Éppen száztíz éve, 1911. május 16-án született a XX. század egyik legkiemelkedőbb magyar artistája, Rodolfo. A szegény sorból a világhírnévig jutott kiváló bűvész évtizedeken keresztül szórakoztatta a nagyérdeműt itthon és külföldön. Szállóigévé nemesedő szlogenjét – „Vigyázat, csalok!” – alighanem mindenki ismeri, ám Rodolfo személyes élete és művészi pályája talán kevésbé közismert. Születésnapja tiszteletére ezekből idézzük fel a legfontosabbakat.
Édesanyja, Wolf Katalin háztartásbeli volt, édesapja, Grosz Ignác pedig egy pálinkamérést vezetett, a Józsefváros mélyén, a Nagyfuvaros utca és a József utca sarkán. Ám pálinkamérés ide vagy oda, a család meglehetős szegénységben élt. Ez a szegénység áthatotta a későbbi világhírű bűvész gyermekkorának mindennapjait is, kezdve rögtön a tanulmányaival. Rudi, ahogyan Rezsőt a családban szólították, hiába volt éles eszű, intelligens fiú, a család megélhetésének biztosítása okán az elemi iskola elvégzését követően munkába kellett állnia: inas lett egy Károly körúti úridivat-üzletben. A bűvészettel teljesen véletlenül „találkozott”. Egy lágymányosi családi strandolás során a kiváló fizikumú és remekül úszó fiatalember kimentett a Dunából egy fuldokló kínai gyöngyárust. A gyöngyárus hálája jeléül megtanított két bűvésztrükköt megmentőjének. Aligha sejthette bárki is, hogy ezzel egy világhírű bűvészkarrier veszi kezdetét. Pedig így történt.
Ódry Zuárd volt a mestere
Másnap, munka után Rudi a Mátyás téri haveroknak is megmutatta az előző délután tanult trükköket. Miközben bűvészkedett, megállt mellettük egy idősebb úr, aki végignézte a produkciót. Nem akarta elhinni, hogy a fiú ezt csak tegnap délután tanulta, annyira ügyesen mutatta be a trükköket. Miután a nagyobb fiúk megerősítették, hogy Rudi igazat mond, az idősebb úr átadta a névjegyét, amelyből kiderült, hogy ő Ódry Zuárd, a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének elnökségi tagja, s korántsem mellesleg a kiváló színész, Ódry Árpád bátyja volt. Rudi kiváló mesterre lelt Ódry Zuárd személyében, aki bevezette a bűvészkedés rejtelmeibe.
„Tőle tanultam meg a bűvészkedés alapjait, hogy úgy mondjam, az ábécét. Mert a bűvészetnek is van ábécéje, enélkül nem lehet előbbre lépni!”
– vallotta a halála évében megjelent, „Vigyázat, most nem csalok!” című memoárkötetében Rodolfo. Hamar kiderült, hogy elképesztő tehetsége van ehhez a művészeti ághoz, valamint megvan benne a kellő kitartás és a szorgalom is. Ennek révén pályája egyre jobban kibontakozott. Mindössze 20 éves volt, amikor letette a hivatásos artistavizsgát, és onnantól kezdve profi bűvészként tevékenykedett. Ódry Zuárdnak köszönhette „művésznevét” is, aki javasolta neki a Rodolfo név használatát. A történelem viharai a második világháború idején érintették az ő pályáját is, de mint mondta: „az, hogy Rodolfo lettem, minden nehézségen átsegített!”
Fővárosi Nagycirkusz, középen Rodolfo (Gács Rezső) / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Szalay Zoltán
Ötezer trükk, szenzációs előadókészség
A bűvészet sok ága közül Rodolfo a legnehezebbet és a legnagyobb tehetséget igénylőt űzte: beszélő, kézügyességi bűvész lett. A beszélő, kézügyességi bűvésznek egyszerre kell ragyogó beszédkészséggel, és boszorkányosan ügyes kézzel rendelkeznie, ráadásul mindezt tökéletes összhangban kell tudnia bemutatni.
Rodolfo több mint ötezer mutatványt ismert színpadképesen, amelyből gond nélkül össze tudott állítani több tucat önálló műsort, igazodva az aktuális fellépés helyszínéhez és alkalmához. Különösen jól jött ez azokban a mulatókban, ahol a törzsközönség előtt kötelező volt mindig újabb és újabb trükköket előadni. Ebből a sokezer mutatványból egyetlen egyet sem vett át egy az egyben. Mindvégig betartotta mestere tanácsát, aki még a kezdet kezdetén arra ösztökélte, hogy minden trükköt alakítson egyedivé, és a saját egyéniségének megfelelően formálja a maga képére.
Számos trükköt ő mutatott be először Magyarországon. Ezek közé tartozik például a zsilettpenge-evés és az ujjelvágás, az úgynevezett színpadi lopás pedig szinte a védjegyévé vált. A közönség szeme láttára „szabadította meg” a színpadra hívott nézőt karórájától, zsebkendőjétől, tárcájától, amit aztán a többi néző nagy derültsége közepette egyesével osztogatott vissza a produkció végén. A gyűszű, a golyó, a kendő, a zsinór, a kocka éppúgy fontos kelléke volt, mint a kártya, a pénz, a cigaretta vagy a karika. Bármelyiket eltüntetni vagy elővarázsolni gyerekjáték volt számára.
Általánosan emberi csodákkal szolgált
Bár az 1950-es évek végéig hazánkban még nem létezett televízió, mégis egyre nagyobb ismertséget és népszerűséget vívott ki magának. Mindenhol fellépett, ahová meghívták, hiszen vélekedése szerint:
„Nekem mindegy, kinek bűvészkedem, mert a trükkjeimre mindenki ugyanúgy reagál. Az Arizona mulató gazdag nézője és a hajdúsági parasztember egyféleképpen fogadta a csodáimat. Mert a csodáim általánosan emberiek…”
Különösen gyermekek előtt szeretett szerepelni. Egyrészt azért, mert nagyon szerette őket és kitűnően megtalálta velük a hangot, másrészt pedig azért, mert véleménye szerint a gyermekek a legjobb közönség egy bűvész számára. Érdeklődők, nyitottak és őszintén tudnak örülni a csodának, amit a bűvésztől kapnak.
Kálmán Imre utca 14., Rodolfo (Gács Rezső) az otthonában. / Fortepan.hu, Bojár Sándor
“Nekem ez a hazám!”
Rodolfo gyakran fellépett külföldön is. A párizsi Olympiában, a lausanne-i Tabarisban, vagy a szentpétervári Ermitázs Parkban ugyanúgy lenyűgözte nézőközönségét, mint a brüsszeli világkiállításon, az alexandriai Yacht Klubban vagy az athéni Argentina mulatóban. Több ízben hívták amerikai turnékra is, ám a nagy távolság és a családtól való több hónapos távollét visszatartotta attól, hogy ott is megmutassa magát. Ennek ellenére is világhírű lett, több évtizeden át megsüvegelt vendég volt a híres bűvész-világkongresszusokon. Éppen a nemzetközi ismertség tette, hogy többször is lehetősége lett volna külföldön maradni.
„Eszembe sem jutott kint maradni. Nekem ez a hazám!”
– felelte memoárjában a disszidálását firtató kérdésre. Több évtizeden keresztül élt ugyanabban a klasszikus belvárosi bérházban, a Kálmán Imre utca 14-ben, a negyedik emeleten. A bérház kapuján ma már emléktábla is áll a tiszteletére.
Bűvészkönyvek, bűvészfilmek, bűvészdobozok
Rodolfo – amellett, hogy sok-sok éven keresztül a Baross Imre akrobata által alapított Artista Akadémia tanára volt – fontos céljának tartotta, hogy a bűvészetet minél többekkel megismertesse, megszerettesse. Mint fogalmazott:
„Mindig bosszantott, hogy Magyarországon az ügyességi játékok háttérbe szorultak, pedig sok, a kézügyességet kifejezetten fejlesztő, egyszerű bűvésztrükk is van. Nagyon szerettem volna, hogy a gyermekek inkább ügyességi játékokat játsszanak.”
Ez inspirálta arra, hogy bűvésztáskát, bűvészdobozokat állítson össze, bűvészkönyveket írjon, valamint folyóiratokban tegyen közzé trükkjeiből. Három, egyenként tíz részből álló tévésorozatot is forgattak Rodolfóval, amelyben nemcsak bűvészkedett, de számos mutatványa titkát is felfedte.
Sokat tett az új nagycirkuszért
Sokrétű tevékenysége hivatalos helyeken is elismerésre találtak. A magyar artisták közül elsőként lett érdemes és kiváló művész. Előbbi címet 1961-ben, utóbbit rá tíz évre kapta meg. Ez az év, 1971, a magas állami kitüntetéstől függetlenül is fontos évszám Rodolfo életében. Ekkor adták át ugyanis az új Fővárosi Nagycirkuszt, amelynek létrejöttéért – több artistatársával együtt – maga is rengeteget dolgozott. Mint az artista-szakszervezet elnöke, éveken át „kilincselt” az illetékeseknél, míg végre meghallgatásra talált az artisták kérése, és felépült az új nagycirkusz. Amint fogalmazott, ez volt a legszebb ajándéka a 60. születésnapjára, amelyet úgyszintén 1971-ben töltött be.
Fél évszázados házasság
A világhírnév semmit nem változtatott emberi arcélén. Értékrendje – melyben az Istenbe vetett hit és a család foglalta el a legfontosabb helyet – megmaradt olyannak, amilyen pályája kezdetén is volt. Mind magánemberként, mind pedig művészként példaképül állítható mindenki számára. Feleségével, a Trianon után menekülni kényszerülő délvidéki magyar családból származó Nádor Olgával 51 évig éltek harmonikus, boldog házasságban. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb az életében, így felelt:
„Én nem vagyok büszke! Mire legyek büszke? Arra, hogy leloptam a francia Rodolfo nyakkendőjét? De komolyra fordítva a szót, talán mégis arra vagyok a legbüszkébb, hogy szándékosan rosszat senkinek sem tettem! Mert hívő vagyok…”
Nemcsak elvarázsolni, nevettetni is akart
Művészi ars poeticája ismertetéséhez is érdemes egy tőle vett idézettel felvillantani:
„A művészt érdekelje a produkció! Ha valaki fellépés előtt a büfében éppen bemondja a negyven-száz ultit, majd a fellépést követően ismét visszahuppan kártyázni, az nem művész, az csak iparos!”
Bevallottan célja volt, hogy Rodolfóra ne csak, mint bűvészre, hanem mint nevettetőre is emlékezzen az utókor. Ha felidézzük trükkjeit kísérő remek humorát, mutatványainak utánozhatatlan körítését, kijelenthetjük, hogy sikerült neki.
Rodolfo 1987. január 16-án, azaz több mint 34 éve távozott az élők sorából. Öröksége azóta sem lett méltó módon feldolgozva, igaz, a Fővárosi Nagycirkuszban egy szobor és egy tabló azért emléket állít neki. Bizakodásra az viszont okot, hogy az utóbbi években feltűnt néhány kiemelkedő tehetségű, fiatal, magyar bűvész, akik közül valaki egyszer talán majd Rodolfo nyomdokaiba lép…
Vezető kép: Rodolfo kártyapergetés közben. Fotó: MTI/Pálfai Gábor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS