katasztrófa
Bukarest csak kizsigerelte a parajdi sóbányát, a helyi székelyek megélhetése másodlagos volt
Az első letaglózó hírek után még elhamarkodott volna ítélkezni a parajdi sóbánya pusztulásának felelőseiről, de az biztos, hogy a Székelyföld talán legtöbb turistát vonzó attrakciója egyhamar nem tud látogatókat fogadni. A bánya tizenegy szintje óráról órára telik fel vízzel, miután - a heves esőzések hatására - a megszokott vízhozamának százszorosára áradt a Korond patak, aminek most minden vize a bányába ömlik. Még nem tisztázott, hogy az évek óta egyre súlyosabb beázások megakadályozására végzett munkálatok, azaz a patak - most megsemmisült - mesterséges mederbe terelése okolható-e a katasztrófáért, de egy biztos: a helyi magyar vállalkozók, amit csak lehetett, kimentettek a látogatótérből, s már gyertyákkal, koszorúkkal siratják a környékbeliek legfőbb megélhetési forrását. Egyre többen "őrülnek bele" a hírekbe – Dezse Vű
Amikor tragikus dolgok történnek a világon, nem számít, hogy mennyire van tőlünk mindez messze, nem tudunk nem odafigyelni rájuk. Sokan nemcsak figyelnek, de szimpatizálnak is azokkal, akikkel a rossz dolgok történtek, sőt, olyanok is vannak, akik valahogy az események részesei akarnak lenni, netán segíteni szeretnének. És ezek nem csak a WOKE-liberálisok. Az elmúlt években rengeteg szomorú és nehéz dolog történt a világban, itt volt nemrég a COVID, aztán az orosz–ukrán háború, aztán az ezzel járó pénzügyi válság, aztán jött a Hamász mészárlása. Mindez ahhoz vezet, ami kezd jól látszani a közösségi médiában: a köznyelven csak megőrülésnek hívjuk, de van neve is, úgy nevezik a sokkal okosabbak, hogy "compassion fatigue", vagyis magyarul valami olyasmi, hogy valaki belefárad az együttérzésbe. És ez amennyire normális, éppen annyira nem is normális.