Csengey Dénes a halála előtt a tévé mocskos ügyeit kutatta – A posztkommunista polip, avagy a média lenyúlásának története (9. rész.)

Bécsi munkája, majd stuttgarti ösztöndíja után a Magyar Televíziónál folytatódott a közgazdász-káder Bayer József felemelkedése. Az agitpropos fővezér Lakatos Ernő és Berecz János emberének tartott Bayer négy évig dolgozott a tévénél, és bár a propagandasajtó szerint ez sikertörténet volt, valójában a tévé [ahogyan az ország] eladósodott. Bayer jókor, 1989 tavaszán váltott, átment a Springer Budapesthez, a tévénél korábbi beosztottja, strómanja, Sándor Gyuláné lett az utódja, akinek férjét Bayer saját cégénél alkalmazta. Nem csak őt, a tévé technikusból lett gyártási igazgatójának, Horváth Lórántnak a felesége is Bayer csapatát erősítette. Így alakult ki az a posztkommunista hálózat, amely a rendszerváltás korszakában és után is uralta a magyar médiát. Jellemző, hogy Bayer egyik legfontosabb springeres embere, Nemes Péter az MSZMP KB politikai munkatársaként került a tévéhez, Bayer magával vitte, és hosszú évtizedekig együtt irányították a megyei sajtót. Meglepő, hogy az összes Párt által kinevezett főszerkesztőt megtartották és megvédték? Vagy, hogy a Sándor Gyuláné és a tévés visszaélések ügyében indított korrupciós, sikkasztós ügyek mind elbuktak? Nem igazán, ahogyan ezzel az átmentett hálózattal az is papírforma volt, hogy a vidéken a ma is gyűlölt MSZP 1994-ben letarolta a megyéket. Néhányan már akkor is vizsgálódtak, közéjük tartozott az a Csengey Dénes, aki halála előtt éppen a tévés ügyekről akart megjelentetni anyagokat. 

„Külföldi televíziós társaságoknál, Pozsonyban, Prágában, egyebütt, úgy emlegetik, ahogyan sok-sok évszázaddal ezelőtt Attilát emlegették Nyugat-Európában.

Isten ostoraként. Az összes jól fizető televíziós együttműködést elhódította tőlünk, mondják Bayer Józsefről, a Magyar Televízió kereskedelmi főigazgatójáról, és irigylik azt az intézményt, ahol olyan ember irányítja a televíziós kereskedelmet, mint ő. Idehaza nincs irigykedés.

Hallgatagon tudomásul vesztik, akik tudnak róla, hogy négy esztendő alatt megsokszorozta a tévé kereskedelmi forgalmát is, nyereségét is” – így kezdődött az a dicsőítő interjú, amely 1989 februárjában jelent meg a Magyar Nemzetben. A szerzője Lőcsei Gabriella volt – később is felbukkan majd, rendszeresen írt magasztaló cikkeket Bayerről és köréről.

Az Isten ostoraként jellemzett Bayer József ekkor még a tévé kereskedelmi igazgatója volt, de már nem sokáig, hivatalosan 1989. március elsején hagyta ott a televíziót. A váltást már ebben az interjúban is belebegtette: „Siker, jó közösség, gazdasági föllendülés. És most mindenki azt suttogja, hogy Bayer József kereskedelmi főigazgató megválik a Magyar Televíziótól” – vetette fel Lőcsei, mire Bayer: „Igazat suttognak. Április elsejétől visszamegyek a közgazdasági egyetemre, a vállalatgazdasági tanszékre. […]

Egyetemi munkám mellett több vezető nyugat-európai cégnek és banknak leszek a magyarországi tanácsadója. Ezeknek a konszerneknek a támogatásával könyv, lap- és tömegkommunikációs ügyek pénzügyi megvalósításán dolgozom.

Ez év júniusára több konkrét lappal és könyvvel megjelenünk a magyar piacon”. Aztán jövőre bekebelezzük a megyei sajtót – tehetnénk hozzá helyette. 

Bayert a Párt utasítására nevezték ki, egy csokorban az ellentmondásos életutat bejáró legendával, Chrudinákkal

Előző cikkemben bemutattam, hogyan küldték a közgazdász Bayer Józsefet a hírszerzéshez tartozó Collegium Hungaricumhoz, hogy ottani titkári-propagandista munkája után Stuttgartba mehessen ösztöndíjjal, az imperialistáknál kitanulni a piacgazdaság trükkjeit. Bayer ezután, a nyolcvanas évek közepén került a tévéhez, 1984 decemberében három másik munkatárssal (Chrudinák Alajossal, Medveczky Lászlóval és Nemes Péterrel együtt) együtt nevezte ki a Párt a különböző fontos munkakörökbe.

Bayer kereskedelmi igazgató lett, Medveczky, aki korábban moszkvai tudósítóként is dolgozott, a tévé belpolitikai főszerkesztőjeként folytatta, míg a ma már jobboldalinak tartott, de az MGIMO-n végzett, majd háborús tudósítóként ismertté vált Chrudinák „az aktuális politikai adások főszerkesztőségének helyettes vezetője” lett.

Kinevezésüket megírta a sajtó is. Röviden Chrudinák Alajosról. A ma már visszavonult rádiós-tévés legendát nem véletlenül tartják azóta is sokan etalonnak a jobboldalon is, a romániai magyarságért tett munkája kalapemelést érdemel, de ettől függetlenül a rendszer különleges státuszú újságírói közé tartozott. Az ötvenes évek közepén a diktatúra kiválogatott fiataljait oktató moszkvai MGIMO-n tanult (cikkeim itt, itt, itt és itt a híressé vált hallgatókról), majd ’56-os szerepe miatt börtönbe került (hol fél, hol egy évet írnak), kiszabadulása után pedig eltiltották az egyetemektől. 1957 és 1962 között óraadó, nyelvtanár volt a TIT József Attila Szabadegyetemen, majd dolgozott az Országos Fordító Irodában, 1963-tól a Magyar Rádió munkatársa volt, egészen 1972-ig, ekkor a Magyar Televízióhoz került. Nevével párszor összefutottam korábbi kutatásaim során, például abban a „Fekete Afrika Hazai Bázis” című objektum dossziéban, amit a hírszerzés Press rezidentúrája azért nyitott, hogy összegyűjtse azokat az afrikai fiatalembereket, akiket alkalmasnak vélt a beszervezésre.

Ezeknek a jelentős része abban az iskolában tanult, amit a szovjet KGB alá tartozó Nemzetközi Újságíró Szervezet Budapesten nyitott meg (Nemzetközi Újságíró Oktatási Központ). 

Ebben a szovjet-magyar propaganda- és hírszerző-központban tanított mások mellett az a Bochkor Jenő és Kalmár György, akiket a magyar állambiztonság a hetvenes évek elején Nigériába kívánt küldeni, hogy ott neveljék az erre kiválasztott afrikai újságírókat. Kalmár titkos munkatárs lehetett, Bochkort maga az MNVK-2 küldte korábban Bonnba tudósítani.

„A Nemzetközi Ujságiró Oktatási Központban 1970. április közepén 3 hónapos késéssel megkezdődött az oktatás a 9. tanfolyamon – jelentette a Press egyik hírszerzőtisztje. – A III/I-2. Osztály érdeklődési körébe tartozó iraki, burmai és tanzániai hallgatókról az alábbi elsődleges tájékoztatást adom: Irakiak […] Farook Karim Nassri Jazrawi […] 3 éve ujságíró, az iraki Hirügynökség belpolitikai szerkesztőségének munkatársa.

Chrudinák Alajos elvtárs a Magyar Rádió munkatársa elmondta, hogy amikor Irakban járt rendkivül sok segitséget kapott Jazrawitól, olyan embernek ismerte meg, akire lehet számitani. A tanfolyamon szorgalmasan, fegyelmezetten kezdett a tanuláshoz.

[…] Az operativ feldolgozó munkában az irakaiak közül elősorban az ő személye érdemes figyelmet.”

Ez az iratrészlet természetesen nem jelenti azt, hogy Chrudinák hivatalos jelentést adott volna, könnyen elképzelhető, hogy a hírszerzés tisztje fedett munkakörében kérdezte ki.

Ettől függetlenül a riporterből lett tévés igencsak kényes munkát végzett a hetvenes évek elejétől, egymás után készítette a filmeket a közel-keleti háborúkról és konfliktusokról, rovatom olvasóinak felesleges azt boncolgatnom, hogy ehhez milyen komoly bekötés volt szükséges. Ahogyan ma már az is ismert, hogy akkor a Magyar Népköztársaság Moszkva többi csatlósával együtt támogatta az arab országokat és az arab-vörös terrorizmust. Akár a pápa, akár Izrael, akár a Nyugat elleni merényletekről legyen szó.

Chrudinák Alajos és az iraki főparancsnok 

Ma már más szemmel olvassuk azt a méltatást is, ami 1980-ben a Népszavában jelent meg iraki munkájáról: „Az a híre, hogy nemcsak, szereti, keresi is a veszélyt. Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Chrudinák Alajos a hivatását szereti, ez vezette el Dél-Libanonba, Ogadenbe, Nyugat-Szaharába. Ez készteti arra, hogy igyekezzen eljutni oda, ahol a politika izzásában dörögnek a fegyverek. […] Az elmúlt hetekben megszólaltatta az iráni földön harcoló iraki katonákat és az iraki bombák okozta romok között vérző iráni embereket.

Az összefüggésekről, az okokról, az eseményekről, érzéseikről faggatta az iraki hadügyi államtitkárt és az iráni elnököt, a frontra induló teheráni önkéntest és az iráni haditengerészet főparancsnokát, a Perzsa-öböl térségének hadműveleti főnökét és a frontkórház sebész főorvosát”

– írta a napilap Leningrádban végzett külpolitikai rovatvezetője, Barabás Péter.  Chrudinák Alajos négy évvel később már Budapesten kapott fontos feladatot a tévénél. Gyanítom, hogy az ő jó kapcsolatai is kellettek ahhoz, hogy 1987-ben „három évre szóló együttműködési megállapodást írt alá Budapesten Bereczky Gyula, a Magyar Televízió elnöke és Mohammad Hashemi, az iráni rádió és televízió elnöke” (Magyar Nemzet).

