Az úzvölgyi katonatemető ostroma után

Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem cseppet sem leptek meg az Úzvölgyén történtek. Tovább megyek: az lett volna a meglepetés, ha végül sikerül megakadályozni, hogy erőszakba forduljon a történet. Nem lehetett. Ismerjük be: etnikai konfliktusok, kisebbségi jogkövetelések esetében az erő az egyetlen hatékony érv, az dönt el mindent. Aki erős, aki mögött erő áll, aki képes elhitetni a másik féllel, hogy az erő az ő oldalán van: azé a győzelem. Ez ennyire pofonegyszerű. A többi, a különböző törvényekre, jogszabályokra, nemzetközi egyezményekre, kisebbségvédelmi paktumokra, az emberiességre való hivatkozás, nos, az mind üres beszéd. Hogy érthető legyek: a gyengék érvei, a veszteseké. Kizárólag a gyáva megfutamodás megmagyarázására, a maró lelkiismeret megnyugtatására szolgálhat.

Ami csütörtök délután Úzvölgye katonatemetőjében megesett, az a technikának köszönhetően jól dokumentálható. Az eset a napnál világosabb: a feltüzelt román csürhe megrohamozta az emlékhelyet, tört-zúzott, amíg bejutott a kerítésen belül, aztán vandál módon széthányta az osztrák-magyar hadsereg elesett katonáinak fából ácsolt fejfáit, közben – csak úgy mellékesen – fizikailag bántalmazta az ott összegyűlt székelymagyarokat. Mint korábban állítottam: engem, aki átélte az 1990-es márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom eseményeit, a történet nem ért meglepetésként. A magyar-román viszonyt szemlélve kijelenthető, hogy a „történet” valahogy sehogy sem passzol: vagy térben, vagy időben, de nagyon eltér egymástól. Mintha más-más filmet néznénk, más-más történetnek lennénk a szereplői. Akit érdekelnének a miértek, az ok-okozati összefüggések, annak ajánlanám olvasásra Kocsis István A meztelen igazságért. A magyar-román viszony megromlásának története c. könyvét.

Hogy mi következhet ezután? Azt a legöregebb emberek sem tudnák megmondani. Egy biztos: itt bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet. Románia esetében – ezt a „székely terroristák” bebörtönzése is ékesen bizonyítja – jogbiztonságról, jogkövető magatartásról beszélni lehetetlen. Aki pedig azt a látszatot próbálja kelteni, vagy netán akaratlanul, de hozzájárul annak a tévhitnek a terjesztéséhez, hogy mást ne mondjak: ez nem így van, az nem a mi javunkat akarja, az ellenünk cselekszik.

Az eset után világosnak kellene lennie: ha azt szeretnénk, hogy hasonlók többé ne essenek meg velünk, akkor mihamarabb önrendelkezési jogra van szükségünk. Vagy lesz autonómiánk, vagy nem lesz semmink!

Az idő nem nekünk dolgozik.