„Én csak azt mondhatom, amit láttam” – Exkluzív interjú a Corvin köz hősével

Csütörtökön ünnepelte nyolcvanharmadik születésnapját Varga János, a „Jancsiszobor” megihletője, az 1956-os szabadságharc hőse. Tizenhat évesen szüleihez tartott haza, amikor elragadta a forradalmi tömeg; ott volt a Rádiószékház ostrománál, látta az égő Nemzeti Múzeumot, a Kossuth téri sortüzet, és sebesülten is az utolsókig védelmezte a Corvin közt. A forradalom leverése után hajszálnyira volt a halálos ítélettől, börtönbe került, majd évtizedekre elfelejtették, akár csak társait. Ma csak az bántja, ha valaki hazugságokkal akarja kihasználni ’56 emlékét.

Varga János története – akárcsak a forradalomé – a Kossuth téren kezdődött, amikor a tömeg kettévált: azokhoz csatlakozott, akik elindultak, hogy ledöntsék a Sztálin-szobrot. Ott tudta meg, hogy a Rádiónál eldördült az első sortűz, a tömegben többen azt kiabálták, hogy szerezzenek fegyvert, védjék meg magukat. Ő is elindult a székházhoz. Ott látta az első áldozatot, akinek az emléke máig kísérti.

Egy fodrászat mellett volt egy fiatal lány holtteste, egy magyar zászlóval takarták le, amit a fejénél átáztatott a vér. Ott már sortűz is volt. A Bródy Sándor utcára az ávós kiskatonákat meg üres tárú PPS géppisztolyokkal állították ki a tömeg elé

– mesélte. A többi fiatallal együtt ő is megpróbált fegyverhez jutni. Varga János „Kicsi”, alacsonytermetű, vékony tizenhat éves fiúként csatlakozott az 1956-os forradalomhoz. A közhiedelemmel ellentétben a forradalmárok között nem voltak gyermekkatonák; a fiatalokat kisegítőként, legfeljebb futárként vetették be. A végső napokban kellett harcolniuk, amikor már mindenkire szükség volt. Tőle még az első fegyverét is elvették, erre így emlékszik vissza:

Átmentünk Budára is, a Laktanya utcára, de nem tudtuk, hogy az ávós laktanya. Csoda, hogy nem tüzeltek. Ha akkor már lett volna nálunk fegyver, biztosan lelőnek. Aztán egy rendőrtől megkaptam a pisztolyát a Hársfa utcában. A rendőröktől csak puskákat és marokfegyvereket kaptunk, amikor visszamentünk a rádiószékházhoz. Persze mi is meg akartuk tartani, amit gyűjtöttünk. Egy idősebb fiú – akkor még nem tudtam, hogy Forgács Gábor – rám szólt, hogy kicsi vagyok én ehhez, aztán elvette tőlem a pisztolyt, amit a rendőr adott.

Másnap még folytatódott a fegyvergyűjtés, majd 24-én hajnalban János hazament Pomázra, megmosakodott, ruhát váltott, az anyja sírva, de visszaengedte Budapestre. Másnap reggel látta a lángokban álló Nemzeti Múzeumot, amit egy második világháborús német légvédelmi ágyúval lőttek. Kádárék persze ezt is a forradalmárokra fogták. A véres csütörtökben a szovjetek szerepét azonban cáfolta: mint mondta, túl sokan vannak, akik hazudnak arról a napról, csak azért, hogy hírnevet szerezzenek. Ő csak arról mesélhet, amit átélt.

Én csak azt mondhatom, amit láttam. Az Alkotmány utcán a tüntetőkkel az orosz tankokkal együtt mentek. Az egyetemisták, idősebb srácok már tudtak oroszul, ők beszélgettek is a katonákkal. Ezekkel a páncélosokkal ment a tömeg a Kossuth tér felé a Bajcsy-Zsilinszky úton. Mi ott ragadtunk a Vértanúk tere előtt, a szovjet harckocsik mögött mintegy százan, nem jutottunk be a térre, ezért éltük túl a mészárlást. A Földművelésügyi Minisztériumból és az Országház felől lőttek két oldalról az ávósok. Három sortűz volt egymás után. Nem folyamatosan lőttek, mert megvárták, míg sokan felkelnek, és akkor lőttek újra. A térre bejutott egyik szovjet páncélos visszalőtt az FM felé. Akkor hagyták abba a lövöldözést. Ez volt a véres csütörtök

– mesélte. Mint mondta, a katonák csak akkor nyitottak tüzet, amikor már eldördültek az első sorozatok; akkor is azokat az állásokat lőtték, ahonnan leadták a sortüzet. Amikor elhallgattak a fegyverek, a sebesülteket mentette órákon át.

A házak közé húztuk be a sebesülteket. Egy egyetemista lányt úgy lőttek meg, hogy kirobbant a lőszer a feje tetején hajjal együtt. Ott vérzett el. Délután 3–4-ig mentettük az embereket. Borzalmas látvány volt a több száz áldozat

– idézte fel. Innentől kezdve azonban elszabadult a pokol. A szovjetek tüzet nyitottak a tüntetőkre, akik kézifegyverekkel, házilag eszkábált robbanószerekkel viszonozták:

A Mátyás tér felől betévedt egy szovjet harckocsi a József utcába, egy fiatal zöld lódenkabátos srác egy nagy benzines palackot dobott rá a kapualjból, de rosszul érkezett, a harckocsi csövéről visszapattant az üveg, abban a pillanatban a páncélos golyószóróval agyonlőtte ezt a gyereket. A harckocsi kilőtte minden lőszerét és elhúzta a csíkot a körút felé.

Egy szerencsésebb találat. MTI Fotó: Kovács Ferenc

Ekkor találkozott újra Forgács Gáborral, aki fegyvereseket vezetett a Práter utcába. Forgács felismerte, őt, mint a „Kicsit”, aki fegyvereket vitt a Rádióhoz. Velük tartott a Corvin közbe, ahol október harmincadikáig Iván Kovács László volt a parancsnok. Egy golyószórós mellé osztották be lőszert adagolni. Kapott egy puskát is. Sebesüléséig, november negyedikéig volt itt.

A Práter utca sarkára, a szemészeti klinikára vittek engem, ott tudtak kisebb műtéteket végrehajtani. Sok vért vesztettem, de rendbe hoztak és kaptam egy turbánt a fejemre. Aztán minden járóképest felszólítottak a távozásra, mert az oroszok az Üllői út felől páncélautókkal, gyalogsággal jöttek. Én visszamentem a Vajdahunyad utcába, volt ott egy kisebb ágyú, abba pakoltam töltényeket. Az volt a feladatunk, hogy a Futó utcát levédjük, hogy ne tudjanak bejönni a harckocsik vagy a páncélozott járművek gyalogsággal a Práter utcához, annak a bejáratánál kilőttünk egy harckocsit. Ezután elcsendesedtek a harcok, de hívtak minket a Royal szállóból, hogy a szovjetek támadása várható, segítséget kértek

– mesélte. Időközben átvérezte kabátját, ruhája csupa cafat volt. Kis termetére nem találtak váltóruhát, ezért egy női rendőregyenruhát kapott. Abban ment a Royalig, de elkéstek, a szálló addigra már lángolt, a szovjetek még a tűzoltókra is lőttek. A Wesselényi utcát védték. Ott rászóltak, hogy azonnal öltözzön át; az egyenruha miatt egyből agyonlőtték volna, ha fogságba kerül. November nyolcadikára már se lőszerük, se élelmük nem maradt, telefonon kaptak utasítást, hogy dobják el a fegyvereiket és kettesével szivárogjanak át a Vörös Csillag szállóba. Széttépték az okmányaikat és elindultak.

A szállodában volt még egy katonai rádió, amivel tartották a kapcsolatot az utolsó harcoló alakulatokkal, a csepeliekkel és a pécsiekkel, akik később a mecseki láthatatlanokként harcoltak tovább. Ez egy-két napig tartott, de már azt sem tudták, hogy kinek jelentenek. Ekkor szavazásra került a sor: el kellett dönteniük, hogy fegyverrel szereznek egy teherautót és nyugatra menekülnek, vagy megpróbálnak civilben kijutni fegyvertelenül és elvegyülni. Ez utóbbi győzött, egy akácosban eldobták a fegyvereiket, november tizenkettedikén hazaért Pomázra.

1957 nyarán ment érte az államhatalom. A lebukásához az a fénykép vezetett, amelyet egy bécsi fotós kérésére készítettek a forradalmárok, aki igazolni akarta, hogy a segélyszállítmányok jó kezekbe jutnak. A fotó bekerült a fehér könyvbe, és a pomázi párttitkár felismerte Jánost, aki korábban neki dolgozott. Felismerte, és fel is jelentette.

A fotó, amiről felismerte a párttitkár. MTI Fotó: Reprodukció

A vallatásomkor rugdostak, vertek és pofoztak az Aradi utcában minden nap. Volt ott egy másik rab, bedagadt arcú, gondoltam, hogy ő is politikai, kérdezte, hogy miért hoztak be, mondtam neki, hogy volt ez az ’56. Azt mondta, hogy mondj nekik valamit, akár annyit, hogy ott voltál, harcoltál, de ha nem mondasz semmit, holnapra agyonvernek. Ennyit mondtam is, hogy vidéki voltam, nem tudtam hazamenni, így lettem forradalmár. Innen kerültünk a vádlottak padjára. Wittner Mária volt az elsőrendű vádlott. A Vajdahunyad utcai csoportból ötünket kapták el. Négyet halálra ítéltek, én voltam az ötödrendű vádlott, mikor sorban kimondta az ügyész, hogy milyen ítéletet kér, becsuktam a szemem és vártam, aztán hallottam, hogy tizenhárom év. Ketten maradtunk életben Marikával. Ő is, mint fiatalkorú végül életfogytiglanit kapott. Én első fokon 13 évet kaptam. Ezt másodfokon is megerősítették, a Fő utcában folyt a per. Hat és fél évet ültem Vácon és a Gyűjtőfogházban. 1963 októberében súlyos betegen szabadultam, de a maradék hat és fél évem megtartották felfüggesztettnek

– emlékezett vissza. Mint mondta, mindenre emlékszik, ezt senki nem tudta elvenni tőle. Ő csak azt mondhatja, ami megtörtént, de mástól is csak ennyit vár el. Éppen ezért azok háborítják fel a leginkább, akik ’56 ügyét kihasználva hazudnak maguknak hősi tetteket, hogy hírnévre tegyen szert – azok, és a kommunisták.

Varga János korábban a Pesti TV vendége volt, az akkori adás ITT visszanézhető.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu