a magyar megmaradásunk, az életünk a tét.

Vezető kép: a szerző felvétele