Így hallgatták el a lengyel kisebbség szisztematikus lemészárlását az ukránok
Habár ma a lengyel politika teljes mellszélességgel támogatja Ukrajnát, és katonailag is nagy hátországa Zelenszkijéknek, a hétköznapi lengyelek nem heverik ki a mai napig, hogy hetven éve honfitársaikat az ukrán nacionalisták szisztematikusan és módszeresen irtották ki, akik még büszkék is voltak rémtetteikre. S hogy miről szól Joanna Urbanska lengyel magyarológus és műfordító és Máthé Áron magyar történész közös munkája, a Lenvirágok a véres mezőkön? Erről írt könyvajánlót Facebook-oldalán Nagy János Miniszterelnöki Irodát vezető államtitkár, aki foglalkozását tekintve történész. A szöveget teljes terjedelmében közöljük.
(A könyvről hónapokkal korábban a PestiSrácok.hu is készített terjedelmes recenziót, amelyet ITT olvashat vissza.)
Ma Lengyelország teljes vállszélességgel áll Ukrajna mellett, hetven éve viszont ukrán szabadcsapatok irtották a volhíniai és galíciai lengyel falvak lakóit – nőket, gyerekeket, öregeket. Július 11-ét Lengyelország a lengyelek ellen az OUN és az UPA által a Második Lengyel Köztársaság keleti területein elkövetett népirtás áldozatainak nemzeti emléknapjává nyilvánította, aminek Ukrajna a híradások szerint nem örül.
De miért tudunk erről a tragédiáról olyan keveset?
Ez a kérdés lüktet végig Joanna Urbańska és Máthé Áron új könyvén, a „Lenvirágok a véres mezőkön” című megrázó történelmi munkáján. Olyan kötet ez, amit nehéz kézbe venni és lehetetlen elfelejteni.
A lenvirág a volhíniai mezők egykori dísze volt: kék, törékeny, s csak fél napig virágzik. A II. világháború zavaros és durva időszakában azonban nem a virágok, hanem a vér lepte el ezeket a mezőket.
A lengyel kisebbséget az ukrán nacionalisták szisztematikusan és módszeresen irtották ki, akik még büszkék is voltak rémtetteikre.
A cél: „egy pohár víznél is tisztább” Ukrajna. Tudatosan szervezett, kivételes kegyetlenséggel végrehajtott népirtás volt ez. Fegyverrel, kapával, kaszával, konyhakéssel, baltával, lánccal…
Legalább 120 ezer ember (de a félmilliós szám sem tekinthető túlzásnak), elsősorban nők, gyermekek, idősek váltak az erőszakspirál áldozataivá. Csak azért, mert lengyelek voltak. És mindezt nemcsak a szervezett ukrán soviniszta szervezetek (OUN, UPA) tették. Hanem a lengyelek ukrán szomszédai is. Falubeliek. Néha még rokonok is.
Az egészben a legszomorúbb az, hogy a genocídiumot elrendelő és éltető ukrán nacionalista „hősökkel“, mint Sztyepan Bandera vagy Roman Suhevics, az ukrán állam a mai napig nem számolt el, sőt sokszor egyenesen büszkék rájuk. Elgondolkodtató.
Az áldozatok egy része még mindig névtelen tömegsírokban nyugszik.
És ott voltak a magyar honvédek, akik megszállóként, mégis emberséggel, fegyverrel, egészségügyi és karhatalmi segítséggel mentettek lengyel életeket, amit a könyv egyéni sorsokon keresztül mutat be. Igazi tűzpróbája volt ez az ezeréves lengyel–magyar barátságnak, amit a Magyar Királyi Honvédség tagjai sikeresen kiálltak.
Kötelező olvasmány ez mindenkinek, aki meg akarja érteni Közép-Európa fájdalmát, hiszen a háborúk nemcsak a frontokról szólnak.
Ahogyan az ukrán népirtás emlékére emelt krakkói mementón olvashatjuk:
„Nem a bosszúért, hanem az emlékezetért kiáltanak az áldozatok.”
Kiemelt kép: Archív
