Mit kellene tennünk ahhoz, hogy tényleg vége legyen a történelemnek?
Fotó: Ronald Wittek
Az egyiket éppen most csináljuk, megőrülünk, kicsiben és nagyban egyszerre, és ha valahol valamelyik agresszió vagy őrület “megszalad”, akkor kiirtjuk magunkat. Amikor egy nagyon magas pozícióban lévő elmebeteg arról beszél nyilvánosan, hogy Európa hadban áll, egy másik Manfred nevű meg arról, hogy nincsenek is (sose is voltak) szuverén államok, amikor egy nálunk katonailag sokkal erősebb hatalmat akar az európai liberális értelmiség legyőzni egy háborúban, akkor nagyon úgy tűnik, hogy le akarjuk zárni a történelmet.
De lezárhattuk volna másképp is. 1991 után ennek megvolt a lehetősége. Kína még csak egy nagy, de szegény ország, A Szovjetunió szétesett, Oroszország, ami lényegében maradt a helyén, csak egy atomhatalom, kiváló rakétákkal, de úgy néz ki belülről, mintha évtizedekig háborúban állt volna. A történelem nekünk megfelelő irányba is mehetett volna.
Fotó: Balogh Zoltán
A történelemnek persze sose lesz vége
Az egy csodás pillanat volt, mindenki tudta, hogy a kommunizmus, a tervezett erőszakos társadalmi progresszió lehetetlen. Amit nem tudtunk, hogy az ilyen alapvető tudást el lehet felejteni, és hogy egy rakás erőszakhívő, kommunista és progresszív elmebeteg bujkál már a nyugati egyetemek falai között, a művészvilágban és általában a kulturális intézményekben. Ahogy azt sem tudtuk, hogy egy csomó olyan nagyon gazdag ember lesz, aki tízmilliárd dollárokat költ majd minden évben a társadalmi felforgatásra szerte a világon. Azt meg különösen nem tudtuk, hogy ennyire hihetetlenül hatékonyak lesznek. Számtalan dolgot nem értettünk akkoriban, például azt, hogy mennyire fog hiányozni az igazi keresztény egyházak befolyása a tömegekre, mennyire hiányozni fognak a konzervatív tömegek, ha a haladás olyan gyorsan robog tovább, ahogy egyébként kívántuk.
Azt hittük akkor, hogy a nyugat érti magát és ért minket, egy akkor örökre stabilnak látszó és működő Európához akartunk csatlakozni, amelyben akkor nem az állandóság, a biztonság tűnt fontosnak, hanem a jólét. De azt hittük, hogy a tömegek majd meg tudják becsülni még a viszonylagos jólétet és a viszonylagos biztonságot is az átkozott huszadik század után, amelynek sok évtizede volt maga a pokol az európaiak százmilliói számára.
Tudom, hogy így hihetetlen, de a kilencvenes években Európa még tényleg a világ közepe volt, de persze csak azért, mert még nem tudtunk arról, hogy hány erő tör még arra, hogy a világ közepét, a történelmet a saját hatáskörébe helyezze át.
De Nyugat-Európa nem törődött azzal, hogy mi lesz Európa többi részével, még nálunk is jobban lenézték az oroszokat, ahol kellett, kiegyeztek a kommunista elitekkel, ahogy nálunk is, és nem akarták, hogy felzárkózzunk hozzájuk, csak a második világháború után elveszített gyarmataikat akarták pótolni velünk.
Az emberiség a huszadik század utolsó három évtizedében és a következő évszázad első negyedében olyan technológiai fejlődést produkált, a folyamat első felében elsősorban Európának köszönhetően, amely az emberiség teljes technológia fejlődésének a 95 százaléka tulajdonképpen.
Ehhez képest nem stabil jólétek jöttek létre, hanem az európai társadalmak a középkori háborúk következményeihez hasonló demográfiai katasztrófákba sodródtak, vallások és vallásként erőltetett ideológiák háborúznak egymással a nagyvárosok utcáin, a demokratikus hatalomgyakorlást a liberálisok meghekkelték, az úgynevezett “liberális jogállam” nevében diktatúrákat építenek ki Nyugat-Európában, és az Európai uniót pedig jogi eszközökkel akarják birodalommá alakítani. Nem sikerült megállítani a történelmet, még csak befékezni sem, sőt úgy tűnik a történelem észre sem vesz már minket európaiakat, átrobog rajtunk.
A kontinensünk gazdasági lejtmenetben van, negyedszázada az EU aktuális vezetése és a magországok elitjei egyetlen lényeges kérdésre sem voltak képesek hatékony választ adni. Miközben a legmodernebb technológiákat használjuk, miközben az átlag európai még ma is jobban él minden értelmes mutató szerint, mint a történelemben bármilyen átlag népesség, nem lehet észrevenni a korábbi társadalmi keretek teljes széthullását, azt, hogy minden diszfunkcionálissá válik ami még akár középtávon is működésben tartaná az európai életformát.
Pedig csak gondolkozni kellett volna kicsit a kilencvenes években, reagálni a demográfiai folyamatokra, tényleg integrálni a közép-európai népeket az EU-ba és nem csak kihasználni őket, nem birodalmat építeni, hanem tényleg szövetséget.
Európa lényege tényleg a sokszínűség, sehol máshol nem alakult ki ennyi olyan jelentős kultúra, amely képes volt stabil államiságot létrehozni és a kereszténység egyformaságát ennyiféleképpen megtermékenyíteni a saját nyelvével és kultúrájával. Minden kultúra egy válasz az emberi lét nagy kérdéseire és a túlélés-fennmaradás problémájára. Európa ettől Európa. És mégis egy olyan ideológia rombol le és pusztít el bennünket, amely a birodalmi egyformaságba akar mindent taszítani.
Gondoljunk csak a visegrádi országokra, nagyon különbözőek, de akár értelmes szövetséget is alkothattak volna a saját tapasztalataikból okulva. A Nyugat minden igyekezete arra irányult, hogy ilyen, a kis népek érdekét szolgáló együttműködés ne jöhessen létre, hiába stabilizáló hatású és hasznos az érintetteknek, a magországok buknának minden évben pár milliárd eurót egy ilyen együttműködés gazdasági következményei miatt. És ezért nem tudtuk új irányba fordítani a történelmünket, mert a nyugat soha sem volt képes felismerni azokat a jövőt romboló társadalmi károkat és hiányokat, amelyeket nyamvadt néhány milliárd kiszivattyúzásával okozott. De hogy is lett volna képes erre a nyugati elit, amikor a saját népeivel, a saját társadalmaival is így bánt és a jelenben még jobban így bánik.
Vagyis jelenleg nem attól kell félnünk, hogy a békés állandóság unalma fenyeget bennünket, hanem sokkal inkább attól, hogy mások történetének, történelmének a részei leszünk.
