Először csak a feleség megy a férj után, aztán a család is, végül kiürülnek a falvak – Interjú Vári Fábián László kárpátaljai Kossuth-díjas költővel

Vári Fábián László József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő, műfordító, néprajzkutató. Költői indulása a hatvanas évek végén egybeesik a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozásának időszakával. A népi műveltség feltárása, a szellemi múlthoz fordulás költészetében modern életérzésekkel párosul. Művészetének megkülönböztetett értéke a magyarságért érzett történelmi és jelenkori felelősség artisztikus megnyilatkozása. Vári Fábián Lászlót március 15-én megkapott Kossuth-díja és 70. születésnapja alkalmával kérdeztük.

Szitakötő című versében fogalmaz úgy: „Csak az embernek mérve az útja”. Hetven év tapasztalatával a háta mögött és legújabban egy Kossuth-díjjal is kitüntetetten hogyan alkalmazná ezt a sort önmagára?

Hálásnak érzem magam azért, hogy verseket írhatok. Olyan verseket, amelyek a legbelsőbb lényemből fakadnak, és amelyeket bátran vállalok bármikor. Az embernek valóban mérve van az útja, mégpedig a Teremtő által. Ez egyben szabadságot és kötöttségeket is jelent, s én megpróbálom végigjárni ezt az utat. Most eljutottam oda, hogy hetven évesen, utam utolsó szakaszához közeledve igencsak rangos kitüntetés ért, és ez a tény eddigi munkásságomnak egyfajta betetőzéseként még inkább kidomborítja a megtett út jelentőségét.

Szól a Kossuth-díj Kárpátaljának, a kárpátaljai magyarságnak is?

Feltétlenül, hiszen én Kárpátalja sokat szenvedett magyarságát képviselem. Ahogyan a szüleim, úgy én is Kárpátalján születtem s nőttem fel, e nemzettöredék sorsa tükröződik eddigi életművem. Én ugyan már a második generációs kisebbségi sorban születtem, s örököltem, így természetesnek tekintettem a szüleim által is megélt és élhetőbbé alakított világot. Egy kedves barátom gyakran mondogatta, hogy mi a háború után már a félelem nélkül felnőtt nemzedékhez tartozunk, de ez nem jelenti azt, hogy a félelem ne hagyta volna rajtunk a nyomát. Az én gyerekeim és unokáim már jóval több szabadságot élvezhetnek, de ugyanakkor szembesülniük kell a többségi ukránság nyomasztó hatalmával is.

Hogyan tudná jellemezni azt a szovjet/ukrán atmoszférát, amely irodalmi életének és közéleti tevékenységének elejét jellemezte?

Tizenéves koromban kezdtem írni, és mire egyetemista lettem, egyre komolyabban gondoltam arra, hogy költő leszek. Tagja lettem egy fiatalokból álló irodalomi csoportosulásának, amely számomra az első iskola lett. A Forrás Irodalmi Stúdió vezetői – tőlem alig idősebb, felsőbb évfolyamos diákok – világnézetileg szembekerültek az akkori hatalommal, ami az én további sorsomat is meghatározta. Abban az időben két meghatározó kárpátaljai magyar író volt mindössze: egyikük a fiatalon elhunyt költő, Kovács Vilmos, a másik pedig az egyetlen magyar nyelvű napilap főszerkesztője, Balla László. Mi Kovács Vilmos körül csoportosulva az általa is művelt, nyelvében, hangvételében és tartalmában is magyar költészetet tartottuk irányadónak és nem fogadtuk el a pártideológia által is sugallt nézetet, az irodalom kötelező kommunista pártosságának elvét. 1971. augusztus 20-ra időzítve a napilap oldalain megjelent egy dörgedelmes kritika, amely a csoportunkat támadta. A cikk szerzője a szovjet valóságtól való elidegenedéssel vádolta meg az Ungváron alkotó magyar fiatalokat, s miközben elrettentő példaként két versemet is idézte, megállapította, hogy akik így viszonyulnak a szovjet valósághoz, akik a burzsoá nacionalizmust éltetik tovább, azoknak nincs helyük a magyar anyanyelvű szovjet irodalomban. Ennek a nyilvánvalóan rosszindulatú bírálatnak az olvasók sem dőltek be, ugyanakkor világossá vált, hogy a művészet, az irodalom szabadabb áramlása előtt készül a gát. A vádakra egy beadvánnyal válaszoltunk, amelyben a bennünket ért sérelem kimondásán túl a kárpátaljai magyarság kisebbségi helyzetét is jellemeztük. Számba vettük sérelmeinket, a magyar óvodák, kulturális intézmények, a magyar nyelvű lapok és könyvkiadás hiányát, kifejtettük, hogy sok tekintetben javítani kellene az oktatás helyzetén is. A beadványhoz gyűjtött támogató aláírások és a Tiszatáj c. szegedi folyóirat ’72. januári számában megjelent verseim miatt kicsaptak az egyetemről, besoroztak a szovjet hadseregbe. Leszerelésem után még hosszú évekig nem publikálhattam Kárpátalján. Szerencsére egyes magyarországi lapok vállalták verseimet, ami komoly biztatást jelentett költővé válásom folyamatában.

Ugyanakkor a beadványban megfogalmazottak egyfajta előzményei voltak mindannak, amit ma a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség képvisel...

Helytörténészeink úgy szoktak fogalmazni, hogy az 1970-es évek jelentették a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmának kezdetét. Itt kezdődött minden, és a Forrás tagjainak a Beadványukkal elindított küzdelmét 1989-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség már szervezett formában vállalta fel és vitte tovább.

Ha összevetnénk a kárpátaljai magyarság ’70-es években megfogalmazott igényeit, kritikáit a mostani helyzettel, az milyen következtetésekre vezetne?

Furcsa kimondani, hogy a brezsnyevi korszakban a kárpátaljai magyarság helyzete biztonságosabb volt, mint ma. A diktatúra vigyázó szemei minden népre, így az ukránságra is figyeltek, így eszükbe sem juthatott, hogy rajtunk regnáljanak. A rendszerváltással azonban minden változott. Mi azt gondoltuk, hogy a szovjet rendszer felbomlásával és a haladóbb gondolkodású ukrán értelmiség támogatásával megvalósíthatjuk autonómiánkat. Sajnos, a korán ébredő ukrán nacionalizmus miatt ez a szándék csak naiv elképzelés maradt. Mire a megyei tanács tárgyalhatta volna az 1991-es referendumunk eredményeit, az ukrán nacionalisták blokád alá vették az Ungvári Megyei Tanács épületét, és addig nem engedték ki a képviselőket, amíg az autonómiáról szóló törvénytervezetet le nem vették a napirendről. Az elmúlt években pedig különböző nyelvtörvények, a nyelvhasználatra vonatkozó szigorítások születtek. Amit az egyik kormány megkezdett, a másik folytatta, így mára ott tartunk, hogy Kárpátalján teljesen be akarják szüntetni a magyar anyanyelvű oktatást. Hogyha mérleget akarunk készíteni, akkor az 1970-es évekhez képest a kárpátaljai magyarság helyzete semmit sem javult.

Él ugyanakkor Kárpátalján olyan népcsoport, a ruszinok – akiknek balladáit is fordította –, akik nem ellenségei, hanem éppen barátai a magyarságnak. Ők nem vállalhatnának hídszerepet az ukrán nemzet irányába?

Szeretnének ilyen szerepet vállalni, de sajnos nem juthatnak el a hídépítés cselekvésre alkalmas helyzetébe. A két nép kapcsolatáról hadd említsem meg, hogy a kárpátaljai magyarság kultikus helyét, az 1903-ban a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 200. évfordulóján épített tiszaújlaki Turul-emlékművet ők is magukénak tekintik. 1935-ben, Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulója alkalmából összegyűlt itt Kárpátalja és a Felvidék magyarsága. A megemlékezésre egy nagyobb ruszin delegáció is érkezett, és magukkal hozták azt a zászlót, amely alatt annak idején a fejedelem oldalán küzdöttek. Rákóczi leghűségesebb népének tartotta a ruszint, és ez később, az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc idején is így maradt, mert az osztrák törekvések sikertelenül próbálták összeugrasztani a két népet. A ruszinság kitartott a magyarok mellett, és jelenleg is úgy gondolják, hogy a magyarság mellett van a helyük, a jelenlegi ukrán hatalmat pedig elviselik, de nem fogadják el. Ezért ők is szeparatistának lettek kikiáltva, már jóval a magyar ellenségkép kialakulása előtt. Népballadáikat, csodálnivaló népköltészetüket azért fordítottam magyar nyelvre, hogy a magyar olvasó is megismerhesse a ruszinság tiszta, szép hangú, a magyar népballadákkal tartalom és motívumkincs tekintetében rokonítható költészetét.

Ha nem is javult a kárpátaljai magyarság helyzete, a jövőben miben bízhat a közösség, mi adhat erőt?

Egy időben azt mondogattam, hogy minden elszakított nemzetrésznek, mindegyik térségben meg kell adni az önrendelkezés lehetőségét. Nem tudom, a közeljövőben hogyan alakul a közép-európai politika, de a most kirajzolódó jövőkép, a nemzetközi liberalizmusnak a világ átrendezésére való törekvése nem sok jóval kecsegtet bennünket sem. A kárpátaljai magyarság autonómiája egy időre lekerült a napirendről, de ha az erdélyi, felvidéki és délvidéki magyarság sikerrel vinné véghez ezt a törekvést, az nekünk is sokat számítana. Amikor megnyíltak Európa határai, annak kezdetben nagyon örültünk, de az áldatlan gazdasági helyzet miatt az emberek szétszóródtak a világban. Először csak a feleség megy a férj után, aztán a család is, végül kiürülnek a falvak. De ez jellemző minden elszakított területre, hogy pusztulunk és veszünk. Ha a magyar kormány a határon túli magyarság anyagi-erkölcsi támogatását legalább 15-20 esztendőn keresztül folytathatná, az nagy reményeket kelthetne, akkor talán megmaradnának a határon túli nemzetrészek. Másként először a szórványokban, a peremvidéken élők morzsolódnának fel, aztán csak szorulna tovább a gyűrű. Sajnálom, hogy így kell jövőnk elé tekintenem.

Vezetőkép: MTI