Bizarr légkör lengi át az ellenzék egyre dedósabb összefogósdi-játékát. Oda-oda szúrnak egymásnak, csábítgatják a másikat, lopják a polgármestereket, miközben szívélyesen üzengetnek egymásnak, nyilvánosan barátkoznak és elmélkednek azon, hogy miféle logika mentén buktassák meg közösen két év múlva a kormányt. „Szeretlek is, meg nem is” állapot ez, amit csak és kizárólag az Orbán-fóbia tart össze. Habár világnézeti és értékbeni különbség is akad jócskán, illetve a morális kérdésekre is jó lenne választ adniuk, ők mégiscsak azzal foglalatoskodnak, hogy kifundálják, milyen formában fogjanak majd össze (pedig hol van az még?). És míg abban minden törpe és még törpébb ellenzéki párt egyetért, hogy az egyéni körzetekben egy közös jelöltet kell majd állítani, abban azonban vérre menő vitát folytatnak, hogy tárgyalóasztalnál vagy előválasztáson találják-e meg az aspiránsokat; illetve abban is, hogy egy, avagy két lista legyen majd. Így a programok helyett megint csak magukkal (és persze Orbán Viktor démonizálásával, mint mellékcselekvéssel) foglalkoznak, de ha a hataloméhségüket és a választási matekot is figyelembe vesszük, akkor megérthetjük, hogy nem véletlenül.
Adj, király, katonát!
Az „Adj, király, katonát!” hagyományos brit és nálunk is jól ismert népi játék, amelyben a gyermekek egymás kezét fogva „láncot” alkotnak. A versenyben két csapat vesz részt, amelyek egymással szemben állnak fel. A játék célja, hogy a csoport kijelölt tagjai az ellenfél csapatláncának nekifutva átszakítsák azt. Ha sikerült, akkor magával vihet egy embert az ellenfél osztagából, ha nem, akkor ott marad a próbálkozó. Nos, valami ilyesmi történik az ellenzéki játszótéren, azzal a különbséggel, hogy kettőnél több csapat igyekszik megbontani a sorokat és tagokat rabolni a másiktól, illetve mindezt műmosollyal és a barátság színlelésével teszik. Ebben az egymást gyengítő és a saját soraikat erősítő játszmában ez idáig – talán mondanom sem kell – Gyurcsány Ferenc és pártja profitált a legtöbbet, míg a szocialisták voltak a legnagyobb vesztesek. Habár a Jobbik is tragikusan megfogyatkozott, de ebben a versengésben a Mi Hazánk Mozgalom már nem fogja meg a vesztes játékosok kezét. Mindenesetre megjósolható, hogy 2020-ban még sok-sok kilépőt, átlépőt és lelépőt fogunk látni az egyébként is sokasodó (például a találóan ISZOM nevezetű, Szanyi Tibor által összegründolt bal-párttal kibővült) ellenzéki pártok háza táján.
A „közös egyéni jelölt”-elv kipipálva
Abban majd mindenki (kivétel a Mi Hazánk Mozgalom) egyetért, hogy az egyéni képviselők kijelölésekor a Hegylakó című film logikáját kell követni, azaz azt a parancsot, hogy a „végére csak egy maradhat”. Ezt mondja Karácsony Gergely, Gyurcsány Ferenc, Tóth Bertalan, Jakab Péter, Fekete-Győr András, valaki az LMP-ből és most már Szanyi Tibor is. És persze a balliberális hátország, az egész siserahad vagy inkább hóbelevanc is ezt mantrázza. Abban azonban némi feszültséget vélünk felfedezni, hogy míg Gyurcsány Ferenc, Karácsony Gergely, Tóth Bertalan és a többiek előválasztást akarnak, addig a Jobbik inkább tárgyalóasztalnál döntene. Maga Jakab Péter nyilatkozta azt az Indexnek, hogy
Az meggyőződésem, hogy például a 106 közösen támogatott egyéni országgyűlési képviselő mindegyike esetében jelentős forráspazarlás lenne előválasztást tartani. Arra csak ott van szükség, ahol nem születik megállapodás a tárgyalóasztalnál. A többi erőt ne a másik ellenzéki, hanem a Fidesz legyőzésére fordítsuk.
Persze mindez csak porhintés, a vitatott módszer mögött komoly érdek és a túlélési ösztön húzódik. Elég csak megnézni az elmúlt heteket, amikor valósággá vált az a vicc, hogy „még csak dél van és nem kaptunk újabb jobbikos kilépésekről vagy alapszervezetek megszűnéséről szóló hírt”. Hogy lehet ez? Ebben a helyzetben ugyanis nehéz lenne elképzelni azt, hogy az idén lejátszandó előválasztásokon a Jobbik jelöltjei komoly eredményeket érnének el. Sőt, nem egy-egy körzet, hanem már megye is van, ahol nem is tudnák ezt a „csatát” megvívni. Mert nincsenek már jelen. Így marad a lódítás arról, hogy az előválasztás csupán „forráspazarlás”…
Az előválasztásról szóló civódás tehát nem morális, nem érdemalapú, de nem is szavazatmaximalizáló jelenség, hanem csupán hatalomtechnikai vita. Kinek mi az érdeke – a politikai tartalom pedig repülhet a szemeteskosárba, az ország jövője meg le van tojva.
Egy lista, két lista
A legélesebb ütközet azonban a közös lista esetében bontakozott ki. Vannak, akik a két listát pártolnák, ebben leghangosabb a Jobbik és néha az LMP (no meg Török „kéretlen tanácsadó” Gábor politológus), és vannak, akik az egy listát tartják a lehető legjobb megoldásnak, leginkább Gyurcsány Ferenc. Mondani sem kell, hogy a felesége miniszterelnök-jelölti becsvágyát kiszolgálva. Elég egyértelműen ki is jelentette a minap, hogy
A közös egyéni országgyűlési képviselőjelöltek és a közös miniszterelnök-jelölt mellett egy közös listára van szüksége az ellenzéknek a 2022-és választásokon a győzelemhez.
Nos, ebben a kérdésben is csak és kizárólag az egyéni- és a pártérdekek dominálnak, a politikai cselekvés nemesebb céljai, az emberekért való munkálkodás helyett. Ezzel szemben Jakab szerint
van egy elég vaskos választói réteg, amelyik azt mondja, hogy „na, neki nem kell Gyurcsány”. De azt kell megérteni, hogy ha megadjuk nekik a választás lehetőségét, hogy 2022-ben legyen egy olyan lista is, amelyen nincs rajta Gyurcsány, ez nem gyengíti a kormányváltás esélyeit, hanem erősíti.
Tehát össze is fognának a jobbikosok Gyurcsány Ferenccel, meg nem is. Megállapodnának vele (mint már az önkormányzati választásokon megtették) az egyéni jelöltek esetében, mert éhesek a hatalomra, ami miatt akár a „patással” is készek kezet fogni, ugyanakkor mégis – legalábbis a látszat kedvért – (kamu) távolságot tartanának tőle az országos lista kialakításakor.
Szürreális… Leginkább, ha a 2006-os rendőrterrorra vetjük vigyázó szemeinket!
A töredékszavazatok kérdésköre
A magyar választási törvények és a frakcióalakítási házszabályok azonban még inkább összekuszálják az egymásnak feszülő, a nyilvánosság előtt a másik vállát barátságosan veregető ellenzéki fejecskéket. Az egyéni jelöltek esetében ugyanis létezik az úgynevezett „győzteskompenzáció”, illetve a „vesztes töredékszavazatok” beszámításának intézménye. Azaz, az előbbi esetében, az egyéni győztesre leadott azon szavazatok száma, amely többletként jelenik meg, automatikusan hozzáadódik az országos listához. Például, ha a Fidesz jelöltje 8000 szavazatot kap, míg az összellenzéki aspiráns 5000-t, akkor a Fidesz-listára 2999 (mert ennyivel többet kapott, mint ami a győzelemhez kellett) szavazat adódik hozzá, míg az összellenzéki listára 5000 voks „kerül át”. (Feltéve, ha a listára leadott szavazatok meghaladják a parlamenti küszöb mértékét.) Így pedig nagyon nem mindegy, hogy hány listát állít ki az ellenzék, illetve abban az esetben, ha két vagy több lista van, akkor az lesz a döntő, hogy az adott körzetben melyik listához tartozó jelölt hová „viszi át” a győzteskompenzációs, avagy a vesztes töredékszavazatokat.
Továbbá felmerül annak is a kérdése, hogy amikor egy vagy két listáról beszélünk, akkor ez(ek) a listá(k) önálló listák-e, avagy több párt által létrehozott választási szövetségek. Ugyanis, ha az előbbiről beszélünk, akkor a tavaly elfogadott házszabály szerint csak és kizárólag közös (egy) frakciót hozhatnak létre a résztvevők az országgyűlésben. Azaz, tegyük fel, hogy például – Jakab javaslata szerint – a Jobbik a Momentummal és az LMP-vel indul egy közös listán (amire Jakab Péter a HVG-nek adott pr-, „kamukötekedő”-interjújában nyitottságot is mutatott), akkor csak egy frakciót tudnak majd közösen alapítani, ami a teljes önfeladást jelentené. Ha azonban pártszövetségként hozzák létre a listát, akkor lehetnek ugyan külön frakcióban később, de a választásokon nem 5, hanem – a példával élve – három párt esetében háromszor annyi, azaz 15 százalékot kell elérniük a bejutáshoz, ami nem egy egyszerű feladat.
A lecke tehát fel lett adva
Mindebből látszik, hogy
nehezen megoldható matematikai feladványt adtak egymásnak az ellenzéki pártok akkor, mikor a morálisan meg- és elítélhető összefogásba kezdtek bele saját gyengeségük okán. Mert ha létezne egy olyan nagy népszerűséggel bíró ellenzéki párt, mint a Fidesz, akkor nem lenne ez a kínos bíbelődés. És ha még képesek is megoldani ezt a többismeretlenes egyenletet, akkor is megmarad a morális deficit, ami minden résztvevőt a porba ránt.
A Momentumot az, hogy együttműködik Gyurcsány Ferenccel és az utódpárttal (a „múlttal”), illetve az egykori szélsőséges Jobbikkal; a Jobbiknak az okozhat erkölcsi dilemmát, hogy a leginkább elutasított politikussal, a jobboldalon vörös posztó Gyurcsánnyal, illetve a komcsikkal és a liberálisokkal kell keserves módon közösködniük; és persze a szociknak is elég kínos lenne az, ha az őket daráló Demokratikus Koalíciót és az egykor még antiszemita szólamokat hangoztató Jobbikot kellene maguk mellé venniük; és így tovább sorolható még számos kellemetlenség a többi szervezet esetében is…
De ha meg is oldják az „egy lista, két lista, ki és hol indul” alapproblémáját, a morális hiátus ott áll majd felkiáltójelként a választó szeme előtt; az arcvesztést pedig – bármilyen ölelkezésre kerül majd sor – kizárt, hogy el tudják kerülni.
(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)
Vezető kép: MTI/Demokrata
Facebook
Twitter
YouTube
RSS