Cseh Laci után egy nappal
A mai az első nap, amelyen Cseh László már nem volt aktív sportoló. Megszokhatatlan lesz, hogy legközelebb nélküle utazik világversenyre a magyar úszócsapat. Mivel majdnem egyidősek vagyunk, suhanc voltam még, amikor elkezdte a nemzetközi színtéren az éremgyűjtést, és hiába telt el azóta rengeteg idő, ő képviselte az állandóságot. Most pedig meglett emberként kell beletörődnöm, hogy neki „ez volt az ideje, ez volt a versenyzése”. Ami pedig a kettő között van, az páratlanul gazdag. Ott volt csaknem két évtizeden át, vegyesen, háton, pillangón, váltóban – mikor melyiken –, és legutolsó világversenyeit kivéve mindegyiken akasztottak érmet a nyakába. Az igazi jelentőségét viszont nem is az érmei jelentik, illetve nem úgy, ahogy sportolóknál általában szokták.
A barcelonai vb-n bukkant fel a nemzetközi élmezőnyben, ahol a világcsúcsot úszó Michael Phelps mögött ezüstérmet nyert 400 vegyesen. A következő évben ezüstért ment Athénba is, de beütött egy rendkívüli körülmény, amit akár az egész pályafutása előképének is tekinthetünk. Eltörte a lábközépcsontját az olimpia előtti hetekben, ennek ellenére bronzot nyert – ez is a hosszú pályafutása előképe, amit akkor csinált, mert a rendkívüli körülmény ellenére sem a könnyebb utat választotta, nem futamodott meg, hanem megküzdött.
Ez a tántoríthatatlanság, hogy mindig odaállt, és mindig megpróbálta, ez tette őt azzá az úszóvá, aki hiába nem nyert olimpiai aranyat, mégis egy egész ország sorolja a legnagyobb bajnokai közé, és aki előtt élete utolsó olimpiai úszását követően a friss kínai olimpiai bajnok is meghajolt. A sportolótársai még a civil tisztelőinél is jobban tudják, mekkora dolog az, hogy valaki, aki már a 18 évvel ezelőtti világbajnokságon a legjobbak közt volt, még ma is döntőt úszik.
Cseh Laci az elpusztíthatatlanság, akit hiába előznek meg, legközelebb is ott lesz, tovább, mint bárki más, mert nincs olyan, hogy feladja. Éppen ezzel győz végül. A fent említett rendkívüli körülmény igazából a vele pontosan egyidős, és így a pályafutását az első pillanattól végignyomasztó Michael Phelps volt, a verhetetlen zseni. Talán Cseh Lacinak az volt a küldetése, hogy olimpiai arany nélkül érjen fel a csúcsra, mert ezek szerint különleges esetekben így is fel lehet.
Mert mi az, ha nem csúcsra érés, önmaga sokadik legyőzése, hogy a 2019-es világbajnokságon nem jutott döntőbe sem 100, sem 200 pillangón, erre visszatért a vegyeshez, és a 2021-es olimpián újra döntőt úszott? 35 évesen. Ahogy az is, hogy az élete csúcsformáját jelentő pekingi olimpia három ezüstje kicsit megroppantotta az önbizalmát, Londonban pedig teljesen besokallt attól a nyomasztó démontól, amit Phelps jelentett, Rióban mégis újra ezüstig menetelt, és egy felejthetetlen hármas holtversennyel, mintegy jutalomjátékként, végül csak utolérte az amerikait. Ha nem is tűnik mindig igazságosnak a sors, azért a humorérzékét néha megcsillantja.
Ráadásul ez csak a versenyzői pályafutása. Mert az olyan mozzanatokról se feledkezzünk meg, hogy amikor egy úszótársát gusztustalan módon, az utolsó pillanatban kigolyózták a riói olimpiai csapatból, és az egész korrupt művelet előre le volt zsírozva Gyárfás szigorúan ellenőrzött úszószövetségi döntnökeinél, egyedül Cseh Laci mert felszólalni a pofátlanság ellen. Nekünk inkább legyenek ilyen bajnokaink, mint olyanok, mint Phelps meg Lochte, akik jó sokszoros olimpiai aranyérmesek ugyan, de az egyik közös eredményhirdetésük előtt a dobogóra felvetett lábbal, röhögcsélve várták, hogy bemondják a nevüket, nem beszélve Lochte riói benzinkút-látogatásáról!
Tudjuk, hogy összességében ezzel a magyar bajnokkal sokkal jobban jártunk. És nehéz lesz megszokni, hogy nem bajnokoskodik tovább. A legközelebbi budapesti vizes vébén viszont esetleg beugorhat a mastersverseny mezőnyébe, hogy a gyengébb mellúszás-részidőn bosszankodva is begyűjtsön még egy-két aranyérmet. Azt gondolom, ha valakiért, akkor érte csődülhetne még össze hasonló közönség, mint a negyvenes éveiket taposó Kemény-legényekért. Ezt úszta össze Cseh Laci olimpiai arany helyett.
