Major Ákos talán öccsénél, Major Tamásnál is jellemtelenebb, aljasabb gazember volt. Utóbbi mindig kommunista maradt, részt vett a tisztogatásban, a B-listázás egyik élharcosa volt, de mégis következetesen egy úton haladt. Ákos bátyja hadbíróból népbíró lett, majd miután nyugdíjazták, és egy bírótársa öngyilkos lett, egy másik pedig álmában kapott infarktust, ő vígan továbbdolgozott. ’56 után Péter Gábor és Farkas Mihály ügyvédje lett, de vérbírónak is bejelentkezett Domokosnál, feltéve, ha megkapja azt a díjazást, amit az ÁVH-sok és a forradalmárok védelmével keresett. Utóbbiak családjától a visszaemlékezések szerint mindent kisajtolt, és a diktatúra embereként természetesen nem sokat tett értük.
„A Nemzeti Színház igazgatója, MAJOR TAMÁS kijelentette: […] Az 1956-os nyár egyik legfőbb tanulsága hogy nekünk, kommunistáknak a párt ügyeit csak a párton belül szabad vitatni, s nem szabad azokat az utcára vinni. Vannak értelmiségiek akik komolyan hibáztak és most úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna.
Az ellenforradalom akciói következtében a >virágozzék minden virág<-ból az lett, hogy nőjön minden gyom. Ezt a helyzetet fel fogjuk számolni.”
– írta a Népszabadság 1957. június 11-én a középső Major testvérre hivatkozva. A forradalmárokkal való leszámolás tetőfokán járunk, amelyből Tamás bátyja, Major Ákos is kivette a részét.
Major Tamás 1966-ban / Fotó: Fortepan.hu
A hadbíróból lett népbíró ekkoriban már ügyvédként dolgozott, de a megtorlás kulcsfigurája, Domokos József (a Legfelsőbb Bíróság elnöke) visszaemlékezése szerint (amire Zinner Tibor hívta fel a figyelmemet) Major ’56 után bejelentkezett vérbírónak is.
Domokos szerint Major gyakorlatilag azt a pénzt szerette volna megkapni, amit ügyvédként keresett, akkor simán beállt volna halálos ítéleteket osztani. Erre végül nem került sor, hiszen volt elég jelentkező, így Major Ákos ügyvéd maradt.
Sokat elárul ez a felajánlkozás antihősünk már eddig is nyilvánvaló jellemtelenségéről, mint ahogyan az is, hogy egyszerre elvállalta forradalmárok és az ÁVH-s vezetők védelmét is. Előbbieket aligha teljes erőbedobással, a rossz nyelvek szerint róla mintázták A tanú ügyvédjét, aki halálbüntetést kért szerencsétlen Pelikánra.
Lugossy István filmrendező, akit a forradalom és szabadságharc leverése után elsős gimnazistaként (!) kapott három évet röplapozásért és hasonló „felháborító” bűncselekményekért, így emlékezett Major Ákosra: „Például az öcsém ügyvédje a Major Ákos volt, akiről tudnivaló, hogy a második világháború idején, a keleti fronton mint hadbíró tevékenykedett. El lehet képzelni, hogy miket művelhetett. Majd 1945 után népbíró lett, ahol eszméletlen mennyiségű halálos ítéletet hozott.
Ő élvezte azt, hogy halálos ítéletet hozhatott. Egy szadista volt, egy teljesen aberrált, diktatórikus alak, aki például a szüleimet jól megpumpolta, és azzal hitegette, hogy egészen enyhe ítéletekkel meg lehet ezeket a dolgokat úszni. A szüleimet állandóan azzal szórakoztatta, hogy szabad idejében mindig eljárt akasztásokra, és hogy ő ezt mennyire élvezte, hogy a hóhér milyen ügyesen dolgozott.
Mint később megtudtam, ez nem a Major Ákos magánpassziója volt, hanem a kommunista apparátusban ez egy program volt annak idején, hogy X, Y, Z elvtársak szabad idejükben eljárnak akasztásokra. Egy nagyon jó szórakozás.”
