Ismét munkálatok zajlottak a paksi szovjet katonai emlékmű körül, amelyet a környezetével együtt többedszerre újítottak fel az utóbbi években. A mostani felújítást a Roszatom finanszírozta, az előzőeket azonban részben az önkormányzat, ám nem ez a gond vele. A város északi bejáratánál felállított obeliszk elég egyértelmű üzenetet közvetít felénk – olyan üzenetet, amelyről ma már ki szabad mondani, hogy nem igaz, és amelyhez nem muszáj lendületből úgy hozzásimulni, mint a szovjet katonai megszállásunk idején. A szovjetek alóli felszabadulásnak az emléktáblákon és fejben is teljesen le kéne zajlania. A téma apropóját az adja, hogy Paks amúgy Fidesz–KDNP-s polgármesterét az elhunyt orosz katonákra emlékezők egy bizarr aktusra kérték fel, az emlékmű mai, május elsejei (!) újraavatására, ám némi közvita után Szabó Péter polgármester szerencsére távol maradt az eseménytől.
1945 februárjában avatták fel Pakson, a Duna mellett a szovjet katonák síremlékhelyét, majd az ’50-es évek elején útban volt a 6-os főút építésének, ezért egy új emlékművet emeltek a közelben, amelyre áthelyezték az ötágú csillagot, a katonai jelvényeket és a márványtáblákat. A csillagot ’56-ban leverték róla. Ez az emlékmű fogadja ma Paks északi bejáratánál a városba érkezőket. 2015-ben önkormányzati forrásból, a Paksi Orosz Klub kezdeményezésére felújították. Megtisztították az építményt, lecserélték rajta az emléktáblákat, újraburkolták a talapzatát, lefestették a kerítést, zúzott kővel burkolták a gyalogutat, és virágokat ültettek. Akkor Süli János polgármester a szovjet katonák emlékének méltó megőrzését párhuzamba állította a Novovoronyezsnél elesett magyar katonák emlékének megőrzésével az ottaniak által. Tény, hogy valóban szépen gondozott az ottani magyar katonai temető és emlékmű. 2020-ban aztán az emlékmű környékét is megújították, a kerítés lebontásával parkká nyitották ki, fákat ültettek, sétányt alakítottak ki padokkal. Most újabb felújítás történt, és visszahelyezték az obeliszk csúcsára az ötágú csillagot is – bizarr kompromisszumként az eredetinél kisebb méretben –, és ma – orosz kezdeményezésre – kis ünnepség keretében avatták újra a “hősi” emlékművet.
Állatorvosi lova ez az egész annak, hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni a múlttal, és egymásra halmozzuk a következetlenségeket.
Az obeliszk az ókor óta a katonai hódítás, a teljes győzelem jelképe. Nem véletlenül fallikus szimbólum, a mai magyar köznyelvben is él a másik fél legyőzését tükröző vulgáris kifejezés. Hát már az ókori Közel-Keleten is hasonló logika szerint gondolkodtak erről, és már akkor a napistenhez, tehát a férfi attribútumhoz kötődő ábrázolásokkal díszített, kifényesített hegyű győzelmi obeliszkeket emeltek – otthon és a meghódított földön. Esetünkben a hódítás 1991. június 19-én, az utolsó szovjet katona távozásával megszűnt, ám a hozzánk a szovjet hódítással beköszöntött új világrend máig érvényben van; bizonyára ezért maradtak a helyükön az obeliszkjeik is.
Az emlékmű eredeti, ötágú csillagos állapotában (Kép forrása: kozterkep.hu)
Világos, hogy vannak kötelező körök a diplomáciában, ráadásul Pakson különleges jelentősége van a Roszatomnak, de akkor se kell ennyire feltűnően élvezni az oroszok kedvére tevést, a második világháború és az annak végjátékaként eljött, 46 évnyi szovjet megszállás ugyanis számunkra meglehetősen rossz emlék, amely rengeteg szenvedést és tragédiát okozott a magyaroknak.
Az itt elesett szovjet katonák méltó nyughelyét természetesen meg kell őrizni, de nem muszáj proaktívnak lenni a szovjet emlékezet ápolásában, hanem lehetne kelletlenül is csinálni, jelezve, hogy ez amúgy nekünk nem esik jól.
Most, amikor egyre éleződik a viszony a világ nagyhatalmai között, még érzékenyebb a téma, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk. A teljes és feltétlen elköteleződés valamely oldalon mindig a legrosszabb döntésnek bizonyult a történelmünkben, így teljesen észszerű és jogos, ha minden irányba kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszünk. A nagyhatalmak közti libikókázás viszont azzal is jár, hogy folyamatosan mindenki nyomást próbál gyakorolni ránk. Az amerikai nagykövetséget irányító alfahím folyamatos pressziója ugyanúgy ez a kategória, mint az, hogy az oroszok néhány évente megünnepeltetik Pakson a katonai emlékművüket.
A felújítás ékeként visszakerült a csúcsra egy kisebb ötágú csillag (Fotó: PS)
„Paks község lakossága örökké emlékezni fog rátok, kik értünk haltatok.”
„Dicsőség a szovjet hősöknek, kik hazánk felszabadításáért estek el.”
Ilyen szövegek olvashatók az emlékművön. Amikor épült, persze kötelező volt ráírni ezeket a formulákat, de sokan szeretnénk hinni, hogy ma már nem az. Nem jelentené az elesett szovjet katonák emlékének meggyalázását, ha nem állnának hazugságok az emléktáblákon. Ők nem a város lakosságáért haltak meg, hanem a saját hazájukért egy honvédő háborúban, amely ekkorra már birodalmi hódító háborúvá szélesedett ki. Hazánk felszabadítása sem történt meg 1945-ben, a német megszállást átmenet nélkül a szovjet követte. Ez – akármit gondoljon erről akárki – számunkra semmilyen szempontból nem ünnepelendő történet. Tudomásul vesszük mint a valóságot, de a szovjet megszállást megünnepeltetni velünk ugyanolyan gusztustalan és kicsinyes hatalomfitogtatás, mint amikor Trianont akarják a kisebbségbe kényszerített magyarokkal ünnepeltetni a románok és a szlovákok.
Fotó: PS
Egymás katonai sírjait és emlékműveit persze tisztességgel gondozzák a nekik helyet biztosító országok és maguk az érintettek is, ám ennek nem kellene azt jelentenie, hogy hivalkodó emlékmű hirdeti feltűnő helyen a magyarok legyőzöttségét; hogy ne durvábban mondjuk. Habár az obeliszk fallikus szimbóluma és a szovjetek által elkövetett tömeges nemi erőszakok közti, nem is átvitt értelmű párhuzam éppen a vulgáris változatot erősíti. A voronyezsi magyar temető a kölcsönösségre érv, és nem egy hódító obeliszkre a városkapuban. Ha az ’50-es évek elején útépítés miatt át lehetett helyezni, az azt jelenti, hogy a magyarok önérzete miatt is át lehetne helyezni az ilyen emlékműveket. Ezt szakszerűen és méltósággal lehet csinálni.
Ha már a kölcsönösségről beszélünk: a 2. magyar hadsereg szépen gondozott temetője Voronyezs vonzáskörzetében, de messze a városon kívül, Gremjacse és Rudkino falvak között fekszik a pusztában. Nálunk sem a helyszínen múlik, hogy megemlékezhessen a szovjet Vörös Hadsereg elesett katonáiról, akinek ez indíttatása.
Emlékmű a 2. magyar hadsereg központi katonai temetőjében, Voronyezs közelében (Fotó: honvedelem.hu)
A helyszínen csak a szimbolikus politizálás múlik, a kommunista szovjet örökséget hol elutasító, hol felvállaló és használó orosz érdekérvényesítés. Egy nagyhatalom persze ilyet is csinálhat, de annyit mi is megtehetünk, még a legkényelmetlenebb helyzetben is, hogy nem vágunk hozzá jó pofát, és jelezzük, hogy kényelmetlen. Ha lehet, tegyük félre az obeliszket olyan helyre, ahol lehetséges a megemlékezés, de nem aláz meg minket a saját országunkban! Ha pedig ez a politika miatt nem is lehetséges, 79 évvel a háború lezárása után legalább ne nyálazzuk bőven Vorosilov marsall falloszát!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS