„Flórikám, ne most piálj” – „De én most vagyok szomjas, bazmeg” – Urbán Flórián, a magyar futball „legendája”

Urbán Flórián őszinte ember. Több történetet megosztott önéletrajzi könyvében, elég kettőt elolvasnunk ahhoz, hogy lássuk, miért volt annyira szánalmas, fájdalmas a kilencvenes évek magyar labdarúgása. Lehetne poénra is venni, de nehéz. A mi generációnk ezen nőtt fel, ezt a nihilt tolták az arcunkba, ezért fizettek a szüleink, nagyszüleink, ezekért álltunk fel a Himnusz alatt.

Urbán Flórián különleges ajándékot szánt az olvasóknak karácsonyra, megjelentette saját magáról szóló (Balczó Mátyással együtt írt) önéletrajzi könyvét. Már maga a cím ütős: „Urbán Legend – Utánam lehet csinálni, zselés fejű piperkőcök”. Ez utóbbi elvileg az alcím. Urbán szerint ezzel a drapériával fogadták egy meccsen Belgiumban („Urban legend” – kb. városi legenda szójáték).

Urbán Flórián mostanában a magyar futball és közélet megmondóembereként posztol, nyilatkozik, tüntet. Ezzel én most nem foglalkoznék. Könyve meglepően szórakoztató, ugyanakkor elborzasztó azoknak, akik nem ismerik a magyar futball, és főleg a kilencvenes évek magyar labdarúgásának világát.

Amikor a pályák tele voltak alkoholistákkal, bundázókkal, bunkókkal, favágókkal, akik a profizmusnak még a hírét sem ismerték.

Ma is vannak ilyenek rogyásig, de mi, akik a kilencvenes években nőttünk fel, napestig tudjuk sorolni azokat az embereket, akik elhitették velünk, hogy futballisták.

Akik egymás után átvertek minket az egymást követő válogatott meccseken, akik elszenvedték minden idők egyik legfájdalmasabb vereségét a jugoszlávok ellen, azt az 1–7-et és az azt követő 0–5-öt, amelyek örökre beleégtek a szívünkbe. Patetikus megfogalmazás, de igaz. Nekünk még egy világbajnoki égés sem jutott.

Máig nem felejtem, felejtjük azokat a meccseket, azt a megalázó érzést. Urbánt azon a történelmi, 1–7-es meccsen a cserepadnál kérdezték meg, nem sokkal később beállt. Nyilatkozata ma is népszerű:

A két legkeményebb Urbán-anekdota az italhoz kötődik. Az első a kezdet, amelyet a könyvet reklámozó interjúban ismerhettünk meg: „Amikor a Volánban játszottam, esténként meg a Mátra borozóban bögréztem, sokan mondták: »Flórikám, ne most piálj, focizz húsz évig, keress egy raklap pénzt, aztán utána kiülhetsz iszogatni a teraszra. « Erre azt mondtam, hogy »ok, de én most vagyok szomjas, bazmeg!« Viszont a pályán nem ismertem tréfát, ha három órát aludtam előtte, az sem látszott a játékomon,

mentem, mint az állat, lerúgtam a fejét mindenkinek, aki szembejött.”

A második, sokkal később, már a nemzeti csapatnál történt meg, ha minden igaz, 1995-ben. Ha nem hallottam volna, száz ehhez hasonló történetet, akkor a fejemet csóválnám. Így viszont hitelt kell adnunk ennek is. A saját maga szerint is formán kívüli játékos a válogatott szünet alatt hazajött Belgiumból. Nem játszani, lazítani: „A Zöld Angyal sörözőben ücsörögtem. A Sárga becenéven futó haverom felszolgáló volt a helyen. Egyszer csak a telefonhoz hívott, hogy a válogatottól keresnek. Mondtam neki az anyját emlegetve, hogy ne viccelődjön, mert fejbe verem. Azzal vágott vissza, ha hazudik, egy évig ingyen ehetek-ihatok nála. Nem kamuzott. A vonal másik végén a csapat egyik vezetője volt, aki közölte, hogy sok a sérült, szükség van rám.

Bánó elvtárs, Mészöly és Nyilasi / Fotó: Fortepan.hu

Kálmán bá hallotta, hogy itthon vagyok, ezért arra kértek, azonnal menjek ki a Vasas-pályára, mert szerdán játszanom kell Zürichben. Hiába mondtam, hogy cuccom sincs, közölték, azt megoldják. Megoldották, én pedig szerdán úgy játszottam Zürichben (kikaptunk 3–0-ra), hogy egy sörözőből hívtak be a keretbe.”

Európa-bajnoki-selejtező volt. Mi meg ott ültünk a tévé előtt. A Himnusznál felálltunk, iszonyatosan izgultunk, szurkoltunk a válogatottnak, és nem értettük, mi történt. Aztán megértettünk mindent.

Fotó: Lokal.hu