Göncz Árpádot is Major Ákos “védte”
A legérdekesebb, hogy Göncz Árpád visszaemlékezése szerint őt is Major védte (!), bár Zinner Tibor ezt nem tudta megerősíteni, én nem gondolnám, hogy ezt bárki csak úgy kitalálná. Sok értelme nem lenne:
„Nagyon számítottam az ügyvédemre, de Major Ákos rögtön az első ügyvédi beszélőn támadni kezdett. Elmondott mindennek, egyfolytában hajtogatta, hogy a történelem szemétdombjára kerülünk. Az első negyedórában teljesen paff voltam, mondtam, ezt talán bízzuk a történelemre. Ezt mondta Szálasi is, felelte Major. Mire életem legnagyobb hülyeségét kérdeztem tőle: Ön védte Szálasit is? Elvörösödött, és azt mondta, én ítéltem halálra, kérem. ”
A történelem szemétdombjára kerülnek… Innen már tényleg nem nehéz odaképzelnünk A tanú “jogászának” alakját. „Pelikán: Mit mondott még az ügyvéd? / Pelikán lánya: Azt mondta, hogy majd ne tessék csodálkozni, ha ő a tárgyaláson igen súlyos büntetést kér. / Pelikán József: Kicsoda? A védőügyvéd? / Pelikán lánya: Igen, mert ha apuka kulák volna, azokból most sok van, de mert apuka párttag, ő meg párton kívüli, hát szóval szocialista jog, meg minden.”
Gondolom senki sem lepődik meg azon, ha leírom, hogy Péter Gábort Major lelkesebben védte, a nyilvánvalóan enyhe ítéletet is túlzónak tartotta.
Major Ákos még népbíróként (szemüvegben a bal szélen) Bárdossy László korábbi miniszterelnök perén / Fotó: Fortepan.hu
„A játszmának vége” – Farkas Mihály a színpadon
Ugorjunk vissza 1953 elejére, a diktatúra ekkor selejtezte le „Péter Gábort és bandáját” (szépen az ÁVH-ra és Farkas Mihályra tolva a vezetők, középvezetők – Rákosi, Gerő, Rajk, Nagy Imre, Kádár stb. – bűneit is). Az ÁVH vezetőjének letartóztatása eléggé színpadiasra sikerült, Péter Gábor már idősen mesélte el Zinner Tibor jogtörténésznek a következő történetet.
1953. január harmadikán Rákosi villájában volt a felső vezetés több tagja, amikor odahívták Pétert is, aki éppen „munkából” jött, így reflexszerűen megállt az ajtóban jelenteni Rákosinak. Állítólag ekkor libbent elő a függöny mögül Farkas Mihály, és azt mondta: „A játszmának vége.” Csak a dobpergés hiányzott.
Farkas Mihály, Rákosi Mátyás és Hegyi Gyula sportolók között. Farkas mögött két olimpiai bajnok, Gerevich Aladár kardvívó és Németh Imre kalapácsvető / Fotó: Fortepan.hu
Major Ákos lett Péter Gáborék ügyvédje
Farkas ekkor még eljátszhatta a szerepét, de nem sokkal később megfosztották vezető tisztségeitől, és a háttérbe szorították. Őt végül csak 1957-ben állították bíróság elé úgymond a tiszta lap, az újrakezdés jegyében. Ekkor jött el Major Ákos ideje, aki elvállalta a rettegett figurák védelmét.
„Amikor letartóztatták Farkas Mihályt és fiát, Vladimirt, Major Ákos lett az ügyvédjük. Amikor ezt a börtönben ülő Péter megtudta, akkor arra gondolt, hogy neki is jó lesz az Ákos
– mondta nekem erről Zinner Tibor. – A két Farkas az egyik cellában ült, velük szemben Péter Gábor és Décsi [Gyula – ÁVH-s, igazságügy-miniszter – MG]. Végül mind a négyüket Major védte”. Bár Péter még a forradalom előtt életfogytiglanit kapott, ezt 1957-ben (Major munkájának is köszönhetően) pár évre mérsékelték, és végül már 1959-ban kiszabadult.
Átadják az ÁVH csapatzászlóját (1949), szónokol a zászlóanya Farkas Mihályné (született Käthe Rüdiger) mellette balra Farkas Mihály, mögötte szemüveggel Zöld Sándor, félig takarva Donáth Ferenc. Jobbra a virágcsokor mögött Péter Gábor / Fotó: Fortepan.hu
Major Ákos és Péter Gábor az ötvenes években bizonyára felelevenítették a „régi szép időket”, amikor még együtt vallattak Szálasi Ferencet. A repülőtéri átadásról előző cikkemben már írtam, most következzen egy márik Major-emléktöredék a kihallgatásról: „A következő napok egyikén Péter Gábor felhívott: – Te Ákos, gyere át hozzám, most hallgatjuk ki először Szálasit. – Jó, átmegyek. Én régi horthysta ezredesi egyenruhámban voltam. [De a Sasrendet ekkor már levette – MG]. A Hűség Házának a dísztermében – nagyon szépen dekorált terem volt – beszélgettünk, amikor jött két őr és jelentett. Köztük volt Szálasi, bigerli csizmában, zöld ingben, összebilincselt kézzel. Péter Gábor azt mondta az őröknek, hogy vegyék le a bilincset. Mondom, hogy én ezredesi egyenruhában voltam.
