Minden idők legsikeresebb magyar lemezeinek listáját viszonylag könnyű lenne összeírni. Vannak a „kötelező” előadók, akiket „illik” szeretni. Az LGT-t mindenki nagyra tartja (én kevésbé, kivéve azt a néhány Karácsony-szerzeményt, amit ő is énekel), a Neotont senki sem, de mindenki szereti (én is), az Omegát senki sem szereti – de valahogy mégis. És persze még van egy sor további név…
Aztán vannak a majdnem ugyanennyire ismert és sikeres, 90-es évekbeli rettenetek, a Kozmixtól a Carpe Diem-en át az Ámokfutókig… fiú-, lány- és vegyes csapatok, akik nem csak aktuális (eleve gagyi) külföldi trendeket, de sok esetben konkrét előadókat, dalokat is lenyúltak egy az egyben, komplett generációkra kihatóan megmérgezve a zenei közízlést.
Végül ott vannak azok a tök ismeretlen – és általában elviselhetetlen – előadók és lemezek, akiket az Index, a régi Origo, a HVG (továbbá anno a Wanted, Wan2, majd a Lángoló Gitárok és hasonló magazinok, zenei portálok) elitista zenekritikusai az egekig magasztaltak; leginkább azért, mert rajtuk kívül senki sem bírta ezeket meghallgatni, és ez még tovább erősítette bennük saját kiválasztottságuk és nagyszerűségük érzetét.
Én viszont 22 olyan lemezt szeretnék bemutatni, amelyek – a műfajok, stílusok igen széles palettáját felölelve – igenis hallgathatók, kellően populárisak, ugyanakkor zeneileg is teljesen vállalhatók (egy-két kivételtől eltekintve, de ott valamilyen másik faktor annyira erős, hogy mégis megbocsátjuk a zenei hiányosságokat); és amelyeket (talán szintén egy-két kivételtől eltekintve) az utókor nem honorál az őket megillető elismeréssel.
A 22 albumot 3 részletben mutatom majd be, de korántsem biztos, hogy zsinórban 3 héten keresztül. Leginkább akkor, amikor vagy nincs valamilyen nagyon aktuális, ütős téma, amihez nekem is feltétlenül hozzá kell szólnom; vagy amikor a sípályákat döngetem, és nincs erőm/kedvem politizálni, hanem inkább fölveszem a másik, régebbi sapkámat…
Ezüst-Patak: I. (2007)
A pop- és a népzene házasítása a legtöbb esetben fájdalmasan szar, hatásvadász, de legjobb esetben is kiszámítható és profi, de olcsó produktumokat szokott hozni, a „Klasszikusok diszkóritmusban” esethez hasonlóan. Néha azért vannak kivételek. Gábrieli Richárd projektje ilyen. Míg a Kerekes Band a folk alapú zenébe visz be popzenei elemeket (így született náluk az ethno-funk), addig az Ezüst-Patak ezt nagyjából fordítva teszi: a populáris rockzenét spékeli meg népi elemekkel (s lesz belőle „urban folk & roll”). Még épp a giccsnek ezen az oldalán marad, így nem fájdalmas a zenét értő füleknek sem. Az erőteljes rockzenei alapok miatt sosem fért igazán bele a hazai rádiókba, így szélesebb közönséghez nemigen tudott eljutni, és ugyanez a rockos jelleg akadályozta meg abban is, hogy a világzene-fetisiszta nagyvárosi ficsúrok (akik rajonganak Palya Beáért és a Váradi Roma Caféért, de csak sznobságból) köreiben is megkaphassa a kóserpecsétet. De aki egyaránt szereti a populáris rockzenét és az autentikus népzenét, és nem zavarja, ha a kettő együtt szólal meg, annak feltétlenül ajánlom. Igazából mindhárom albumot, de én az elsőt hallgattam a legtöbbet.
Azok a Fiúk: Ártatlan évek (1994)
Időről időre (nem sokszor) felbukkant egy-egy olyan banda, akik a könnyed, de minőségi amerikai rádiós pop-rock világába próbálták egy kicsit a magyar közönséget is bevezetni – nem sok sikerrel. A V’Moto-Rock (majd pedig Demjén Ferenc szólóban), a Bikini (és valamelyest az Edda a késő 80-as, kora 90-es évekbeli felállásában) rámerészkedtek erre az útra, de akik igazán naprakészen, fiatalosan, és inkább pop-, mint rock-irányból próbálták meg ugyanezt (Oké, Elon), mind-mind beleálltak a földbe. Némi sikert egyedül az Azok a Fiúknak sikerült elkönyvelni: „Hé, jótündér” című daluk amolyan fél-sláger lett. Két album után Török Tamás és Magyar Zsolt a Bang Bang-be távoztak (Török később a Bon Bon-ba, Magyar pedig Amerikába, ahol azóta is sikeres a filmzene-ipari karrierje), felbukkant a zenekarban Madarász Gábor (később hosszú időn át Ákos gitárosa) is, majd pedig Hetényi Zoltánnal (ma már az Edda dobosa), Giret Gáborral és Vass Attilával (kiváló session- és koncertzenészek, például Demjén Ferenc zenekarában) szervezte újra a bandát az énekes, Szerdahelyi László („Skatc”), és készítették el legjobb lemezüket, az „Ártatlan évek”-et, amelyről az „Az angyalok a földre vágynak” szintén amolyan fél-sláger lett.
DJ Bootsie: The Silent Partner (2004)
Ebben a kis sorozatomban talán az egyetlen lemez, amit a bevezetőben említett sajtótermékeknél dolgozó propagandisták – pardon, újságírók – kedvencei között is valószínűleg megtalálnánk – szégyellem is magam kicsit emiatt. De bármennyire is áll tőlem távol a hip-hop, és annak underground-elektronikus változata is, ez a lemez akkor is jó. A Zagar és Yonderboi mellett is zenélő Bootsie (Solymosi Vilmos) az Árral Szemben nevű rap-formációban kezdte a 90-es évek közepén, illetve két másik társával egy DJ-versenyt (DMC) is megnyert akkoriban, de 2004-re megtalálta saját hangját. Azóta sikeres nemzetközi filmekhez, sorozatokhoz is készít zenéket, de kapott már remix-felkéréseket az Állami Operaháztól is! Lénárd Laci barátomnak (Hammerworld magazin) volt egyszer egy kiváló mondása: amióta tudja, kik utálják a Nickelback-et (nagyjából az összes öntelt, a zenében is tévedhetetlen libsi), azóta ő sokkal jobban szereti. Én viszont hiába rühellem akár a Massive Attack-et, akár mindazokat az embereket (élén az indexesekkel), akik szeretik ezt a zenei világot és DJ Bootsie-t is, mégis el tudok mindettől vonatkoztatni, és azt kell mondjam: a csávó jó. Későbbi lemezein még inkább kísérletezővé vált (hol a komolyzenét, hol a világzenét is bele-belekeverve), azok picit nehezebben fogyaszthatók, de a „Silent Partner”, annak ellenére, hogy zömében instrumentális, tökéletesen hallgatható.
Tekknő: Discotor (1995)
Csak azért, hogy kicsit kompenzáljam a DJ Bootsie-val a libsik felé elkövetett gesztust… na jó, nem csak azért. A 90-es évek gagyi dancepop-jának ventilátorába egy jó nagyot beleszarva, de még a mulatós zene igazi nagy felfutása (Dupla Kávé, Balázs Pali, Matyi és a Hegedűs, stb.) előtt, az egyébként ízig-vérig belvárosi gyerek, Benyó Miki olyan zseniálisat talált ki, amit azóta is kevesen; tulajdonképpen az egész mulatós boom előfutárának tekinthető, amiért messze nem kapta meg az őt megillető elismerést. (Mondjuk, a közönségtől igen, mert mind ebben a formációban, mind pedig később MC Hawerrel közösen nagyon futott a szekér.) Nem arról van szó, hogy a Tekknő jó lenne. Ha úgy vesszük, borzalmas. De miközben profin össze van rakva az anyag (és Miki egy nagyon jó énekes, ez vitathatatlan), tömény fricska az egész, egy 40 perces kikacsintás. A nagy sláger, a Böllérap („Jaj de jó, jaj de finom, lesz ugye hurka az asztalon…”) mellett a többi dalban is olyan, méltatlanul keveset idézett szállóigék hallhatók, hogy „Jöjj fel ma hozzám, nem lesz itthon anyám, disznót vág a tanyán”, vagy „Nőj meg kicsikém, nőjé’ má’ meg még, ne kelljen má’ szégyenkeznem, nőj egy kicsit még” – herrgott, lehet, hogy már ismerték az akkor még Pa Dö Dö szövegeket író Gréczy Zsoltot??? Az album legnagyobb dobása pedig az „Interludak” – nem árulom el, miért, aki nem érti, hallgassa meg.
Wendigo: Audio Leash (2010)
A progresszív metál tipikusan az a műfaj, ahol rossz minőségű produktumot nemigen találni, mert nagyon kell tudni hozzá zenélni – de az ilyen magas szintű, míves zenéléshez általában olyan elrugaszkodott kreativitás és kompromisszumképtelenség is párosul, hogy – a kétségtelenül jelentős méretű, végletekig elkötelezett rajongótáboron kívül – földi halandó számára ritkán és nehezen fogyasztható. A Wendigo mégis meg tudta találni azt az egyensúlyt, ami a Dream Theater legszebb napjait idézi, de persze a 2000-es éveknek megfelelően. Bátky „Valentin” Zoltán énekes, aki 2002 óta az After Crying-ban (is) énekel, itt egy metálosabb, már-már metalcore-elemeket is óvatosan beemelő, de továbbra is végtelenül dallamos prog-rock csapatot hozott össze. A 2000-es évek közepén nem voltak egyedül a mezőnyben, több, hasonlóan jó banda is felbukkant (Shell Beach, Haelo, vagy a kicsit populárisabb, egész jó karriert befutott Subscribe), de a helyenként még Disturbed-ös jegyeket is mutató Wendigo nálam hajszállal a befutó. Nehéz eldönteni, hogy a 2006-os „Let It Out”, vagy a 2010-es „Audio Leash” a jobb – én az elsővel ismertem meg őket, így hajlamos lennék az elfogultságra, de az utóbbi egész egyszerűen annyira hibátlan, hogy végül ez az album került be az összeállításba.
Bakter Brothers: Szépek vagyunk (1993)
Na, ez majdnem akkora poén, mint a Tekknő – és majdnem annyira komoly is. Míg a Tekknő esetében zenéről nyilván nem igazán lehet beszélni, és a tökéletesen eltalált fricska miatt üt nagyot, addig a bakterek viszont nagyon is egyben voltak zeneileg. Semmi világmegváltás; egy kis szving, egy kis rock and roll, mindez egy stílusilag igazából meghatározhatatlan, gitáralapú, ettől aztán rock-os popzenébe oltva, és kijött belőle valami egészen egyedi, ami 1993-ban az első (és asszem utolsó, vagy talán volt még egy) alkalommal megrendezett Zánkai Poppiacon (a „magyar MIDEM”) az akkor szintén első lemeze előtt álló Tankcsapda mellett a legzajosabb sikert aratta. A Bakter Brothers erősen ráment a poénra is: dalaik a vasútról, vasutasokról, bakteréletről, meg persze a csajokról szóltak. Az a vicces, hogy ma, 25 évvel később meghallgatva is sokkal inkább aranyos, megmosolyogtatóan abszurd az egész, mintsem hogy gagyi lenne. Ebben a gegben nyilván egy lemeznyi volt, bár csináltak két évvel később még egyet, majd pedig Police Brothers néven lakossági technóra váltottak – de azt a függönyt ne húzzuk szét, inkább így, ebben a formában maradjanak meg az emlékezetünkben. Ha valakinek megvan még az album, értékelje és őrizgesse szépen, mert digitálisan sehol sem elérhető, így egy eredeti CD vagy kazetta nagy kincs. Vagy esetleg adjon el nekem egy példányt használtan, jutányos áron, érdekel…
Lord: Olcsó és ügyes (1993)
Igen, itt egy név, amit valószínűleg a legtöbben hallottak már – legalábbis 30 fölött. Nem csoda, hiszen 1972 óta létezik a zenekar, és a mai napig aktív, és bár már 1985 óta jelennek meg lemezeik, az igazi mainstream-be sosem tudtak bekerülni, talán szombathelyi illetőségük miatt. (A Tankcsapda debreceni vagy a Kispál és a Borz pécsi sikere a mai napig anomália, nagyjából az összes többi sikeres vidéki zenekar – legalábbis részben – Budapestre költözött.) A Lord a metál közönségnek (Pokolgép-, Ossian-rajongók) nem volt elég kemény, az Eddásoknak nem volt elég életszagú, az „úri” közönségnek viszont így is egy kicsit too much volt. Némi rosszindulattal sorolták már őket a „sárgára barnult zöld dzsekiben fellépő, gyérhajú, bőrgatyába fingó” bandák közé (szemben a Quimbyt és hasonló alter bandákat jellemző „Le vannak hangolva a gitárok, hamis az ének, koncert közben végig a cipőfűzőjüket bámulják, de marha jó a szöveg” jellemzéssel), de igazából a Lord egy teljesen szerethető, mindenfajta szélsőségtől (ezáltal valóban a katartikus izgalomtól is) mentes, kedves rockzenekar. Az én személyes kedvencem tőlük az 1993-as „Olcsó és Ügyes” lemez, nem azért, mert feltétlenül ez lenne a legjobb, vagy legmeghatározóbb, hanem mert ezen merészkedtek a legmesszebbre az amerikai ízű dallamos rockzene felé, és ezért az én szívemnek kedves ez az album.
Ez tehát eddig 7 album. Lesz itt még Kishúg, Nefogazz, Emil.Rulez, Turbo… de le ne lőjem már előre az összes meglepetést!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS