Együtt készülünk az Ifjúsági Világtalálkozóra – interjú Barcza Attilával (Mi kérdezünk)

Pontosan két hét múlva indulunk útra, hogy mi is ott legyünk a 37. Ifjúsági Világtalálkozón, amelynek ez alkalommal Lisszabon, Portugália fővárosa ad otthont. Az IVT-ket háromévente rendezik a mindenkori pápa részvételével, ahová a szervezők idén több mint 3 millió (!) fiatalt várnak, és ezzel ez a rendezvénysorozat a katolikus egyház legnagyobb eseményévé növi ki magát. 1995-ben még Guinness-rekordot is döntött, ugyanis 5 millió résztvevője volt a pápai szentmisének. Magyarországról az idei találkozóra sajtóinformációink szerint több mint 1100 fő regisztrált az eseményre, köztük Barcza Attila, a Fidesz országgyűlési képviselője, akinek azonban nem ez lesz az első: részt vett már korábban Kölnben (2005), Madridban (2011), Rio de Janeiróban (2013), Krakkóban (2016), valamint a legutóbbin is, amelyet Panamavárosban (2019) rendeztek meg. A mondhatni, “IVT-veterán” képviselőt arra kértük a Mi kérdezünk mai adásában, hogy meséljen nekünk az elmúlt évek találkozóiról, személyes tapasztalatairól.

Valóban azt gondolom, hogy a mai világban nehéz vagy nehezebb az egyháznak megszólítani a fiatalságot, mint akár tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt. És pont ezek azok a találkozók, amik egy lehetőséget adnak arra, hogy egy kicsit fiatalosabb stílusban, egy utazási élmény ígéretével húzzuk be a fiatalokat, hogy ezen részt vegyenek. Aki ilyen találkozón még nem volt, az nem tudja, hogy ez micsoda óriási élményt jelent

– mesélte Barcza Attila, majd hozzátette:

Olyan meghatározó lelki feltöltődést adhat, ami itthon is inspirálhatja a fiatalokat, hogy igenis menő kereszténynek lenni, menő ezt felvállalni, és egyáltalán nem kell a kortársaink előtt úgy keresztet vetni, vagy ne legyen ciki elmesélni, hogy igenis nekem fontos, hogy hétvégén elmenjek templomba.

A fideszes politikus arról is mesélt, hogy mekkora nagy a közösségépítő ereje egy ilyen találkozónak, és azt is elárulta, hogy a sarródi kápolna egy ilyen utazás után épült fel:

Amikor Kölnből a barátaimmal hazatértünk, akkor elhatároztuk, hogy építünk egy kápolnát. Meg is csináltuk, saját fizikai munkával. Akkoriban még egyikünk sem dolgozott, tehát nem volt rá anyagi forrás, így mindent adományokból, önkéntes munkával, a közösségnek a bevonásával építettük meg.