Levették Szálasiról a bilincset, megtörölte a két csuklóját, aztán hirtelen a nadrágvarrásra csapta a kezét, vigyázzban elém állt, s azt mondta, hogy: >Ezredes úrnak tisztelettel jelentkezem.< Felejthetetlen élmény volt. Én voltam a legjobban megdöbbenve: íme a nemzetvezető”
– emlékezett Major egy szintén Zinner Tibornak adott 1983-as interjúban.
Szálasi Ferenc egykori miniszterelnök, a nyilasok vezetõje nézi a fõváros romjait népbírósági büntetõpere elõtt a Halászbástyáról. MAFIRT felvétel /Fotó: MTI
Negyvenhat karácsonyán már együtt ünnepelt a Major család
Ahogy Major Tamásnak (akiről a korabeli sajtó megírta, hogy többször bement feljelentéseket tenni), úgy bátyjának, Major Ákosnak is szabad bejárása volt az Andrássy (akkor Sztálin) hatvanba: „A Magyar Államrendőrség politikai rendészeti osztályának régi fej- és körpecsétjével díszített igazolványt kaptam Péter Gáborékhoz való állandó belépéshez – írta ugyanerről az időszakról emlékiratában. – Így alakult ki a személyi állomány.
Budáról Gábor öcsém is csatlakozott: bányamérnöki diplomája mellett jogi doktorátusa is volt”.
Szép kis kiegészítés ez is. További kutatást igényel, hogy pontosan miben vett részt Tamás és Ákos öccse, a volt szélsőjobbos Gábor 1945-től a „személyi állományban”. Ő is bejárt az Andrássyba? Talán egykori KABSZ-os társai elítélésében segédkezett? Ami biztos, hogy a legalább következetesen kommunista Major Tamás mellett Ákos és Gábor is tökéletesen átmentette magát, tudjuk, hogy a legidősebb testvér egészen magasra emelkedett pálfordulása jutalmaként.
„Így lettem a NOT [Népbíróságok Országos Tanácsa – MG] elnöke, s e megbízással együtt Tildy a Budapesti Ítélőtáblán tanácselnökké is kinevezett, későbbi kúriai tanácselnöki besorolással. Szolgálaton kívüli vezérőrnagy lettem, hamarosan megkaptam a Szabadságrend ezüst fokozatát és a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét.”
Íme, Major Ákos harminc ezüstje, ami különösen szépen csillogott ’46 Szentestéjén.
„1946 karácsonyán újpesti lakásomon összejött az egész Major család. Anyánk, a három testvér […] Valóban örülhettünk, Tamás a Nemzeti Színház igazgatója, országos hírű művész volt már, Gábor az Anyag- és Árhivatal osztályvezetője, én: hadbíróból népbíró.”
Szintén Major emlékiratából tudhatunk arról a pecsétgyűrűről, amely a Major testvérek politikai hovatartozásáról is sokat elárul.
„Azt tudtam, hogy mind anyai, mind apai ágon hétszilvafás magyar nemesek voltunk, de az ősi múlt nem érdekelt minket
– írta Major. – Anyánk ugyanakkor egy-egy kőbe vésett címeres arany pecsétgyűrűt adott mindhármunknak: Tamás soha, én 1945-ig, Gábor halálig viselte.” [Kanadában].
Ne várjon tőle igazságot Schlachta Margit
Major Ákos személyiségéről sokat elárul egy-egy történet, amelyet saját igazolására szőtt bele visszaemlékezésébe. Ilyen az alábbi is: „Következő látogatóm Schlachta [sic! – Slachta] Margit, a Szociális Nővérek főnöknője, a Keresztény Női Tábor képviselője volt.
Ő kifejezetten arra alapította meggyőzésemre irányuló szónoklatát, hogy a feszületet az asztalomon látja, mire én meglehetősen maliciózusan arra utaltam, hogy a feszület közismerten a történelem legnagyobb justizmordjának a jelképe; annak nevében nem várhat több igazságot, mint amilyet ő kapott.”
A diktatúra nagy emberének dölyfös szövege köszön vissza. Megtehette, hogy gúnyolódik a számtalan magyar zsidót megmentő, nem sokkal ezután emigrációra kényszerített szerzetesnővel.
