Felkészül Izrael a “színes forradalomra”

Izrael 1948-as megalakulása óta jelentős amerikai katonai jelenlét volt az országban, és annak térségében. A zsidó állam egy a mai napig kényes erőegyensúlyú régióban biztosított hídfőállást a világrendőr Egyesült Államoknak, amely cserébe elképesztő túlerővel szemben segítette Izrael túlélését a rendkívül ellenséges arab országok gyűrűjében. Csakhogy a Biden-adminisztráció úgy tűnik, egyszerre csak egy háborút hajlandó megvívni, az afganisztáni kivonulás idején pedig láthattuk, milyen hirtelen összeomlást hozhat az amerikaiak által hátrahagyott hatalmi vákuum.

A “demokráciaexport” fegyvere a Monroe-elv egyik leglátványosabb vívmánya az amerikai diplomáciatörténetben, amelyet Vietnám dzsungeleitől a karibi szigetvilágon át az iraki sivatagig számtalan helyen bevetettek, váltakozó sikerrel. Legalábbis ha a papíron meghatározott célt tekintjük, az érintett országok demokratizálódását. Ha onnan nézzük, hogy az amerikai vezetés tisztában van– és miért ne lenne– azzal, hogy a 8. század óta szekularizálatlan, ennél is régebben gyökerező törzsi-klánalapú társadalmi struktúrák nem alkalmasak a sokkterápia-szerű demokratizálódásra– ahogy ez az európai társadalmaknak is csak döccenőkkel sikerült–, érdemes elgondolkodni, hogy akkor mégis mi volt a terv. Minek mentek oda?

Erre választ talán nem kapunk, maradjunk annyiban, hogy az egész jóemberkedésbe csomagolt demokráciaexportra alapuló külpolitika éppen csak azoknak nem segített, akiket elvileg “felszabadítani” lett volna hivatott. Viszont jelentősen destabilizálta Európát. És persze azokat a rezsimeket, amelyek valóban nem a liberális demokráciák vezérelvei szerint rendeződtek, de egyfelől alkotmányos berendezkedésük részben találkozott a helyi kulturális normákkal, másfelől nem, vagy kevésbé süllyesztették polgárháborúba az egyes országokat.

Ez persze nem a demokratizációs törekvés kritikája, csupán érdemes megjegyezni, hogy a XIX. században a Brit Birodalom társadalmának uralkodó elgondolása volt, hogy a barbár afrikaiak csak a brit zászló jelentette civilizáció gyümölcseit vágyják, és azt, hogy avítt törzsi rendszereik béklyóit ledobva birodalmi állampolgárokká válhassanak. Ma pedig azt tanulhatjuk a demokráciaexportáló jóemberektől, hogy ez az elgondolás annyira hibás volt a britek részéről, hogy az általuk “civilizált” népeket kiengesztelendő, kénytelenek átengedni nekik a saját otthonukat is. Ma pedig a hivatásos demokrácia nagykereskedők szerint a jó részt szekularizálatlan monarchiákon szocializálódott arab világnak próbálja elmagyarázni, hogy a liberális demokrácia a jelenkor brit birodalmi zászlója. Úgy tűnik tehát, hogy az angolszászok nem tanultak hibáikból, csak kiszervezték azokat a gyarmatra, saját világmegváltó potenciál híján.

Mégis az amerikai külpolitikában van ráció, mégha nem is olyan tisztességes, mint a britek esetében. A ’10-es évek színes forradalmai mentén a Nobel-békedíjas Barack Obama kormányzata olyan mértékben destabilizálta az Egyesült Államoknál akkor még jobb válság utáni visszapattanást felmutató Európát, hogy az mind társadalmi, mind gazdasági értelemben beleroppant a nyomásba. Csak egy szemléletes példa: 2010-ben még a globális gazdaság közel 30 százalékát adta Európa, ma már húszat se.

Persze ne legyünk igazságtalanok, az egészhez kellett egy Bush elnök is, hiszen a 2001 szeptember 11-i merénylet ma már egyértelmű, hogy nemcsak Amerikát rázta meg, hanem Európát is, benne Magyarországgal. Ezután hirdette ugyanis meg az USA a “war on terror”-t, amelynek keretei közt a terrorszervezetek bázisterületeinek számító országokba küldött fegyveres erőket Amerika. Aztán jöttek a demokraták Barack Obamával az élen, leöntötték az egészet egy adag cukormázzal és jóemberségbe csomagolták az addigra 8 éve húzódó megtorlási műveletet.

És ennél a pontnál kell visszatérnünk a címben citált Izraelhez, ugyanis a zsidó állam maradt a régió egyetlen stabil országa, ahol az Egyesült Államok érdemi partneri együttműködéssel rendelkezik. Izrael az ellensúly és a hídfőállás a színes forradalmak által lángra lobbantott szélsőséges iszlamizmussal szemben. Márpedig most nagyon úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok kihátrál Izrael mögül is. A Biden-adminisztráció viharos sebességgel. és elképesztő katonai baklövések sorának elkövetése mellett hagyta magára Afganisztánt, amelynek következménye a Talibán gyors előretörése, majd egy minden addiginál erősebb migrációs hullám lett. Ennek következtében például a magyar határon is megjelentek a korábbi afgán katonák.

Márpedig ezúttal Izrael kapcsán is megvan az ideológiai töltet az amerikai kivonulással kapcsolatban: a terrorral szemben háborút indító Egyesült Államokban egyetemeket foglalnak el diákok, hogy így hívják fel a figyelmet a palesztinok elnyomására. Na nem a Hamász általi elnyomásra, hanem az izraelire. Márpedig ha a jóemberkedés beüt, láthatjuk, hogy a katonai racionalitások nem számítanak. És egy esetleges demokrata győzelem után az afganisztáni kivonulás drámája megismétlődhet. Persze az izraeli hadsereg és a Hamász-Hezbollah összecsapásából még nem kérdés, hogy ki az esélyesebb, azonban az amerikai tétlenségen esetlegesen felbátorodó Irán már egészen új erőegyensúlyt teremthet a Közel-Keleten. Akkor pedig Európa ismét nehéz évek és kemény döntések elé kerül.

Fotó: MTI/AP/Haszan Ammar