Úttörő-mozgalom, KISZ, MSZMP, tévé, Springer Budapest

Most viszont térjünk át a negyedik érkezőre, Nemes Péterre.

Nemes az MSZMP Központi Bizottságának politikai munkatársaként vált a tévé műsorigazgatójává. Később Bayer után ő is átment a Springer Budapesthez, ahol az egyik legfontosabb bizalmi emberévé vált.

Az ő pályafutása is megér egy hosszabb kitérőt.

Nemes Péter a hetvenes évek közepén a Magyar Úttörők Szövetsége Országos Tanácsának titkáraként dolgozott, 1982-ben ebben a minőségében küldték Kubába, a Világifjúsági Találkozóra. Az akkori VIT-ről Hahn Péter, azaz „Orengo” titkos munkatárs-újságíróról szóló cikkemben már írtam. Nemes emelkedése is folyamatos, a Magyar Nemzet 1983-as cikke már a KISZ Központi Bizottságának kádereként említette: „Hosszú évek óta foglalkozik a társadalom perifériáján élők problémáival Nemes Péter nevelésszociológus. a KISZ központi bizottsága ifjúsági bizottságának titkára. Az Ifjúsági Szemlében megjelent átfogó tanulmányrészlete a Kalandozások a csövesek világában címet viseli.”

Az említett Ifjúsági Szemle az Ifjúkommunista negyedévenként megjelenő kiadványa volt. Mellékszál, de érdekes, hogy a Nemes a tanulmányát tartalmazó számban a Magyar Nemzet akkori ajánlója szerint Brády Zoltán csövesekről szóló riportja is megjelent. A Kapu alapítójának később is szerepe lesz ebben a cikkben. Nemes egy évvel később már könyvvel jelentkezett, az Ismerkedés a csövesek világával című mű fülszövegében már az MSZMP Központi Bizottságának munkatársaként említették.

Az Ifjúsági Magazinban megjelent – 1985-ös – méltatásban ezt írták a könyvéről: „S ha a jelenség létezik, akkor létezik az a veszély is, amit Nemes Péter sem győz eleget hangsúlyozni: a bűnfertőzés veszélye.

Mert az nem igaz, hogy minden csöves és minden csellengő fiatal bűnöző. De az igaz, hogy szinte valamennyien isznak, legtöbbjük valamilyen kapcsolatban áll a kábítószerekkel is, az együttlét és veszélyes >kellékeihez< szükséges pénzzel nem, vagy alig rendelkeznek. S igaz, hogy >a csövesség és a bűnözés között meglehetősen keskeny az elválasztó vonal<.”

Már ebből a rövid részletből nyilvánvalóvá válik a kriminalizálási szándék: csövesek, csellengők, Közveszélyes Munkakerülők, talán nem csak nekem jut eszembe a galerik ellen folytatott átfogó küzdelem, és Popper Péter pszichológus személye. A kommunista káder mindenesetre egyre feljebb emelkedett a létrán, és műsorigazgatóként került a tévéhez. A négy szereplő félmondatos/hosszabb bemutatásából pontosan látjuk, hogy kik kerülhettek kulcspozíciókba a média kiemelt fontosságú területein.

Elkezdik építeni a Bojtár utcai stúdiókat

Kinevezésük idejében – 1984 decembere – már Kornidesz Mihály kommunista politikus [egy friss Magyar Nemzet-publicisztika szerint „emberarcú kommunista”] volt a tévé vezetője. Kornideszt 1983-ban nevezték ki, ugyanebben az évben kezdték meg a tévé Bojtár utcai telepének a fejlesztését, ahol létrehoztak két új stúdiót. Erre összességében hatalmas összeget költöttek, jelentős részben hitelből, ami miatt (is) a tévé eladósodott. A beruházást 1985-ben maga Kornidesz magyarázta meg a sajtónak: „A Magyar Népköztársaság kormánya tavalyelőtt elhatározta, hogy gyorsabb fejlesztési lehetőséget ad a televíziónak, és megengedték, hogy ebben az évben elkezdjük új stúdiók építését a Bojtár utcában. Két stúdió építéséről van szó. Miért fontos ez? Egy stúdió elég drága beruházás, de nagyon jól megtérül”. (Megjelent a Jel-Képben).

Tény, hogy Lőcsei a cikkem elején idézett, a Magyar Nemzetben megjelent cikke ellenére a televízió 1989-re már teljesen el volt adósodva. Bayer József jókor, 1989 márciusában váltott, a vihar már távozása után, 1989 novemberében tört ki.