Cinikus megjegyzését olvasva nem meglepő, hogy Major Mindszentyről is visszataszító dolgokat írt. Bizonyíték nélkül rágalmazta a hercegprímást, oldalakon keresztül taglalva állítólagos gyávaságát.
„Kiszolgál bennünket” – írták Major Ákosról a belső iratban, de a szolgálat ideje egyszer csak lejárt, a kommunista maffiának népbíróként az már nem volt szüksége a jogászra. Major élete legsötétebb napjaként emlékezett nyugdíjazására (képzeljük el, milyen nyugdíj-összeggel jutalmazhatták mint vezérőrnagyot), elképzelhetjük annak az embernek a meglepetését, aki mindent elárult a diktatúra kedvéért, megszabadult a Sasrendjétől, a múltjától, ennek ellenére mégis ejtették. „Újra célpont lettem, megszaporodtak a névtelen telefonálások. Muráti Lili a spanyol rádió magyar adásában azt kérdezte: >Érdemes volt Major Ákos?< Hivatali környezetem bűzlött a kárörömtől, s nekem úgy kellett viselkednem, mintha semmi sem történt volna.”
Major Ákos a NOT elnöke.
MTI Fotó
Nagy zabálás helyett összeomlás
Közismert, hogy Sztálin 1953-as halála után elkezdődtek a rehabilitálások, a Rajk-per felülvizsgálata, Majort és népbíró társait szépen a háttérbe tolták. Érdekes, hogyan élték ezt meg, Major könyvében ír egy bírói magánvacsoráról, amely szintén filmre kívánkozik. Major Ákosék Jankó Péternél – első fokon ő ítélte el Rajkot – iszogattak, eszegettek, amikor hirtelen minden szilánkokra tört.
„A kissé kapatos dr. Pálosit [Pálosi Béla tanácsvezető bíró – ő ítélte halálra Jány Gusztávot – MG] ez felingerelte, s ezt kérdezte dr. Jankótól: >Mond Péter, nem vagy-e ezzel az új gyerekkel még meggondolatlanabb, mint a Rajk-ügyben voltál?< […]
Kivörösödött fejjel felugrott a székéből, az íróasztalfiókból – legnagyobb meglepetésünkre – előkapta a Rajk-ítélet egyik példányát (nekünk köztörvényi ügyeket is tilos volt hazavinni), s az asztalra dobva öklével verte a papírt. Valami tudatalatti tört fel belőle, mintha a papíron akarta volna szétverni aggályait.
Kiabált: >Miért lettem volna meggondolatlan, minden tény pontosan bebizonyosodott, a vádlottak mindent elismertek, mindent pontosan megindokoltam, senki sem tehetett volna másképp!< Sorban a szemünket kereste a tekintetével. A többiek a poharukba néztek, dr. Nagy Károly rosszallóan csóválta a fejét. […]
Én nemcsak annak helyességében bízom teljesen, amit csináltam, hanem Rákosi elvtársban is. Benne. Ha mindkettőben tévedtem, viselem a felelősséget, és büszke leszek arra, ha együtt akasztanak fel Rákosi Mátyás elvtárssal.<
Dermedten hallgattunk.” […] A fotelbe roskadt, és arcára borította kezét.”
Dr. Jankó Péter bíró (j) felolvassa a kegyelmi kérvény elutasításáról szóló végzést a Budapesti Népbíróság által halálra ítélt Rajniss Ferencnek / Fotó: MTI
Sorsa elől nem futhatott el. Rajkékat 1955 nyarán rehabilitálták, nem sokkal később Jankó a halálba menekült: „1955 szeptemberében dr. Jankó Péter öngyilkos lett – írta Major. – A részleteket volt közös titkárunktól, az azóta elhunyt dr. Tóth Bélától tudtam meg. Dr. Jankót berendelték a pártközpontba. A kocsiban titkára várta meg. Szó nélkül hazahajtatott. Arra utasította dr. Tóthot, hogy két óra múlva jelentkezzen nála. Amikor ez megtörtént, senki sem nyitott ajtót, de a lakásból dőlt a gázszag. A feltört lakás konyhai gáztűzhelyére borulva találták meg, a nyitott csapok fölött. […]
Dr. Pálosi 55 éves korában halt meg. […] Hiába nyugtatgattam, hogy különvéleménnyel élt, legyintett. >Én nem mosom a kezeimet. Szalmabábuk voltunk. Dr. Jankó Péter a tűzre került, mi pedig a hulladékhelyre.< Egy héttel később, álmában vitte el az infarktus.”
Látjuk, hogy voltak, akik nehezen küzdtek meg a lelkiismeretükkel. Major Ákos nem tartozott közéjük.
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS