A bolsevik utódpárt a történelem szemétdombjára került, de a küzdelem folytatódik

Mit adtak nekünk a Rómaiak? – hangzik el az ikonikus kérdés a Brian élete című abszurd humorú remekműben. Noha, ott aztán a jelenet végére kiderül, hogy valójában egészen sok jót, ebben semmiképpen nem lehet párhuzamot vonni a rómaiak és a kommunisták között. Mert ha feltesszük a kérdést, hogy mit adtak nekünk a kommunisták és pártjaik, akkor mi, magyarok csupa-csupa rosszról, szenvedésről, tragédiáról számolhatunk csupán be.

Az első világégés után, 1918. november 24-én alakult meg először a bolsevik párt, amelynek neve – Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) – ekkor jól tükrözte a valóságot. Még a nevükben sem tekintették magukat magyaroknak, csupán a kommunisták „magyarországi leágazásának”. A KMP vezetője Kun Béla volt, de a központi bizottság soraiban is fellelhetünk olyan közismert neveket, mint Bokányi Dezső, Korvin Ottó, Rudas László vagy éppen Szamuely Tibor. Hozzájuk és rajtuk keresztük a kommunistákhoz fűződik az első magyarországi terrorállam. 1919 március 21. és augusztus 1. között 133 nap leforgása alatt megközelítőleg 600 ember életét oltották ki Szamuelyék.

Nem csoda, hogy a Horthy-korszakban hivatalosan be volt tiltva a párt, amely illegalitásban folytatott több évtizedes bomlasztó tevékenységét követően igazán csak 1944 végén alakulhatott újjá, ekkor már Magyar Kommunista Párt (MKP) néven. Ekkor kezdődött el az ő több évtizedes hatalmi korszakuk. Ahogyan Dénes János, a csodálatos jellemű forradalmár fogalmazott, „szovjet szuronyok hegyén” vették át az ország irányítását és nekik köszönhetjük a hatalmuk érdekében alkalmazott nyílt választási csalás megvalósítását (kékcédulás választások – 1947).

A kommunistáknak „köszönhetjük” a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályát (PRO), amelyből később Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd Államvédelmi Hatóság (ÁVH) lett. Nekik „köszönhetjük” a padláslesöpréseket, a „B-listázásokat”, a történelmi arisztokráciánk szétverését, papok és szerzetesek bebörtönzését, kivégzését, a magyarságot egy évezreden át megtartó paraszti társadalom „kuláktalanítását” és téeszekbe kényszerítését, Recsk és más haláltáborok felépítését és működtetését, a padláslesöpréseket, a koncepciós pereket, ártatlan emberek meghurcolását, bebörtönzését, meggyilkolását.

A kommunistáknak „köszönhetjük”, hogy az egyetemes történelem talán legtisztább forradalmát, a nemzet 1956-ban mutatott fejfelemelését aljasul leverették a szovjet Vörös Hadsereggel. Ismét „szovjet szuronyok hegyén”, a világ egyik legerősebb hadseregével a hátuk mögött vették át a hatalmat. Az új nevük Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) lett. A régi mellett új módszerek is következtek. A „jól bevált” internálásokat, bebörtönzéseket, kivégzéseket is reaktiválták, fegyvertelen emberekre nyittattak halálos sortüzeket, ám a kádári „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” jelszava mögé bújva még ördögibb dolgokhoz is nyúltak. Létrehozták a III-as főcsoportfőnökséget, voltak, akiket lelkileg megnyomorítva szerveztek be besúgónak, mások önként és dalolva vállalták, de végső soron – Illyés Gyula szavaival élve – valamilyen formában szinte „mindenki szem lett a láncban”.

S amikor már nem lehetett tenni ellene semmit, ők vezényelték le a rendszerváltást, átnevezték magukat Magyar Szocialista Párttá (MSZP), és úgy buktak meg, hogy a fontos pozíciókban mindenütt ők maradtak és magukkal vitték az évtizedek alatt felhalmozott, sokmilliárd forint értékű pártvagyont. Ennek következtében a kommunistáknak „köszönhetjük” azt is, hogy negyven év kommunista uralom után húsz év szélsőségesen liberális uralom köszöntött ránk, amelyben immáron a szabadság jegyében törtek a magyarság életére azok, akik korábban a rabság jegyében törtek, s amely korszak még ott is komoly rombolást végzett ebben a társadalomban, ahol a kommunistáknak nem, vagy nem elégségesen sikerült.

A „rendszerváltozás” után három ciklusban is ők kerültek hatalomra és megtörtént az a skandalum, hogy az egykori „pufajkásból” miniszterelnök lehetett – amikor ezt a fejére olvasták, annyi volt a válasza, hogy „Na, és?” –, hogy ők papolhattak demokráciáról és volt képük kongresszust szervezni 1956 baloldali értékeiről. Igen, annak a pártnak, amelynek jogelődje ráhívta a Vörös Hadsereget a szabadságért küzdő pesti srácokra.

A világszerte elismert német származású társadalomtudós, Ralph Dahrendorf álláspontja szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, ám a társadalom átalakulásához hatvan év kell. Bár a hatvan év még nem telt el, szigorúan csak pártpolitikai értelemben hatalmas eredmény, hogy több mint egy évszázados folyamatos károkozás után a kommunista párt – mai jogutódja révén – oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára.

Pártpolitikailag legyőztük a bolsevizmust, ami elképesztő siker!

Örömre azonban csak korlátozottan van okunk. Mert bár az egykori terrorisztikus pártszervezet hivatalos jogutódja mára oda süllyedt, hogy már a választásokon sem indulnak el, és az úgynevezett baloldal világszerte hanyatlik, a nemzetállamok ma is veszélyben vannak. A kis nemzetek számára különösen nagy veszélyt jelentő beolvasztásra való törekvés új köntösben, de ma is erős, sőt, sok helyen államszervező, államvezető tényező, a mögöttük álló hatalmi háló és pénzügyi eszközök pedig szinte kimeríthetetlenek. Nálunk is ugrásra készen állnak a hatalomátvételre, növelve a politikával különösebben nem foglalkozó jóérzésű magyarok megtévesztését, most éppen a legmagyarabb folyó nevét bitorolják hozzá.

Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. A kommunisták bő százéves magyarországi történelme ellentmondást nem tűrően példázza, hogy nem képesek másra, csak rombolni és gyilkolni. Éppen ezért ne bízzunk többé soha ezekben az erőkben. Sem a romokban heverő utódpártban, sem különféle más pártokban, amelyek ennek a romjain most ígérnek Kánaánt slim fit-öltönybe öltözve, vagy a jövőben teszik majd ugyanezt.

Vezető kép: MW/Magyar Nemzet/Havran Zoltán