Ne etessük tovább az alkimistákat! (II.)
Ebben a kurva kapitalizmusban mindannyian áldozatokat hozunk, aki nem elégszik meg a Trabanttal vagy Hajdúszoboszlóval, az minden nap robotol, de Magyarországon nem véletlenül egyetlen szakma tudott évszázadokon át folyamatosan újabb és újabb jelentkezőket magához vonzani: a társadalomtudós. Nem is csoda: azt csinálsz, amit akarsz, sőt, ha nincs kedved semmihez, évekig csak kocsmázol, az állam meg dobálja utánad a milliókat.
Az is jó szöveg, hogy bizonyos tudományos munkák egyszerűen nem tudnának elkészülni állami apanázs nélkül, boncoljuk is széjjel most. EZ HÜLYESÉG. Szétboncolva. A Fajelméletet minimális pénzből is be lehet csomagolni.
Megértem, hogy ez szörnyen hangzik egy évtizedek óta állami ösztöndíjakból élő magyar tudósnak, de hát ez van, srácok. Ebben a kurva kapitalizmusban mindannyian áldozatokat hozunk, aki nem elégszik meg a Trabanttal vagy Hajdúszoboszlóval, az minden nap robotol, hogy az összekuporgatott vagyonkájából Mercedest vegyen vagy befizessen a Neckermannál egy hét Maldív-szigetekre.
Aki nem haveri segítséggel szeretné csinálni a Fajelméletet, hanem speckó toronydarukkal, az legyen szíves, és keresse meg rá a pénzt!
Vagy írjon olyan könyvet, amit megvesznek tízmillió-ötszázezren, aztán a következő legépeléséhez már vehet magának iBookot. Nem, egyáltalán nem akarok egyetlen magyar jogszociológust vagy történészt se tudománya prostituálására kényszeríteni, mindenkinek szent joga az asztalfióknak meg húsz ismerősnek alkotni, a társadalom csak egy dolgot vár el jogosan ezért cserébe: tessék szépen kimozdulni az MTA-ról, és elmenni dolgozni. Igen, úgy értem, hogy "munkát". Nincs mitől félni, nem halt még bele senki, ráadásul tök nagy a választék, bárki lehet bolti eladó, mezőgazdasági idénymunkás vagy felsővezető egy biztosítócégnél.
Ez az idegenkedés a becsületes munkától a tudósoknál egyébként is új keletű dolog.
Leonardo csak azután rajzolgathatott a saját kedvére, miután naphosszat hadigépeket meg lovasszobrot tervezett a mecénásának, Ludovico Sforzának, John Stuart Mill pedig gyakorlatilag őrző-védő feladatokat látott el Kelet-indiai Társaság mellett, és csak szabad óráiban hódolhatott írói passziójának. Még a full kettyós Osho is képes volt guruként praktizálni, nem pedig Indira Gandhinál pályázott havi apanázsra. Ezer példa van még a gazdag családba születő Schopenhauertől a gazdagokat lehúzó Husserlig.
Ha ők tudtak a dayjobjuk mellett maradandót alkotni, egészen biztos, hogy mondjuk egy CBA pénztárosi meló mellett is lehetne kutatni és alkotni az ELTE-Médiatanszéken.
A legfurcsább ebben tulajdonképpen az, hogy mintha ezeket a tudósokat nem tanította volna meg kiskorukban a mamájuk arra, hogy a legfinomabb mindig a saját magunk által dagasztott és megsütött kenyér. Egészen biztos, hogy van egy rakás olyan szivárványkamionos, aki még soha nem próbálta ki, milyen érzés a saját keresetből vásárolt vászonra festeni, és mindig csak az állam által kiutalt, a kortárs melegkedésből igen keveset profitáló váltókezelők által befizetett adóból finanszírozott ecsetekkel dolgozik.
Mindannyian elnézőbbek lehetnénk ezzel a sok, a közjót dézsmáló Arosztotelésszel, Konfuciusszal és Platónnal, ha naponta esnénk egyik katarzisból a másikba a műveik élvezete közben. Nekem a nemzeti ünnepeken rendszeresen zuhogó díjesők környékén mindig nagyon kedves szórakozásom átböngészni a kitüntetettek listáját. Egy kis ideig kényelmetlenül szoktam magam érezni, hogy még az életmű-díjasoknak sem ismerem a töredékét, aztán megnyugszom, hogy más sem.
Ez a beteges díjazási kényszer az elcseszett felsőoktatásunk terméke.
Közpénzből kinevelünk esztétákat, szociológusokat és médiaszakértőket, akik aztán hivatásos tudósként egész életükön át elvárják az állami apanázst, a végén meg mi érezzük magunkat szarul, biztos nagyon nagy tudósok, ha már hatvan éve esztétizálnak, adjunk nekik gyorsan valami díjat.
Persze, az állam eltart például postásokat is, de azok legalább számonkérhetőek, és ha elherdálják mindannyiunk pénzét, bizony büntetést kapnak. Elég a kivételezésből, és tessék szépen börtönbe csukni azokat a filozófusokat, akik mondjuk felnyalnak valami ösztöndíjat, aztán olyan filozófiát csinálnak, amin nem világosodik meg a közönség kétharmados többsége. (Mellesleg hasonlóan kellene bánni a sajtóval is. Kap közpénzt az Élet és Irodalom? Igen. Olvashatatlan a cikkek túlnyomó többsége? Igen. Szabadlábon van Kovács Zoltán főszerkesztő? Igen. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább.)
Az meg aztán tényleg felfoghatatlan, hogy miért értetlenkedik bárki is azon, hogy a mai fiatalok miért nem olvasnak, miért nem járnak egyetemi előadásokra, szemináriumokra meg melegfelvonulásra, miért bámulják inkább az EchoTV-t és dübörögtetik Drábik Jánost... Odáig egyetértünk, hogy részben azért, mert műveletlen bunkók, de ez a kevésbé fontos rész. Az a helyzet, hogy harminc alatt még megvan az emberekben az a különleges képesség, amellyel kilométerekről ki tudják szagolni, ha át akarják őket vágni. Így hát hajlamosak inkább egy nyolcvanas, összeesküvés-elméleteket hadaró szabadeurópás bácsinak hinni, aki ráadásul Szaniszló Ferenc sámánt használta alákérdezőnek, mint valami az ELTE által kinevelt és az MTA által eltartott ingyenélőnek.
Az alterjobb kurzus elképesztő sikertörténete éppen annak köszönhető, hogy mára ez maradt az egyetlen tudományág, amelyet nem sikerült az államnak teljes mértékben intézményesítenie.
A reptiliánfigyelők, laposföldesek, szabadkőműves-szakértők, sőt, még az Edda együttes sem jártak soha Magyar Tudományos Akadémiára, nem pályázhatnak évente a Soros-program keretében zsíros ösztöndíjakra, és a kutya nem tünteti ki őket október 23-án . Az Enigmák meg David Icke sikere egyformán annak köszönhető, amiről egy bekezdéssel feljebb volt szó: akinek még megmaradt a józan esze, az inkább a nem-állami tudósokra figyel oda.
Ha az állami támogatás egyik pillanatról a másikra megszűnne, és a magyar társadalomtudósok kénytelenek lennének leendő könyvük vagy tanulmányuk finanszírozásának érdekében minden nap úgy harcolni, mint a társadalom többi tagja, na, akkor egyik pillanatról a másikra tömegek lennének rájuk kíváncsiak. A mama kedvenceit soha nem szereti senki.