Csőd szélén a tévé, Bayer József és bizalmi emberei

Ekkoriban már az 1987-ben kinevezett Bereczky Gyula volt a tévé elnöke. Ő korábban a Pártközpont Agitációs Propaganda Osztályának volt alosztályvezetője, így Berecz János és Lakatos Ernő beosztottja és bizalmi embere volt. Ahogyan Bayer József és Nemes Péter mögött is ez a társaság állt. Novemberben a Magyar Hírlapban és a Kapuban is megjelent egy-egy olyan cikk, amely betekintést engedett a függöny mögé. A radikális újságként tálalt és több izgalmas anyagot megjelentető Kapuban egy magát meg nem nevező tévés beszélt Bayerék dolgairól, kijelentve azt, hogy egy esetleges per esetén szívesen felfedi magát. „A Magyar Televízió pénzszűkében szenved. Az elmúlt évet [1988] 400 milliós deficittel zárta. Napjainkban gyakorlatilag teljes gazdasági-pénzügyi csőd szélén áll” – mondta az ismeretlen munkatárs, aki kitért az egyszerre távozó Bayer és Horváth József gazdasági igazgató szerepére.

„Az egykori – március 1-jével eltávozott – gazdasági igazgatónak, dr. Horváth Józsefnek az volt a véleménye, hogy a Magyar Televíziónak majdhogynem teljesen mindegy, hogy mi mennyibe kerül, mert az állami költségvetéstől mindenkor fognak annyi pénzt kapni, hogy ne sötétüljön el a képernyő, mert ez nem a tévének, hanem az MSZMP-nek az érdeke. Ebben a koncepcióban – amennyiben annak lehet nevezni –, volt is logika.

A gazdasági igazgatóval egy időben távozott a kereskedelmi főigazgatói székből Bayer József, aki jelenleg a von Ferenczy által támogatott Axel Springer cég magyarországi ügyvezető igazgatója. Kapcsolatait nem szakította meg a Magyar Televízióval, személyes tanácsadója dr. Bereczky Gyula elnöknek. Közvetlen munkatársként foglalkoztatja az egykori beosztottja, a volt kereskedelmi főkönyvelő, Sándor Gyuláné, akit Szinetár Miklós emelt ki maga mellé a kereskedelmi igazgatóságról, azzal párhuzamosan, hogy az elnök jóváhagyásával ő lett a Magyar Televízió koprodukciós csúcsvezetője.

Ő [mármint Szinetár] bírálja el, hogy milyen koprodukciós tevékenységhez hány forinttal és milyen kapacitással járul hozzá a tévé; milyen megállapodásokat kötnek a külföldi ügyféllel, és ebből milyen devizabehozatali lehetőségek vannak a tévé és személy szerint a művészeti alkotógárda számára. Szinetár Miklós mint rendező az úgynevezett művészeti alkotók kategóriájába tartozik egyrészt, másrészt pedig ő hagyja jóvá a koprodukciót. Így fordulhatott elő például, hogy a Stradivari vagy a Trónörökös című koprodukciós alkotásokat Szinetár Miklós hagyta jóvá, és ő is rendezte.”

„Érdekes lenne azt is tudni, hogy Bereczky Gyula hallott-e arról, hogy milyen összeköttetés van Szinetár, von Ferenczy és Bayer József között – folytatódott a cikk. –

Érdekes lenne azt is megtudni, hogy egyáltalán tud-e róla. És meg kellene kérdezni Szinetár Miklóstól, hogy milyen utasításokat adott ki Horváth Lórántnak, a gyártási igazgatónak arról, hogy a kapacitásokat kedvezményes áron kapja meg az Axel Springer cég. Milyen reklámtevékenységhez adott kedvezményeket? Azt már nem merem megkérdezni, hogy tudja-e, ki hány tízezer forintot kap havonta zsebből az Axel Springer cégtől. Egyáltalán, meg kellene kérdezni, hogy a káderek megválasztásakor mennyire számított arra, hogy a Magyar Televízió gazdasági-pénzügyi helyzetét függetlenné teszi az Axel Springer cégtől és Bayer Józseftől.”

És itt térhetünk vissza az említett Bojtár utcai stúdiókra, hiszen a cikk szerint itt végezték azt a bérmunkát, amelyhez „Bayer József révén jut[ott] a Magyar Televízió. Ide kerülnek [kerültek] a legkorszerűbb technikai felszerelések, a Szabadság téri épület pedig a saját technikai minimumán, fejlesztés nélkül marad, ahol volt, illetve a helyzete mindinkább romlik. […] A televízió valutát akar szerezni – márpedig nélküle nem létezhet –, ennek lehetőségét teremti meg a Bojtár utcai bázis és Bayer József pompás üzleti érzéke. Utánanézett, hogyan tud a Magyar Televízió kölcsönt felvenni, és miután a kölcsönhiteleket jóváhagyták, ő az, aki Axel Springert mint vállalkozót behozta, akik bagóért hajlandók 1,7 vagy 1,6 millió dollár évi bérért kibérelni a még el sem készült létesítményt.”

Nem tudjuk, hogy a fenti sorok mennyiben fedték a valóságot, de látva Bayer és a Springer Budapest későbbi magyarországi ügyleteit, az ártatlanság vélelmét az ő esetükben viszonylag nehéz komolyan venni.

Bayer Vintonjában Sándor Gyula és Horváth Lórántné is feltűnik

Tény, hogy Bayer saját cége, a Vinton éppen ekkor, 1989 szeptemberében alakult át „Reklám és Propaganda Kisszövetkezet”-ből „Filmgyártó, Forgalmazó és Reklám Kft.”-vé.

Egy a szintén a Kapuban megjelent cikkben a Cégközlöny információja alapján (leellenőriztem az Optenben) a vállalkozás tagságát is összeírták:

benne voltak Bayer különböző rokonai, és – ez ennél sokkal érdekesebb – az említett gyártási igazgató, Horváth Lóránt felesége és anyja. Valamint: Sándor Gyuláné férje, Sándor Gyula… Sándor Gyuláné kulcsfigura: a tévénél még Bayer beosztottja volt, hogy a távozása után éppen ő legyen az utódja. Horváth említett neje, Kázmér Judit pedig a rendszerváltás után vált igazán meghatározó figurává: ő lett a Pannon Lapok Társaságának ügyvezető igazgatója, majd a Mediaworks pr- és marketingigazgatója lett, ahonnan csak tavaly távozott. Sándor Gyulánét korai halála megakadályozta a komolyabb karrierben. 

„A Magyar Televízióval máris jól alakulnak a kapcsolatok – írta a Kapu 1989 decemberében. – Közös delegációt küldött Cannes-ba a Magyar Televízió és a VINTON – Bayer József, Horváth Lórántné, valamint Sándor Gyuláné, az MT kereskedelmi-gazdasági főigazgatója személyében. Állítólag filmet (filmeket) is vásároltak, elköltve utolsó fillérig a 150 ezer forint alaptőkét. Emiatt autóstoppal érkeztek haza Cannes-ból. (Bár ez utóbbi kevésbé valószínű.)”

A mainstream sajtóban erről a háttérről persze nem nagyon lehetett olvasni. Maga Bayer Lőcsei Gabriellának beszélt az alkotásaikról a Magyar Nemzetben. A cikk stílusa a szokásos, Bayer az átalakulás, az elvtársból lett sikeres üzletember szimbólumaként tűnt fel: „Van azonban egy nyugat-európai és magyar vállalkozásként működő társaság, a Vinton, amely az Axel Springer hathatós támogatásával működik ez év áprilisa óta, s egyfolytában derűlátóan ítéli meg a jelent is, a jövőt is. A társaság ügyvezető igazgatója, dr. Bayer József készségesen elmondja, mi mindent indítottak el néhány hónap alatt, és mik a terveik az elkövetkező hetekre, hónapokra, évekre”.

Bayer az interjúban elbüszkélkedett a különböző megszerzett és elindított lapokkal, majd beszélt azokról az alkotásokról, amelyek „nekik köszönhetően” mennek majd le a tévében: „1991-től sugározza a Magyar Televízió azt az ötvenkét részes, egyenként huszonöt perces mesesorozatot, amely a világon mindenütt sikert aratott eddig főszereplőjével, Maya méhecskével. Megvettünk azután egy háromszor kétórás sorozatot Erzsébet királynéról, a Sissi-t, Romy Schneiderrel a főszerepben, Ennél a műnél mindent mi magunk csinálunk, vásárlást, szinkront, és így tovább, és amikor mindennel készen vagyunk, akkor ajánljuk föl a Magyar Televíziónak megvételre. De nemcsak a tévével köt bennünket össze külkereskedelmi tevékenység, mi bonyolítjuk le a Helikon Film mozifilm-vásárlási ügyeit is.”

[Ki gondolta, hogy amikor gyerekkoromban a rettenetesen bugyuta Maját, meg Sissit néztem, akkor Bayeréknek lehettem volna hálás.]

Egy sikkasztási üggyel terelték el a komolyabb visszaélésekről?

Ez nyilván Bayer terepe volt: ahogyan korábban megírtam, a hírszerzés alá tartozó Collegium Hungaricumban ő szervezte és irányította a filmes propaganda-esteket. Említettem, hogy nemcsak a Kapuban, de a Magyar Hírlapban is megjelent egy botrányt keltő cikk 1989 novemberében. A címe Több százezer forintos sikkasztás a Televízióban volt.

Ebben Magyar Ildikó, a tévé gazdasági és kereskedelmi főigazgatóságának titkárságvezetője főnökét, Sándor Gyulánét, gazdasági visszaéléssel vádolta. Említettem, hogy utóbbi Bayer távozása előtt éppen az ő beosztottja volt. A korabeli cikkek szerint az asszonyt decemberben a tévé elnöke, Bereczky Gyula is feljelentette a rendőrségen. Ez már csak azért is érdekes, mert Sándor Gyuláné szerint Bayer dobbantása idején éppen ő, Bereczky beszélte rá az utódlásra – persze később látni fogjuk, hogy valójában ez Bayer ötlete lehetett.

A Bojtár utca miatt kerültek adósságba, de szó sincs visszaélésről!

A Magyar Hírlapban megjelent cikk után a tévéelnök Bereczky kiadott egy közleményt, amely szerint a Magyar Hírlap valótlanságot állított, mert a tévé adóssága „tavalyi 470 millióról 280 millió forint körüli összegre csökkent. Cáfolja a cikk állítását, mely szerint a televízió adósságállománya 750 millióra rúg.” [Ez a 470 milliós összeg egyébként alátámasztja a Kapu ismeretlen tévésének az állítását.]. A tévéelnök szerint „az adósság forrása a Bojtár utcai két stúdió építkezése. Ezekre a létesítményekre a műsorok készítéséhez az intézménynek feltétlenül szüksége van. Az építkezés viszont úgy indult meg, hogy az anyagi fedezet nem volt biztosítva. Tehát – jelenti ki Bereczky Gyula közleményében – az adósságállomány és az esetleges szabálytalanságok, visszaélések között nincs összefüggés.”

Nyilvánvalóan nincs, hogyan is lehetne.

A vizsgálat megindult, és nem meglepő módon Sándor Gyuláné felmentésével zárult. A legfurcsább, hogy végül egy egészen pitiáner ügy miatt vizsgálódtak, a százmilliós adósság helyett egy nevetségesen alacsony összegről beszéltek. Bereczky közben 1989 végén távoznia kellett a tévétől. 

Sándor Gyuláné két interjút adott – egyet a Népszabadságnak, egyet a Magyar Nemzetnek –, utóbbiban természetesen Lőcsei szólaltatta meg, aki a beszélgetés előtt terjedelmesen kifejtette, hogy ő végig bízott az interjúalany ártatlanságában… „Behívtak a gazdasági rendészetre, ismertették velem, miért jelentett föl a tévé elnöke. Hűtlen kezelésért. Ez még december elején volt. December közepén, miután Magyar Ildikó hazugságai sorra megdőltek, ismét behívattak, és közölték, tízezer-háromszázkilencven (10 390) forint hűtlen kezelésével vádolnak, mert >állítólag< egy beosztottamnak ilyen összegű csomagot küldtem.” – mondta a felmentése után Sándor Gyuláné. 

A hölgy a Népszabadságnak is mindent cáfolt: „Azért nyilván tudta, hogy darázsfészekbe nyúl, amikor egyszerre vállalta el a tévé gazdasági igazgatói és kereskedelmi főigazgatói állását. Sejteni lehetett, hogy temérdek a lezáratlan, megoldatlan dolog. Például rebesgettek a Bojtár utcai stúdió építése körüli visszaélésekről is” – vetette fel az újságíró, mire ő: „Erről nem kívánok beszélni, mert ezt a beruházást nem én indítottam el. Erre a stúdióra szükség volt. A televíziót nem ismerő vagy rossz színben feltüntetni akaró nyilatkozatokkal nem foglalkozom.” [Pontosan tudjuk, hogy ha már a főszócső Népszabadság is rebesgetésről írt, akkor ott komoly mutyizás mehetett.] 

Nem kívánt beszélni. „Tehát nem igaz, hogy még el sem készült a stúdió, és már bérbe adták külföldi cégeknek? – Szó sincs róla. 1989 áprilisától nemzetközi pályázatot hirdettünk meg, amit a Thomson cég nyert el. Segítségükkel a legmodernebb technikával fogjuk a Bojtár utcai stúdiót felszerelni, ami megteremti a saját játékfilmgyártásunk alapjait.”

Érdekes, hogy az interjúban szóba sem került a Springer Budapest vagy Bayer cégének, a Vintonnak a neve. A rendőrség 1990 nyarán lezárta a nyomozást – bűncselekmény hiányában, de a fenti részletekből is látható, hogy teljesen komolytalanná vált az egész ügy.

Hogy mennyire? Bár Sándor Gyulánét a Népszabadság újságírója szembesítette a Kapuban megjelent állításokkal, azzal ő – és a rendőrség (!) – sem foglalkozott. „A Kapuban nem nevezték meg az interjúalanyt, aki az 1989. novemberi számban az információkat szolgáltatta. Azt írták azonban, hogy természetesen a vizsgálat során az illető felfedi a nevét. Kiderült-e, hogy kiről van szó, és hogy mit tud bizonyítani? – Nem foglalkoztunk ezzel, miután névtelen volt az informátor, és rágalmaknak tartom, amiket mondott.”

A rendőrség csak a pitiáner ügyben nyomozgatott

Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy a nyomozás során a rendőrök feltehetően meg sem hallgatták az említett embert, aki nem tízezres, hanem százmilliós visszaélésekről beszélt. Helyette azzal a Magyar Ildikóval foglalkoztak, akiről később kiderült, hogy megrögzött szélhámos. A Magyar Nemzet cikke szerint 1990 elején kirúgtak a tévétől, mert „a rendőr-főkapitányságtól hivatalos értesítést kapott a televízió, hogy többszörös okirathamisítás és sikkasztás miatt eljárás folyik ellene. (Tudomásom szerint azóta közkegyelmet kapott.)”

Már a közkegyelem említése is igen furcsa – Magyar Ildikó mindenesetre nem tanult az esetből, a kétezres években a fél ország megismerte, miután egy 600 millió forintos áfacsalás miatt (!) több év börtönre ítélték. Élettársa, Benkő Péter színész megúszta két év felfüggesztettel. Magyar Ildikóról a Népszava 2003-ban azt írta:

„Benkő Péter színész élettársa, a 600 millió forintos áfacsalás miatt 4 és fél év börtönre ítélt Magyar Ildikó a rendszerváltozás időszakában a Magyar Televíziónál dolgozott, beosztásához szükséges, végzettségét igazoló iratok, mint később kiderült, egytől egyig hamisak voltak. Ez sem lehetett azonban akadálya annak, hogy az asszony évekkel ennek kiderülése után fiktív számlákat nyújtson be az APEH felé összesen 2,7 milliárd forintról, amiből 600 milliót igényeltek vissza.

Bár Magyar Ildikó végig tagadta bűnösségét, végül az ügyben hozott ítélet megállapította: igen kiterjedt írásszakértői vizsgálatok alapján vonta le a bíróság azt a következtetést, hogy az inkriminált cégek iratain a hamis aláírások jórészt Magyar Ildikótól származtak”.

A rendőrség az MTV belső ellenőrzésével sem foglalkozott

Kommunista ejtőernyősök, egy megrögzött szélhámos és egy teljesen sikertelen nyomozás– furcsa idők uralkodtak a tévénél. A Kapu főszerkesztője, Brády Zoltán nem hagyta annyiban a dolgot, és 1990. július ötödikén cikket jelentetett meg a Népszavában. Brády – joggal – azon értetlenkedett, hogy a rendőrség miért nem foglalkozott több dologgal.  

Például annak a Tihanyi Viktornak a jelentésével, aki az MTV belső ellenőrzését folytatta. Tihanyi a cikk szerint közölte, hogy „>csak a kereskedelmi főigazgatóságon közel 4 millió Ft-ot ilyen címen (ti. reprezentációs és propagandacímen!) úgy költöttek el, hogy a megvásárolt áruk többségéről azt se tudták, hová került; 100 ezer Ft-os nagyságrendekben vásároltak bútorokat, élelmiszereket, üveg- és porcelántárgyakat.<

A dolog megrázó – írta Brády – […]

2. Ha Tihanyi doktor ennyit tud a Sándorné-féle cég viselt dolgairól, akkor vajon miért nem osztotta meg információit a rendőrséggel, hiszen azok – olvashattuk – 10 ezer Ft-os számlákkal szaladgáltak hónapokig ide-oda. Miért a Magyar Hírlapnak duzzog Tihanyi úr, hogy nem is kérdezték meg tőle a konkrétumokat, hanem csak úgy belegázoltak a becsületébe? Tihanyi úrnak tán – mint >feljelentőnek< – a beosztásából eredő kötelességén túl még érdeke is lenne, hogy minden bizonyíték a hatóságnál legyen a nyomozáskor – nem?

[…] 4. És a legfőbb kérdésem az lenne, hogy ez a 4 milliós >pazarlás< mely időszakban keletkezett: netán Sándorné rövid, néhány hónapos főigazgatói ténykedése alatt? […]

Tehát a nagy kérdés: Sándorné alatt >bútorozkodtak-e be<, vagy a korábbi főigazgató vásároltatta a holmikat a reprezentációs és propagandakeretből? Mert ha ez utóbbi, vagyis dr. Bayer József, akit a széles olvasóközönség inkább mint az Axel Springer Budapest Kft. igencsak vagány igazgatóját volt szerencsés megismerhetni, akkor érdekes kombinációk is szóba jöhetnek a porcelán és a kamionnyi bútor hollétét illetően.”

Nepszava_1990_07__pages41-41

Brády cikkével nehéz lenne vitatkozni. A legérdekesebb, hogy a Kapu lejjebb bemutatott cikksorozata szerint bár Bayer helyreigazítást kért, majd pert indított, attól már az első tárgyalási napon visszalépett. A Kapu ezután több cikket közölt Bayer vélt ügyeiről, a szerző Somogyi Zoltán, beszélgetőtársát nem nevezte meg, de talán ugyanaz az ismeretlen tévésről lehetett. Mindketten bennfentesnek tűntek.

„Térjünk még vissza a Magyar Televízióra – írták a szeptemberi számban (Ketten beszélgetnek) – Ami ott folyt az utóbbi években, az sűrítménye az országban folyó disznóságoknak.

Gondold csak el, mekkora összegeket emésztett fel a Bayer Jóska vezette kereskedelmi főigazgatóság az állami költségvetésből a televízióval való egészségtelen összefonódás következtében, mint azt a PM-vizsgálat is megállapította.

[…] Aztán minden maradt a régiben. Bayer távozása (apropó, tudod, hogy őt Lakatos Ernő helyezte oda?), nos, a távozása után pályázatot írtak ki, eredetileg nem az ő posztjára, hanem az ugyancsak megürült gazdasági igazgatói posztra. 

A jó bolsevik hagyományoknak megfelelően Lakatos Ernő legjobb tanítványa, az éppen soros elnök aztán – lesajnálva a jogot, az elveket, a tisztességet, mindent – kinevezte a Bayer által javasolt hölgyet. [Az említett Sándor Gyulánére gondoltak.]

A folytatás már közismert: óriási hűhó a sajtóban a szenzációs sikkasztásokról, a hölgyet meg a rendőrség tehetetlensége után még fegyelmileg sem vonják felelősségre. A 4 millió >elpazarlása< ellenére sem, ahogyan azt Tihanyi doktor is erősen fájlalta a Magyar Hírlapban. Ehelyett – kihasználva a korengedményes nyugdíjazási, még mindig bolsevista rendeletet – a Magyar Televízió két-három évre befizette az illusztris hölgy nyugdíját. A négymillióhoz hozzácsaptak még egy párat. Ha lúd… […]

– Tudod, hol van most a kiváló gazdasági és kereskedelmi szakember, a televízió nyugdíjasa? – Tudom, Bayer Jóska Axel Springer Kft.-jében, ott keresi meg – gondolom –a tévétől kapott nyugdíjajándék többszörösét.

Jó kis ország vagyunk mi. Furfangos dolog ez, Bayerre utal; nem lett volna korrektebb a hölgy áthelyezését kérni? – Azt hiszem, befejezhetjük, már megint szereztünk magunknak egy csomó új haragost. Például a kereszténydemokratákat, hogy az Axel Springer-es Bayerrről kikotyogtuk, hogy Lakatos elvtárs egyik kedvence volt. Volt?”.

Már ez a szeptemberi felütés is igen erős, és az is látszik, hogy a Springer Budapestet ekkor még kereszténydemokratának gyanítják – ennél jobban nem is tévedhettek volna. Októberben folytatódott a beszélgetés:

„Akkor hát folytassuk a diskurzust! Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Lakatos Ernő – és most tenném hozzá: Fekete János – futtatott kádere, Bayer Jóska a kereszténydemokrácia talaján is virul.

Nem tudom, hogy az SZDSZ és a Fidesz mennyire gondolta komolyan, hogy a körmére koppint az Axel Springernek az egyébként világbotránynak számító itteni akciója miatt [megyei lapok], de valahogy az az érzésem, túlságosan gyorsan napirendre tértek a fiúk a dolgok fölött.” […] „De térjünk vissza Bayer doktorra. A Népszava nyáron lehozta lapunk főszerkesztőjének azt az írását, amelyben Bayer urat, a Magyar Televízió egykori kereskedelmi főigazgatóját magáncégének a televízióval való káros összefonásával >gyanúsította<.

Nos, Bayer úr helyreigazítást kért a laptól, melyet az természetesen nem teljesített. A magyar Springer-tulajdonos erre pert indított, melynek első tárgyalási napján aztán keresetét gyorsan vissza is vonta. Milyen következtetést vonsz le ebből?”

A kérdést novemberben válaszolták meg: „Egy hónapja tettem fel a kérdést: vajon Bayer József miért vonta vissza keresetét a személyét ért állítólagos inszinuáció miatt? Nos, mi a válaszod? – Mondhatnám, hogy kérdezd meg erről inkább a springeres urat, de azért tippelni én is tudok.

Talán azért, mert valójában nem is volt sértő az a feltételezés, hogy őt is be lehetett volna vonni a televíziós utódja ellen folytatott vizsgálat körébe. Ő aztán pontosan tudja, hogy a televíziós sokmilliós >herdálás< mellett mennyiben felelős a MTV sok százmilliós deficitjének létrejöttében. Jobb ezt a dolgot nem piszkálni – gondolhatta –, ráadásul egy olyan pitiáner ügy kapcsán, mint az az inkriminált Népszava-cikk.

Ha már ebben az országban az általános zűrzavarban a kutya se törődik az MTV-hez kötődő milliárdos >pazarlás<-sal (lásd például a Bojtár utcai és az V. stúdió anomáliáit, az úgynevezett utómunka-stúdió és a kapcsolótermi mátrix zavaros ügyeit), akkor ő is van olyan óvatos, hogy ne lépjen rá a banánhéjra, még akkor sem, ha azt ő maga ejtette az orra elé.”

Ebben a cikkben is megemlítettek egy pénzügyminiszteri jelentést, amely végül nem jelenhetett meg a Kapuban (sem). „Ezekről részletesen szó van abban az ominózus PM-jelentésben, melyet a KAPU szeretett volna nyilvánosságra hozni. Nem tehette, mert igaz ugyan, hogy azt a >bűnlajstrom<-ot még a pártállam pénzügyminisztériuma állította össze a pártállami televízió viselt dolgairól, de az a bíróság is a pártállamé volt, mely a közlést megtiltotta a már akkor is független orgánumnak.”

De miért írtak arról, hogy Csengey Dénes a halála előtt a tévé „kínos ügyeiben” kutakodott? És miért darálták le Tőke Péterék a költő-politikus az állítólag hozzájuk eljutott iratokat? És hogyan okolhatta cinikusan a Bayer-strómanjának tekinthető Sándor Gyuláné korai haláláért az MDF-et a Népszava?

Ezzel folytatom.